Keresd a valótlant!;)

2014. július 17., csütörtök

Vérvonal - a vér szava kötelez: Holdgyűrű

Beo Gyermekei


Tasha váratlanul megtorpant előttem, mire majdnem sikerült nekiütköznöm.
- Bocsi – suttogtam, aztán átlestem a válla fölött, de nem láttam semmit az erdőn kívül. Vagy a természet segítette őket, vagy én voltam vak. Miután kiértünk egy kis tisztásra, ezt sűrűn nőtt fák övezték, Tasha vidáman fordult felém – Megérkeztünk!
Én csak értetlenül néztem rá, még mindig egyetlen beót se láttam.
- Nem látok semmit – nyitottam panaszra a szám, de nővérem gyorsan közbevágott.
- Figyelj jobban!
Megfogadtam a tanácsát és már nem a szememmel néztem, hanem az ösztöneimmel. Először még így sem láttam semmit, de aztán energiavonalakat pillantottam meg, melyek egyre erősebbek lettek. Kétségtelen volt, hogy a rokonaim hagyták őket! Lelkesen eredtem az energiafoszlányok nyomába.
- Várj meg! – kiáltott utánam Tasha, de én csak mentem tovább.
Hamar átvágtunk a tisztáson, aztán nővérem megragadott – Jobb, ha én megyek elől.
Csalódottan álltam félre az útjából és hagytam, hogy előre menjen. A korábbi ösvény, amin eddig jöttünk a tisztásról, elveszett a lábunk alól. Már éppen azt hittem, hogy eltévedtünk, amikor Tasha előtt egy újabb, alig látható csapás nyílt. Hitetlenkedve néztem hogyan borulnak szét a bokrok és a fák ágai nővérem előtt.
- Gyere! – nézett vissza a válla fölött, mikor rájött, hogy nem követem, ugyanis még mindig az elevenen mozgó erdőt néztem. Zavartan mentem utána, kezdtem úgy érezni, hogy idegen vagyok az otthonomban.
- Sziasztok, farkasaim! – kiáltotta el magát egyszer csak Tasha. Mire üvöltés hallatszott az erdő mélyéről, majd sorra bújtak elő az ezer éve nem látott családtagjaim.
- Hoztam nektek valakit! – folytatta a nővérem, miközben a farkasok körénk gyűltek. Mind magas és karcsú, törékeny állatnak tűnt, pedig valójában emberek voltak, akár csak én. Hófehér bundájuk egyáltalán nem segítette a rejtőzködést, de minek is, amikor ott volt nekik a természet, hogy elrejtse őket! Hirtelen kívülállónak éreztem magam. A farkasok kíváncsian néztek Tashára, aztán rám.
Először Accalia fedte fel emberi alakját előttem, ő volt a druida, a falka vezetője.  Magas és szőke volt, kora pedig egyáltalán nem látszott rajta, pedig már több száz éve, hogy a természetért élt-halt.
- Lowe? Te vagy az? – ölelt magához. Mindent, amit tudok tőle tanultam.
- Igen, én vagyok – feleltem és hagytam, hogy legördüljenek végre azok a forró könnycseppek, amiket már napok óta igyekeztem magamba fojtani – annyira hiányoztatok!
Alighogy Accalia elengedett, már egy újabb szeretem ölelt magához.
- Örülünk, hogy visszajöttél – suttogta a fülembe Edon. Elmosolyodtam, magamban már rég megbocsátottam nekik, azért mert nem fedték fel magukat korábban. Sőt meg is értettem őket, hiszen Tasha elmondása sok mindent megmagyarázott. Majd Olcan ölelt magához. Végül elengedtek és a többiek körében Accalia nyomában sétálhattam. Míg teljesen bele nem vesztünk mindannyian az erdő sötétjébe, elvezettek oda, ahol rejtőztek, mely az erdő legmélyebb és legrejtettebb pontja. A hatalmas tisztást egy tiszta vizű forrás szelte ketté. S döbbenetemre a víz nem volt befagyva ebben a farkasordító hidegben. A talajt pedig nem hó, hanem friss fű borította. Kétségtelen, hogy Holdgyűrű nagyon hálás volt a családomnak.
Hamarosan szürkülni kezdett az égbolt, majd az éjszaka alig észrevehetően szállt alá a völgyben. S én végre együtt ülhettem a falkámmal, most éreztem először úgy, hogy tényleg hazatértem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése