Keresd a valótlant!;)

2014. július 17., csütörtök

Waya - egy elfeledett lény története: Farkasok völgye

Rejtélyes idegen

A hét szerencsémre gyorsan elrepült, de nem olyan könnyen, mint ahogy én azt reméltem.
Az igazgató az áldozat felfedezése óta nyomozott a gyilkos után – aki történetesen én vagyok.
Már sok diákot kikérdezett, de eddig a mi osztályunk mindig megúszta valahogy. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy titkom nem marad sokáig csak az enyém az emberek előtt. Bár Eyolf tudott róla, benne megbízhattam, mert úgyse árult volna el. Különben az ő élete is veszélybe kerülne.
Csodálatos szombati nap volt a mai. Korán keltem azt remélve, hogy talán a parkban beszélhetek az egyetlen személlyel, aki tudja, amit én.
De a parkban sehol se láttam őt. Talán elfelejtette, hogy mit beszéltünk meg? Vagy csak nem akart még jobban belekeveredni ebbe a zűrös dologba, amibe belecsöppentem csöppentem?
Az idegtépő kérdések csak úgy kavarogtak bennem, egyikre sem tudtam a biztos választ.
Letelepedtem egy padra és élveztem a kora délelőtti napsütést. Ám nem sokáig, mert valaki elállta előlem. Mérgemben ökölbe szorítottam a kezem. Általános nyugalmam egy szempillanat alatt elpárolgott, talán azért, mert olyan rémes volt számomra ez a hét.
- Hé! Eltakarod előlem a napot, jó lenne, ha félreállnál az útból.– morogtam anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem.
- Szia! Bocs a zavarásért…csak még új vagyok errefelé és arra gondoltam, te tudsz nekem segíteni. De úgy látom, hogy van jobb dolgod is…Szóval már megyek is.
A barátságos hangra végre kinyitottam a szemem, s tekintetünk találkozott egy pillanatra. Óvatosan végigmértem az idegent: magas, jóképű srác volt, barna hajjal és szemmel.
- Hát lehet, hogy tudok segíteni.
Az ismeretlen leült mellém a padra, s kíváncsi tekintettel fürkészte az arcomat. Volt valami a szemében, ami nem igazán tetszett, ezért igyekeztem kerülni a szemkontaktust.
- Olyan ismerősnek tűnsz, nem találkoztunk már? – hangja kedvesen csengett.
- Nem, nem hiszem. – tagadtam, bár nagyon ismerős volt az arca. – Miben segíthetek?
- Hát először is egy kis eligazítás kéne itt a környéken, például merre van a suli? – továbbra is vidám volt, már-már túl kedves. – Tudod, jó lenne beiratkozni és elvégezni. Ami sajnos eddig még nem sikerült, nem vagyok valami jó tanuló…
Gyorsan és érthetően elmagyaráztam neki merre találja az iskolát. De már többet nem nagyon akartam vele foglalkozni és arra vártam, hogy végre elmenjen. Sajnos nem így lett.
- Szereted a farkasokat? – zökkentett ki a srác egy kérdéssel, ami egy kicsit megijesztett. – Csak mert a pólódon is az van. – tette még hozzá.
Megkönnyebbülten pillantottam le kedvenc pólómra. Egy percig azt hittem, hogy lebuktam, s az egész titkomra fény derül, de szerencsém volt.
- Igen, imádom őket. Főleg a misztikusokat, de mivel azok csak a mesékben léteznek…
- Én is így vagyok ezzel és micsoda véletlen, hogy te is a vérfarkasokat bírod!
Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Hiszen itt ültem egy vadidegennel, akit még tízpercnyi beszélgetés után sem ismerek, még a nevét sem tudom – akármilyen ismerősnek is tűnik.
De a tudat, hogy ő sem tudja az enyémet megnyugtatott.
Némán ültünk egymás mellett egy darabig, aztán ő elment. De még visszaszólt a válla fölött.
- A későbbiekben is számítanék a segítségedre, rendben?
Én csak bólintottam, s mosolyogva integettem utána. Nagyon nem tetszett a dolog és csalódottan gondoltam arra, hogy még mennyi időt kell majd eltöltenem ezzel az idegennel, aki mégis olyan ismerős.
Néhány percnyi magányos üldögélés után sétálni indultam. Sokáig csak céltalanul mentem a városban. Így hát fel sem tűnt, hogy hova kerültem: egyszer csak Eyolf háza előtt találtam magam.
Éppen ekkor lépett ki az ajtón Mrs. Balman. Ő és férje voltak a mi lakótársaink, az ő segítségükkel tudta a barátom fenntartani a házat. Elmosolyodtam az asszony láttán és igyekeztem az általa meg szokott arcomat mutatni.
- Jó napot Mrs. Balman! Hogy tetszik lenni? – Kérdeztem erőltetett vidámsággal a hangomban.
- Elena? – nézett rám kérdőn az asszony. – Ne haragudj, de olyan rég láttalak, hogy már meg se ismerlek. Jaj, de jó, hogy itt vagy! Ne akard tudni miket, csinál ez a fiú, Mike…!
Nem is akartam tudni, ezért gyorsan a szavába vágtam. – Igen, én vagyok az.
Mrs. Balman közelebb lépett hozzám és azonnal mesélni kezdett legújabb pletykáiról. – Szóval amióta elmentél Mike teljesen megváltozott. Már nem az a kedves fiú, mint volt, nagyon könnyen kiborul. Azt hiszem, te kellesz ahhoz, hogy újra önmaga legyen. Gyere hát vissza hozzánk és segíts rajtunk!
Kellett néhány perc, hogy megemésszem a hallottakat. Az asszony szerint Eyolf teljesen kifordult önmagából – amiket mondott egyszerűen letaglóztak.
- Igazán sajnálom, de most nem lehet. A helyzet pedig biztosan nem olyan vészes. Talán, ha megbeszélnék, könnyen megoldódna ez a probléma.
- Ugyan! – legyintett reménytelenül a kezével. – Mi már próbáltuk, de reménytelen a dolog. Vele nem lehet civilizált ember módjára megbeszélni a dolgokat. Úgy viselkedik, mintha igazi szörnyeteg lenne!
Megértően bólintottam. Le akartam lépni, ezért hát gyorsan kitaláltam egy sürgős ügynek tűnő indokot, elköszöntem és elmentem.
Az úton sietős léptekkel haladtam hazafelé.
Meglepetésemre a park mellett elhaladva a rejtélyes idegennel találkoztam – magamban csak így hívtam. A fiú barátságosan intett felém, ezért hát nem tehettem úgy mintha nem venném észre.
- Szia! Na, sikerült beiratkoznod? – kérdeztem tetetett kíváncsisággal.
- Igen, a jövő héttől már én is ide járok majd. Nem akarsz beszélgetni? Gyere, üljünk le valahova!
Mielőtt bármit is mondhattam volna Eyolfot pillantottam meg, amint vészesen közeledett.
Így hát két tűz közé kerültem. Már előre éreztem, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki.
Ráadást az ismeretlen egészen közel hajolt hozzám, ami még jobban rontott a helyzetemen.
Tekintetem a felénk tartó fiút fürkészte. Szeme elsötétült, keze pedig ökölbe szorult a haragtól.
De a mellettem ülő srác ebből semmit sem vett észre, vagy csak igyekezett nem észrevenni.
- Szia, Mike! – köszöntem rá Eyolfra, szándékosan álnevén szólítva meg őt; ezzel is azon igyekezve, hogy éreztessem vele: még az ő oldalán állok. - Bemutatom neked…
- James – mondta gyorsan a mellettem ülő.
- Szóval Jamest, csak most költözött ide és arra kért, hogy mutassam meg neki a környéket.
Na persze, jó kis mese! Azt hittem, hogy te ennél okosabb vagy.
Keserű gondolata nagyon megbántott, de igyekeztem titkolni. Fájt, hogy ennyire lebecsült engem.
Eyolf fagyos tekintettel mérte végig „ellenfelét” és becsmérlő szavakkal illette őt gondolatban. Majd elment furcsa érzésekkel a szívében.
***
Eyolf amint hazaért dühös léptekkel vonult föl a szobájába, ahonnan aznap már nem is mozdult ki. Nem gondolta volna, hogy valaha is így fog kötődni valakihez. Sosem érzett még ilyet senki iránt. Azt pedig el sem tudta képzelni, hogy így hátba támadhatja valaki, akihez már ennyire közel állt.
S most akkora gyűlöletet érzett csalódottságában, hogy nem akart mást csak pusztítani.
Tervét szövögetve várta a teliholdasnak ígérkező éjszakát, ami hamarabb elérkezett, mint ahogy ő azt gondolta. A telihold varázslatos fénye csak még jobban felélesztette benne a kavargó érzéseket. S megtörtént az átkozott varázslat. Farkasként pedig minden csak felerősödött benne, minden érzet sokkal nagyobb erővel tartotta rabul emberi mivoltának halovány alakját. Tudata teljesen elborult a gyűlölettől, amit James iránt érzett és a haragtól, amit meg irántam.
Igazi szörnyeteggé vált, mely nem ismer könyörületet csak a véres igazságot.

***
Némán ültem a megviselt kanapén és üres tekintettel bámultam magam elé. Szörnyen éreztem magam: mert mindent elrontottam, mert megbántottam egy jó barátot. Minden az ismeretlen hibája! Bármennyire is ismerős számomra valahonnan, akkor is csak egy idegen és elrontott mindent! Csak még jobban tönkretette egyébként is romokban heverő életemet.
Teljesen magamba roskadtam, lelkem darabokra tört.
A hold varázsa hamarosan engem is elért, de valamiért én nem változtam át. Talán túlságosan is össze vagyok zavarodva ehhez.
Hirtelen farkasüvöltés törte meg az engem behálózó csöndet. A vérfagyasztó dal egészen közelről jött. Megfagyott az ereimben a vér, még levegőt sem mertem venni. Csak dermedten hallgattam a kaparászást, ami az ajtó irányából érkezett. Lassú, gépies mozdulattal fordultam a zaj irányába, de mikor erősebben rákoncentráltam az elhalt.
Váratlanul hatalmas puffanásra lettem figyelmes. Valami nekirohant a bejárati ajtónak. Pár ilyen roham után az ajtó megadta magát. A fekete árny – mely képes volt rám törni – egyenesen nekem ugrott. A félelem egy pillanatig megbénított, de aztán végre átváltoztam – csupán önvédelemből. A zöld szempár gyilkos pillantása beleégett a tudatomba.
Ez volt az utolsó, amit még józanul, emberként érzékeltem.
Eyolf – fölényes erejének köszönhetően – azonnal a földre tepert és máris jó pár sebet ejtett rajtam.
Mire sikerült megszabadulnom tőle csupa vér voltam, de a következő pillanatban már be is gyógyultak a sebeim. Acsarkodva támadtam rá a fekete farkasra. Amint rávetettem magam kegyetlenül marcangolni kezdtem őt. Persze ezt a fekete bestia se hagyta annyiban. Fájdalmasan felnyüszített majd egy mozdulattal lerázott magáról. Miközben ki tudja hány métert repültem fuldokoltam a számban fröcsögő másik farkas vérétől, s egyre dühösebb lettem. Legszívesebben újra nekimentem volna a szörnyetegnek, de már nem tudtam megtenni, ugyanis Eyolf taktikát váltott.
Megállt egy pillanatra és csak nézett nagy zöld szemeivel. Hosszú percekig csak így álltunk és néztük egymást. Bár igazából támadni akartam – mert a megfutamodás a gyávaság jele –, de a tekintete egyszerűen megbűvölt. Végül helyettem ő tette meg azt a lépést, amit én akartam. Mozdulata gyors és határozott volt. A hatalmas szörnyeteg nekipréselt a falnak.
Miért? Miért kell ezt csinálnod? Úgy sem megyek vissza veled, bármit is teszel!
Eyolf csalódott képet vágott, úgy érte a gondolatom, mint egy jó nagy pofon. S úgy reagált rá, ahogy arra nem számítottam. Gyönyörű smaragdzöld tekintete olyannyira elsötétült, míg nem lett vérvörössé a haragtól. Most azonnal ölni akart!
S újult erővel támadt nekem, éles karmai mély, vérző sebeket hagytak maguk után.
Még igazán megijedni sem volt időm, mert máris a földön találtam magam. A fekete bestia pedig fölém magasodott, szemei vérvörösen izzottak amint dühében engem marcangolt.
A hold kíváncsi fényében megpillantottam támadóm vértől csöpögő pofáját. Majd olyan idegtépő fájdalomérzet tört rám, amely a csontomig hatolt. Valósággal üvöltöttem, úgy éreztem kitépett belőlem egy darabot. S milyen igaz volt! Tehetetlenül kellett néznem azt, amit a barátom tett, most pedig ott lógott a szájában egy cafat belőlem.
Te nem Eyolf vagy! Te egy kegyetlen szörnyeteg vagy, aki nem ismer könyörületet!
Éreztem amint a ragacsos massza patakzani kezd. A halál szaga egyszerre volt émelyítő és elragadtató számomra, mert az adrenalin egy pillanat alatt kiűzte belőlem a fájdalmat, a helyén pedig csak a bosszú maradt. Végre én is azzá a szörnyeteggé váltam, ami valójában vagyok.
A rémséges lény megint támadásba lendült, s ezúttal a torkom volt a célpont – végleg végezni akart velem.
Azonban még így is gyorsabb voltam nála és időben kitértem előle.
Ám a következő hasonló gyilkos támadásnál már nem volt ilyen szerencsém. Erőtlenül estem össze, éreztem amint az élet lassan párolog el belőlem. Csatát vesztettem, s most megfizetek minden tettemért. Még érzékeltem, hogy ő is visszaváltozik emberré, ahogy én. Ő még megpróbált segíteni rajtam, de már nem tudott visszahozni.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogom végezni, hogy ilyen csodás érzés a halál. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése