Keresd a valótlant!;)

2014. július 17., csütörtök

Vérvonal - a vér szava kötelez: Holdgyűrű

                        Bloodrage                         

Az egész éjszakát a családommal töltöttem, kora délután tértem csak vissza a Silverbe. A fogadóst sehol sem találtam, de nem is nagyon kerestem. Biztosan dolga van – futott át az agyamon, majd felmentem a lépcsőn. A szobám felé haladva jutott eszembe a sérült fiú, így hát bekopogtam a 114-es szoba ajtaján. Semmi válasz. Újból kopogtam, de már hangosabban. Mindig semmi. Aztán elfogyott a türelmem és megfeledkeztem a jó modorról; gondolkodás nélkül nyomtam le a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Dühösen néztem a kilincsre, mielőtt újból lenyomtam volna. Ezúttal sem mozdult. Eltorlaszolta az ajtót! – döbbentem rá, majd gondoltam egyet és hátráltam pár lépést. Teljes erőmből ugrottam neki az ajtónak, ám ezt még kétszer meg kellett ismételnem, hogy az ajtó végre engedjen. Tulajdonképpen kiszakadt a helyéről, mikor farkasként ugrottam neki. Visszaváltoztam emberré, s sajnálkozva elmosolyodtam, aztán körülnéztem a szobában. A szerény berendezés a szanaszéjjel tört szék kivételével nem volt elmozdítva a helyéről, viszont az ablak tárva-nyitva volt. Felant azonban sehol se láttam. Szóval megszöktél!
***
Felan kimerülten botorkált az erdőben. Szédült, az érzékei eltompultak, azt sem tudta, hogy pontosan hol van, vagy merre tart. Néha ki-kifutott a lábai alól a talaj, míg egyszer csak térdre nem rogyott. A füleiben lüktetett a vér, a tagjai zsibbadtak, a combja tájéka pedig friss vértől vöröslött. Rémesen érezte magát és már bánta, hogy nekivágott az útnak. Túl kori volt ez az egész, még nem vagyok elég erős hozzá… de nem bírtam tovább elviselni a Beó Gyermekének látványát! – cikáztak fejében a kusza, zavaros gondolatok. – Vajon merre lehetnek? Biztosan azt hiszik, hogy meghaltam! Elvesztettem a családom, a falkám és az életem…
Nem is gondolkodott tovább, inkább megpróbált talpra állni, csakhogy többször is megcsúszott és visszazuhant a mély hóba. De nem sokáig érezte bőrén a tél hűvösét, mivel, mint a legtöbb vérfarkas, ő sem volt érzékeny a hidegre.  A harmadik próbálkozás után sikerült talpra állnia, s tovább vonszolta magát az erdő fái között szlalomozva. Néha meg-megállt és nekitámaszkodott egy-egy erősebb fa törzsének, hogy pihenhessen. De a büszkesége minduntalan tovább hajtotta.
***
 - A fiú mikor ment el? – rohantam le a lépcsőn, s meg sem álltam a portáig. Az ott álldogáló férfi meglepetten nézett rám.
- De hiszen nem jelentkezett ki… Hogy érti, hogy elment?
- Úgy, hogy elment, megszökött! – vetettem még oda és már ki is viharzottam a fogadóból. Egyenesen az erdő irányába mentem, még az időközben kitörő hóvihar sem állíthatott meg. Csak meg akartam találni Felant és lassan darabokra tépni őt, hogy minél jobban szenvedjen. Szélesen elmosolyodtam a gondolattól, s máris jobban éreztem magam. Mindent kiterveltem, már csak a fiút kellett megtalálnom. Az erdő szélén megtorpantam egy pillanatra és óvatosan kitapogattam azokat az energiafoszlányokat, melyeket Felan hagyott maga után és még ott derengtek a téli táj szunnyadó fái között. Hamarosan könnyedén rátaláltam azokra az emberi szemmel is látható nyomokra, amiket a fiú akarva-akaratlanul maga után hagyott. A letört ágak, a mély hóban hagyott lábnyomok és vérfoltok – mind arról árulkodtak, hogy nemrégiben erre járt. Gyerekjáték lesz megtalálnom!
***
Felan minden egyes lépésnél felszisszent a combjába hasító fájdalomtól, mely egyre inkább kínozta őt. Végül megállt egy hóborította kisebb szikla mellett és letelepedett rá. Jobb, ha pihenek egy kicsit, tűnődött magában, de a gondolatai még mindig zavarosak voltak. Ráadást iszonyatosan fájt a feje és forgott vele a világ. Mégis igyekezett összeszedni magát, s vette a bátorságot, hogy megnézze a sebét. Óvatosan felhajtotta a nadrágszárát, miközben erősen az ajkába harapott – így próbálta visszatartani a kitörni készülő fájdalmas üvöltést –, az ajkából percek alatt kiserkent a vér és végigfolyt az állán. Érezte, amint végigömlik az arcán, de csak húzta tovább a nadrágját, míg elő nem került a sérülése. Akkor megállt, s a keze megremegett. Mikor vetett a még mindig vérző sebre egy pillantást elszörnyedt, a gyomra pedig felfordult. A combcsontja sokkal kijjebb volt, mint korábban – a kötést még szökése előtt leszedte, mit sem törődve a következményekkel.
Ideje meghalni – futott át váratlanul az agyán a tétova gondolat, s meredten nézte a combján terjengő vörös foltot. Egyszer csak véletlenül hozzáért a csonthoz, igazából megpróbálta a helyére tenni, azonban ezzel csak óriási fájdalmat zúdított magára, minek következtében felüvöltött. Állatias, fájdalommal teli, rekedt hang szakadt ki egészen a lelke mélyéről. Érezte, amint leforrázza a rettegés, életében először félt valamitől – az pedig a halál.
***

A vérfoltok egyre gyakrabban tűntek fel a hóban, erős kontrasztot alkotva vele. Könnyű volt követnem a nyomokat, akár csukott szemmel is megtaláltam volna őt a maga után hagyott energiának köszönhetően. Bár Felan nem volt ereje teljében, még most is – sérülten – erősebb volt nálam és ezt ő maga is tudta, ebben biztos voltam. Mivel a Bloodrage klán tagjai sokkal nagyobbak és izmosabbak, ezáltal erősebbek is nálunk, de logikátlanok, és ha elborul az agyuk, akkor vérszomjasakká válnak. Ezt szerettem volna elkerülni, de valami azt súgta, hogy lesznek még csatáink a közeljövőben. A fák váratlanul elfogytak körülöttem és ez egyáltalán nem tetszett, de határozott léptekkel mentem tovább. Ekkor hallottam meg a kiáltást, mely értelmetlen üvöltésnek hallatszott csupán, mégis teli volt fájdalommal és félelemmel. Gondolkodás nélkül rohanni kezdtem a hang irányába. Különleges gyorsaságomnak köszönhetően hamar odaértem, de abban a pillanatban valami rám vetette magát és letepert a földre. Csapda, eszméltem és máris átváltoztam. Tudtam, hogy farkasként sokkal könnyebben tudok mozogni és talán így még túl is járhatok az ellenfelem eszén.
Azonban rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű. Először is nem tudtam pontosan, hogy mi ellen küzdök, annyira gyors volt – csupán annyiban voltam biztos, hogy jóval nagyobb nálam és ezáltal erősebb is. Csak hosszas küzdelem árán sikerült kiszabadulnom a karmai közül. Bevallom, amikor végre sikerült szembenéznem vele: azt hittem, hogy egy medve. Ami érthető is lett volna, hiszen Felan minden áron meg akart halni, a medve pedig eljött végre, hogy felfalja őt. Azonban ez nem az volt, aminek véltem, viszont legalább olyan vérszomjas. Sötét szemei vérben forogtak, éles karmai erős ökölszerű mancsaival együtt pontosan csaptak le. Hamarosan újra földre kerültem, ezúttal nekicsapódtam az egyik fának. Úgy csúsztam le a törzsén, mint az esőcseppek az ablakon.
A következő ökölcsapás kis híján engem talált el, csak az mentett meg, hogy a támadó elvétette az irányt, az utolsó pillanatban. Aztán számomra megszűnt létezni a világ.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése