Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Hol volt, hol nem: 2. fejezet

Niesha

V
isszatettem rövid kardjaimat a helyükre, majd rövid, de energikus léptekkel tovább sétáltam. Dühös voltam és fáradt, ám az elszántságom egyfolytában hajtott. Bár nem ismertem az erdőt, melyben már napok óta sétáltam, s már rég letértem a főösvényről – mégsem akartam megállni. Majd pihenek később, hajtogattam magamnak egyfolytában. S ritmusra léptem, miközben állandóan résen voltam. Az évek során megtanultam, hogy mindig számíthatok valahonnan egy váratlan támadásra. Ezért figyeltem, s kezeimet kardjaim markolatán nyugtattam. S akarva-akaratlanul elmosolyodtam, mivel eszembe jutott az elmúlt tíz év. Ez idő alatt képeztek ki olyan harcossá, aki nem fél semmitől, gyors és csendes gyilkos. Eredetileg bérgyilkosnak szántak, akkor még a ragyogó Birodalom királyi udvarában tanultam. Mestereim tökéletesen kitanítottak, én voltam a szakma legjobbja. Csakhogy egy árulás miatt minden megváltozott és én ide kerültem, rangom szerint már csupán egy harcos vagyok. Bár a tudás még mindig ott volt a kezeimben. Még mindig tudtam úgy ölni, hogy tettemnek ne legyen egyetlen nyoma sem. Most is olyan halkan jártam, ahogy a macska oson. Kesernyésen elmosolyodtam. Ugyanis még mindig fájt, hogy pár hónappal ezelőtt megvádoltak felségárulással, pedig akkor már mindenki tudta, hogy elveszett a Birodalom. Fáradtan simítottam ki egy vörös tincset nyúzott arcomból, s barna szemeimmel villámgyorsan átfésültem a környéket. Hosszú vörös hajam fonata kezdett kibomlani, ezért is lógott néhány tincs az arcomba.  Jó ideig még kitartóan meneteltem, ám az éjszaka hamar leszállt, így hát kénytelen voltam pihenőt tartani. Bár az eszem azt súgta, hogy menjek tovább, a lábaim már nem voltak hajlandók egy lépést sem megtenni. Még összeraktam egy kis tábort magamnak, tüzet gyújtottam, majd levettem erős bőrpáncélomat és aludni tértem. Nem is vacsoráztam, nem akartam mást, csak aludni. Azonnal mély, álmatlan álomba kerültem. Már rég hozzászoktam, hogy a csillagos ég alatt töltöm az éjszakáimat; részben ezért is aludtam el olyan könnyen, részben pedig azért, mert annyira fáradt voltam. De nem sokáig csodálhattam lelki szemeimmel a békés feketeséget. A lelkemet ellepő nyugtató ürességet váratlanul régi emlékek kavarták fel arról az éjszakáról, az áruláséról. Az első képek olyan hatással voltak rám, mint az álló vizet felkavaró vízgyűrűk, ha bedobják a követ a vízbe. Újra láthattam és ezúttal sem akadályozhattam meg semmit. Már hetek óta terveztük a szökést. Minden meg volt: a hely, az időpont, a két csapat. Én az első csapatba tartoztam még három emberrel együtt, míg a másik csapatot két ember alkotta. Az utóbbi csapatból már csak egy személy tartózkodott a közelben, mert a másik többnapnyi előnyt szerzett magának és előkészítette az ideiglenes menedéket. Minden éjfélkor kezdődött a megbeszéltek szerint. Csendesen, teljes harci díszben lopóztam ki a szobámból, ami a kastély déli szárnyában volt. Vagyis át kellett mennem az északi szárnyba, ahol a királyi család lakott. Az átjutással nem is volt semmi gond. Bementem a királyért és valahogyan ki is jutottunk az udvarra, amikor az őrök felfedezték, hogy mi történt. Bár mindig is őrködtek a király szobája előtt, én gond nélkül bejutottam, mivel még korábban megmérgeztem őket. Ám nem vehettem el az összes őr életét. Odakint azonban történt valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Közelharcba kerültem az őrökkel és végig a király életét védtem, mégis meghalt. Az én hibámból halt meg! – riadtam fel a szörnyű álomból. Csalódottan érzékeltem, hogy még éjszaka van. S innentől kezdve valóságos gyötrelem volt az alvás. A hajnali órákban végleg felébredtem, nem láttam értelmét tovább szenvedni. Felébredtem, ettem, magamra öltöttem a bőrpáncélt és párnám alól elővettem a fegyvereimet. A két kardot az övem két oldalán lévő hüvelybe csúsztattam, míg a tőrt a ruhám alá rejtettem. Majd eltüntettem a táborhelyemet és minden nyomomat, amennyire csak tudtam. Aztán folytattam céltalan utamat. Már rég nem akartam visszatalálni a főösvényre, vagy kijutni az erdőből, csupán mentem amerre jónak láttam.
¤¤¤
Egyszer csak az egyik fán egy körözési lapot pillantottam meg. Csodálkozva léptem közelebb, hogy szemügyre vegyem. A papíron volt egy kép, mely egy gyönyörű birodalmat leigázó hatalmas sárkányt ábrázolt. Az alatta lévő rövid szöveg egy egyszerű felhívás volt. Vérdíjat tűztek ki a lény fejére. S azoknak a bátor hősöknek a jelentkezését várták, akik nevetik a félelmet. Egy ideig elgondolkodva néztem a plakátot, aztán tovább mentem. Abban bíztam, hogy hamarosan kijutok az erdőből, mivel úgy gondolkodtam, hogy ha itt már plakátoznak, akkor nem lehetek messze a legközelebbi településtől. Meg persze a vérdíj is tetszett, elvégre szükségem volt némi pénzre, hogy feltöltsem kifogyóban lévő tartalékjaimat és a kardjaimat is meg kellett élezni. Óvatosan megnéztem az övemen logó kicsiny zsákot, melyben minden pénzemet tartottam. Már alig volt benne valami, a legutóbbi falunál rendesen költekeztem, hogy minél alaposabban ellássam magam élelemmel. Most ennek láthattam a kárát, ugyanis most csupán pár ezüst csendült meg a tarisznyában, mikor megráztam, élelmem pedig már alig volt. Be kell osztanom a maradékot, s ha nem jutok minél hamarabb ki innen, akkor előbb-utóbb éhen halok, vagy majd füvet kell ennem – tűnődtem magamban. Régen még anyám mesélte, hogy amikor náluk ilyen nagy éhség tört ki, az emberek ráfanyalodtak a gyep legelésére. Természetesen hülyeségnek tartottam ezt, de gyakran ezzel rémisztgettem magam, ha úgy gondoltam, hogy túl sokat ettem aznap. Márpedig a napi betevőm így is egy fél fejadag volt csupán.
¤¤¤

Attól a fától kezdve számoltam a lépéseimet. Most tartottam az 1343.-nál. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyit kell még mennem – úgy tűnt, ennek az erdőnek sosem lesz vége. Ráadást a fák ahelyett, hogy ritkultak volna, egyre sűrűbben nőttek. S mivel ösvényt vagy valamilyen vad csapást már sehol sem láttam, kénytelen voltam belevetni magam az erdő sűrűjébe. Néhány lépés után kezdtem azt hinni, hogy rossz irányba megyek. Már nem tudtam visszafordulni, így is az egyik kardommal kellett utat vágnom magamnak a bozótos és a fák szőtte hálóban. Többször is váratlanul egy-egy ág visszacsapódott, de kifinomult reflexeimnek köszönhetően gyorsan kitértem előlük. Ennek ellenére beszereztem jó néhány felületi sérülést; karcolásokat és horzsolásokat.
Mire átverekedtem magam a természet alkotta akadályokon úgy néztem ki, mint egy viharvert madárijesztő, vagy legalábbis valami hasonló látványt nyújthattam, mert az erdő szélén játszó kisgyerekek megrettentek tőlem.
- Várjatok, nem akarlak benneteket bántani! – csúsztattam gyorsan vissza a helyére a rövid kardot, ami eddig a jobb kezemben volt. A gyerekek el akartak futni, de aztán megtorpantak és olyan riadtan néztek rám, mint az az őz, mely bármelyik pillanatban futásra fogja, ha veszélyt lát.
- Csak egy egyszerű ember vagyok és fáradt – hadartam gyorsan, bár ezekből semmi sem volt igaz – Szeretnék eljutni egy városba vagy faluba. Ti tudjátok, merre van a legközelebbi?
A gyerekek tovább álltak, némán. Már kezdtem feladni, amikor egyikük előlépett és így szólt.
- Én tudom, gyere velem!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése