Keresd a valótlant!;)

2014. július 17., csütörtök

Vérvonal - a vér szava kötelez: Kötelékek

Szabadulás

Levegőt veszek? Lehetséges ez?
– kérdeztem magamtól riadtan. Elvégre az nem lehetséges, hogy élek. Pedig a lelkem újból a testemben volt, ha minden igaz, ez pedig azt jelenti, hogy élek. Eleinte semmit sem éreztem, csupán annyit, hogy lélegzem. S amint helyreállt a vérkeringésem és újból öntudatra ébredtem, felfogtam az összes fájdalmat. Újra éreztem minden döfést, mintha csak most okoznák a sérüléseket. A tagjaim sajogtak, ráadást az egész testem nem állt másból csak fájdalomból. Mikor végre kinyitottam a szemem egy homályos alakot pillantottam meg magam előtt. Percekig kellett pislognom, hogy kitisztuljon a látásom és felfogjam végre ki is áll előttem.
- Te? Az nem lehet! Hogy, hogy élsz?
Az ismerős alak sejtelmesen elmosolyodott.
- Úgy, ahogy te. De mégis mi történt veled? Tudod, elég szakadtan nézel ki…
Kérdőn néztem rá, mivel magamon még nem néztem végig. Talán azért, mert nem mertem.
- Micsoda?
Felan percekig hallgatott mielőtt megszólalt volna, mintha nem akarta volna elmondani, hogy mit lát.
- Nos… hát ez nem fog tetszeni. Az a helyzet, hogy a fél bal karod le van szakítva.
Ennek hallatán elsápadtam, éreztem hogyan szalad ki az összes vér az arcomból. Hogy hogy ezt még nem vettem észre? Hogy lehet, hogy nem éreztem azt a pokoli fájdalmat?
- Van még valami hasonlóan rossz hír a számomra?
Felan csak a fejét rázta, már nem itt jártak a gondolatai. Én csöndben vártam, s hagytam, hogy egész lényem újra megtapasztalja az életet.
- Csukd be a szemed és szorítsd össze a fogaid! – kért kissé erőszakosan, legalábbis mély, morgó hangja ilyen hangnemet kölcsönzött szavainak. Úgy tettem, ahogy mondta, mivel bíztam benne annyira. Néhány perc múlva már a főtéren álltunk, ahol ő gondolkodás nélkül a karjaiba kapott. Felkiáltottam fájdalmamban, de aztán már nem érdekelt többet semmi sem, rajta kívül.
- Gorg meghalt és valószínűleg az én falkámat is lemészárolták – suttogtam elhalló hangon.
Éreztem amint ezek hallatán Felan egész teste megmerevedik a dühtől. De aztán minden haragja elszállt egy pillanatra.
- Nem fontos, mert a kötelékek már rég megszakadtak és mi még itt vagyunk egymásnak, a mi falkánk összetart!
Igaza volt, teljesen egyetértettem vele, mégis sajnáltam az egykori Beo Gyermekei klán tisztavérű tagjait. Az érzés hasonlított a gyászhoz, de nem egészen volt az.
- Meg kell állítanunk a Blackmoon klánt! – mondtuk ki egyszerre.
***
- Neeem! – üvöltötte a fekete rém. Hát ennyit sem lehet rátok bízni? Ti mihaszna lények! – őrjöngött tovább magában. Majd újból belenézett a kristálygömbbe. A kép, amit látott megnyugtatta, mégis csak van, amit jól csináltok! – könnyebbült meg, látva a lemészárolt és megcsonkított Beo Gyermekeinek hulláját. Egy nem jelenthet ránk veszélyt! Egyetlen farkas egy egész falka ellen nem veheti fel a harcot.
Most, hogy tudta, a tervébe mégsem csúszott hiba, elégedetten elmosolyodott és kedveskedve megvakargatta a jobb vállán ücsörgő varjat. A madár gombszemei úgy fénylettek, akár a prófétáé.
- A Blackmoon klán prófétája hamarosan hatalomra lép!
***
Zayev és Rolf a megbeszélt helyen találkozott, de eleinte mindkettőjük azt hitte a másikra, hogy egy ismeretlen farkas. Bármennyire is tudták, hogy az lehetetlen, hiszen most ölték meg őket.
- Keressük meg Wolframot. Itt már amúgy sincs semmi dolgunk. Az embereket ugye elintézted?
- Természetesen. Elvittem őket a város széléig és levettem róluk a bűbájt. Nem fognak semmire sem emlékezni.
Egyszerre nevettek fel, röhögésük leginkább a hiénákéhoz hasonlított. – Csak a miénk lesz Holdgyűrű!
Aztán varjúvá változtak és szárnyra keltek. Egészen addig repültek, míg meg nem találták azt a helyet, ahol Wolfram rejtőzött. A próféta nem igazán örült hű csatlósainak, de ezt igyekezett nem kimutatni nekik.  Nem ronthatok el semmit, különben az egésznek annyi!
Örömmel fogadta falkatagjait Holdgyűrű legmagasabb hegyének csúcsán, a rejtekhelyén.
- Remek munkát végeztetek, farkasaim – mondta nyájasan –, csak hiba csúszott a számításaimba…
- Micsoda?! – hökkentek meg egyszerre.
- Igen, elrontottátok, egy vérfarkas még él a Beo Gyermekei közül, de ő nem jelenthet gondot nekünk a továbbiakban.
- Melyik? – kérdezte kissé tartva a választól Rolf.
- Az, akit rád bíztam.
Rolf nyelt egyet, büntetésre számított, de semmi sem történt. Wolfram még beszélgetett velük egy ideig, hitegette őket a közös jövőről, hogy micsoda kísérletezések lesznek, hogyan fognak eleget tenni minden kíváncsiságuknak és még jobban elsajátítani a fekete mágiát. Ám egyetlen szava sem volt igaz.
- Gyertek közelebb, nézzük meg együtt ezt a csodálatos helyet, ami hamarosan a miénk lesz!
S ők habozás nélkül így tettek, a próféta szava szent és sérthetetlen volt számukra. Mindannyian kiálltak a perem legszélére és onnan néztek le a végtelennek tűnő völgybe.
- Mind csak a miénk és az a rengeteg kíváncsiság iránti éhség végre, mennyi kísérlet és lehetőség vár ránk. – duruzsolta a vérfarkasok fülébe – Hunyjátok le a szemeteket és képzeljétek csak el. Már nem lesz senki, aki megállíthatna minket!
Rolf és Zayev szó nélkül engedelmeskedtek, majd szinte egyszerre mind a ketten egy erős lökést éreztek magukon. Még fel sem foghatták, hogy mi történt, máris szörnyet haltak, sikolyszerű vonításukat pedig elnyelte a mindig csendes szakadék. Furcsa volt Wolframnak, hogy nem hallja a halálsikoly vérfagyasztó rémületét visszhangozni a magas hegyek között.
- Sajnálom, de a vér szava kötelez.
***

 - Kövesd a baglyot! – kiáltottam, mert le sem mertem venni a szemem a hatalmas madárról. Biztos voltam benne, hogy a totemállatom elvezet majd arra a helyre, ahol a Blackmoon klán tanyázik éppen. Felan hamarosan utolért, sőt le is hagyott. Szinte egymással versenyeztünk, hogy el ne maradjunk a bagolytól. Mikor elértünk talán Holdgyűrű legmagasabb hegyének lábához, megdöbbentünk.
- Odafent?
- Szerinted? – kérdezett vissza Felan, majd mászni kezdtünk. Különleges képességeinknek – na, meg azért is, mert erősebbek vagyunk az embereknél – köszönhetően hamar felértünk a hegyre. Már csak egy hosszú, kanyargós hegyi ösvény volt előttünk, kitartóan követtük a nagy madarat.
S mikor odaértünk, láthattuk hogyan vesznek bele a mélybe a próféta alárendeltjei. Percekig lapultunk; vagyis Felan egy gyérebb bokor mögött rejtőzött, míg engem a természet rejtett el. Egyszerre támadtunk két irányból. De a hülye varjú észrevett minket és még időben figyelmeztette az őt istenítő lényt, így Wolfram kicsúszott a mancsaink közül – merthogy már mind a ketten magunkra öltöttük valódi énünket. A következő pillanatban halálos harc kezdődött, a három vérfarkas klán Holdgyűrűért küzdött egymás ellen. Mind más klánokból valók voltunk, s mind más eszméket ismertünk és vallottunk. Ez ezúttal nyilvánult meg igazán, mert a vér szava kötelezett mindenkit, hiába szakadtak meg a kötelékek. Úgy tűnt ez egy örök harc lesz, egy végtelen háború, aminek ha egyszer vége talál lenni, akkor csakis halállal végződhet.  Wolfram egyfolytában a totemállatára hagyatkozott, mire magam is váratlan segítséget kaptam a hófehér bagoly képében. A hatalmas madár gond nélkül harcba szállt a varjúval. Olyan volt a küzdelmük, mintha halálos táncot járnának a levegőben. Így nekünk megmaradt Wolfram és a fekete mágiája. Nem volt könnyű ellene harcolni, mivel egyfolytában megpróbált belemászni az agyamba és irányítani a tudatomat.
- Szállj ki a fejemből! – ugrottam dühösen a nálam jóval magasabb farkas hátára és a tarisznyámból elsőként előkerülő port beleszórtam a szemébe. Ez egy pillanatra elvakította, ami pont elég volt ahhoz, hogy Felan úgy nekimenjen, hogy megtántorodjon. Wolfram földre került, mi pedig addig ütöttük, amíg ki nem lehelte a lelkét. Amint meghalt, vele együtt halt a varjú is, s ekkor a bagoly könnyedén talajt fogott mellettünk. Csöndesen néztük az ismeretlen klán vezérét, a prófétát, akinek nem volt tökéletes a terve. S akkor valami olyan történt, amire egyikünk se számított. Wolfram élettelen teste vonaglani kezdett, majd alakokat váltott. Különféle állatokká változott, majd mindegyik Holdgyűrűben egykoron élt vérfarkas alakját is felvette.
- Azokat az alakokat ölti magára, amikké valaha átváltozott – suttogtam megrökönyödve a látványon, mikor saját magamra ismertem Wolfram lényében. De Felan alakja is megvillant egy pillanatra. Majd még átalakult párszor, utána újból Felan teste hevert előttünk.
- Mi ez? – kérdeztem.
- Azt hiszem, az én alakomat viselte utoljára, s már annyiszor változhatott át élete során, hogy nem bírja felvenni az eredeti alakját, azt, amikor még önmaga volt.
Igazat adtam neki és tovább néztem a holttestet. Ekkor a közelünkben lévő gyér bokrokból előugrott egy hatalmas medve. Színe a barna és a fekete különös keveréke volt, hatalmas agyarai a Bloodrage farkasokéra emlékeztetett.
- Mi a…?
- Ez nem lehet…
Mindketten megdöbbentünk a hatalmas lénytől. A Bloodrage klán totemállata eljött a harcban elesettért és a szemünk láttára falta fel. Azt egyikünk sem értette, hogy miért jött el Wolframért a medve. Elvégre ez azt jelentené, hogy ő is a Bloodrage-ek közé tartozik.
- Mindenesetre ez a rejtély az örök homályba vész – jegyezte meg Felan.
Hosszú szünet után, feléledve a sokkból én is megszólaltam.
- Akkor most visszamegyünk a völgybe, vagy…?
Felan habozás nélkül rávágta – Tudod, ki megy vissza, kinek kell Holdgyűrű? Nekem biztos nem, legyen csak az embereké.
- Rendben, akkor mondj egy jobb vidéket.
- Legyen, mondjuk, Olaszország – karolta át a vállam. Ezennel örökre megszakadt a kötelék egykoron szeretett otthonommal, s végleg megszabadultam Holdgyűrűtől.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése