Keresd a valótlant!;)

2014. július 17., csütörtök

Vérvonal - a vér szava kötelez: Kötelékek

Számkivetettek

Már napokkal ezelőtt utánanéztem a környéken élő Smith családnak, meglepett, hogy a környéken csak egy ilyen nevű család él, mivel ez egy gyakori vezetéknév. Miután megszereztem a pontos címüket úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzájuk. Azt láttam a legjobbnak, ha egyenesen beállítok hozzájuk és nem telefonon közlöm velük, hogy én vagyok a lányuk, vagy valami ilyesmi. Tudtam, hogy így is elég kínos lesz ez mindenkinek. S most ott álltam az ajtajuk előtt, kopogtatásra emelve a kezem. A csöndes utca utolsó kertes háza volt ez, melyet fehér kerítés vett körül, melyben virágok nyíltak, s az öreg verandáról lenézve a ház melletti öreg fáról egy egyszerű hinta lógott le, amin látszott, hogy már rég eljárt fölötte az idő. Éppen újra próbálkoztam a kopogtatással, amikor nyílt az ajtó és egy idős férfi jelent meg előttem az ajtóban. Mind a ketten megdöbbentünk a látványtól, s attól, hogy egyikünk sem volt ismerős a másikunknak. Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nincs mit mondanom. A gondolataim zakatoltak a fejemben, de semmi épeszű dolog nem jutott eszembe, amibe belekapaszkodhattam volna.
- Miben segíthetek? – összerezzentem Mr. Smith reszelős hangjától. Sokkal öregebbnek tűnt annál, mint amire számítottam. Talán rossz helyen kopogtatok? Talán nem is ők a valódi szüleim? – fordult meg hirtelen a fejemben. Pecekig tétován álltam a verandán, s csak akkor kaptam észbe, mikor az idős ember úgy volt vele, hogy becsukja előttem az ajtót. A lábammal gyorsan megakasztottam az ajtót, majd teljesen reménytelenül kinyögtem azt, amit nem kellett volna.
- Apa? A lányod vagyok, Emily Smith!
A férfi arcán a ráncok még inkább összeszaladtak a döbbenettől, szemei megteltek haraggal és rémülettel. Én ijedten néztem egyenesen barna szemeibe és megismételtem minden szavam, ezúttal sokkal lassabban.
- Nem járja idős emberekkel ilyen gonoszul viccelődni! – dörrent rám, s hirtelen hátralökött, majd becsapta az ajtót előttem. Percekig csalódottan bámultam a zárt ajtót, majd sóhajtottam, s sarkon fordultam. Persze eszem ágában sem volt csak úgy elmenni, válaszok nélkül. Mindössze a hintáig mentem, s leültem rá. Bár nem tűnt valami stabilnak, de úgy gondoltam ma már ennél úgysem lehet rosszabb. Ám hiába ültem ott, a hintán, az emlékek – amiknek jönniük kellett volna – nem jöttek. Nem emlékeztem semmire, mintha a Beo Gyermekeinek varázslata teljesen átmosta volna az agyam akkor, amikor olyanná tettek, mint ők maguk. Idióta Beo Gyermekei és az a hülye eszme! – átkoztam egykori falkám. Ők tehetnek mindenről! Ők tették ezt velem, szörnyeteggé változtattak, ami csak a természetnek él. Elhitették velem, hogy közéjük tartozom, hogy képes vagyok jóra, na de… Én csak egy fekete bárány vagyok, nem tartozom már sehová és senkihez sem.
Egyszer csak ajtócsapódás ütötte meg a fülem, zavarosan néztem fel, mikor egy idős asszony árnya vetült rám.
- Valóban te vagy az, Emily? – kérdezte reszkető hangon, érződött rajta, hogy a sírás fojtogatja.
- Igen, én vagyok – néztem egyenesen a szemébe, azt remélve, hogy felismer. Mrs. Smith azonban nem úgy tűnt, mint aki megismerte a lányát személyemben.
- Egy kicsit sem hasonlítok a régi önmagamra, ugye? – kérdeztem lehangoltan.
A nő hangra nyitotta a száját, végül csak bólintott. Ezennel elszállt minden reményem.
- Sajnálom, hogy zavartam magukat, nem kellett volna annyi idő után ide jönnöm. Máris elmegyek…
- Várj! – vágott a szavamba – Bár nem ismerlek meg, legalább mesélj valamit, hogy emlékezhessek rád.
Nyeltem egyet, ugyanis most voltam igazán nagy pácban. Ugyan, mit mondhatnék egy embernek?
- Hát jó… Most Lowe a nevem, mindenki csak így ismer. Aznap, amikor nem jöttem haza, elraboltak. Furcsa alakok vittek magukkal, de hamar befogadtak és a saját gyerekükként neveltek fel. Sok mindent megtanítottak nekem, majd külföldre küldtek tanulni. Alig fél hónapja, hogy újra itt vagyok, Holdgyűrűben. Azóta is utánatok kutatok, illetve már csak kutattam.
Mivel többet nem volt mit mondanom, elhallgattam, s magamban ujjongtam, mert sikerült elhallgatnom előle igazi mivoltomat.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem, cserébe én is mesélek neked, rendben?
Hálásan néztem rá, s ő belekezdett.
- Nagyon megijedtünk, amikor eltűntél. Hetekig kerestünk téged, mindenféle mentőegységekkel. Még helikopterrel is átfésültük a völgyet, hogy megtaláljunk téged. Ám miután nyomokat sem, vagy alig találtunk, a rendőrség elkönyvelte döglött aktának az ügyedet. Ők úgy látták – és ez akkoriban logikusnak is tűnt, mi elfogadtuk –, hogy napról-napra csökken annak az esélye, hogy még élsz és megtalálhatunk. Persze ettől még szerettünk volna tudni rólad, megnyugodtunk volna, ha legalább a holttestedet viszont látjuk, amennyiben meghaltál. S ahogy teltek az évek biztosra vettük, hogy már nem élsz. Tudod, a túszok nem mindig élik túl a rabságukat, vagy tudnak megszökni a fogságból. Amikor apád meglátott téged a verandán és te azt mondtad, hogy a mi Emilynk vagy, azt hitte, hogy szellemet lát. Mikor pedig közölte velem, hogy van kint egy lány, aki Emily Smithnek vallja magát, én sem hittem a fülemnek. Látnom kellett téged. Tehát nem volt kár idejönnöd, de tudod, hogy ennyi év után nem lesz minden ugyanolyan.
- Tudom, nem is szándékozom a továbbiakban veletek élni, legfeljebb néha eljönnék hozzátok látogatóba. Azt hiszem, az megfelelne mindenkinek – tettem még hozzá, látva csalódottságát.
Mrs. Smith megértően bólintott, aztán halványan elmosolyodott. Nevetőráncai, s a szarkalábak a szeme sarkában összeszaladtak. Hosszú barna hajában rengeteg ősz hajszál bújt meg, de kék szemei most már büszkeségtől ragyogtak.
- Köszönöm, hogy eljöttél hozzánk és bármikor szívesen látunk.
- Én köszönöm, hogy végre találkozhattam veletek, viszlát.
Még megöleltük egymást mielőtt távoztam volna. Furcsa volt egy idegent azzal a tudattal ölelni, hogy valójában a közeli hozzátartozóm.
***

Szórakozottan sétáltam az erdőben, gondolataimba merülve, s fel sem fogtam a világot, mely körülöttem zajlott. Hiába daloltak a madarak, én nem hallottam őket, hiába szálldostak a lepkék virágról virágra, én nem láttam őket. Egyszerűen elsétáltam a táj szépsége mellett, a természet pedig – talán most először – hidegen hagyott. Annyira nem figyeltem, hogy egyszer csak beleütköztem valami hatalmas, szőrös lénybe. Csak akkor tértem magamhoz gondolataim tengeréből, amikor visszapattantam a két lábon járó, csupa izom farkasról. Bocsánat, akartam mondani, de egy hang se jött ki a számon, csupán tátogtam, mint a hal.
- Szia, Lowe! – morogta megvetéssel a vérfarkas, s rám vicsorgott óriási agyaraival.
- Sajnálom – hebegtem zavartan, miközben már most a menekülési utat kerestem. 
Felan hatalmas mancsai ökölbe szorultak a kitörni készülő indulattól, amit alig tudott kontrollálni.
Végül csak ennyit kérdezett: – Miért?
Hangja teli volt fájdalommal és keserűséggel. Legalább annyira becsapottnak érezte magát, mint én.
- Én nem akartam… akartalak átverni – sütöttem le a szemeimet szégyenemben – Csak meg akartam találni az igazi szüleimet… Nem akartalak megbántani ezzel…
- Lehet, de mégis sikerült! – morogta – És mi lett, megtaláltad a szüleid?
Csak bólintottam, majd könnyek szöktek a szemeimbe és megtörten térdre rogytam. Pár perc múlva Felan emberi alakot öltött, s átkarolta a vállam – Ha már számkivetettek vagyunk, legalább tartsunk össze. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése