Keresd a valótlant!;)

2014. július 17., csütörtök

Waya - egy elfeledett lény története: A magány farkasa

Magányos farkas

Szomorú szemekkel néztem őt, mert amit tett – ezúttal megbocsáthatatlan. Igaza volt a lakótársainknak, Eyolf egy igazi szörnyeteg.
Elkeseredésemben csak futottam ki a közös házból, nem akartam mást csak elfelejteni őt, de ez nehéz lesz főleg azért, mert már annyira kötődtem hozzá.
Még sokáig lebegett lelki szemeim előtt a vérbe fagyott, ártatlan asszony darabokra tépett teste.
Most kivételesen a barátom követett el hülyeséget, egy nagy hibát. Embert ölt mérgében, pedig rám volt dühös a semmiért, mert én már egy teljes hete nem nyúltam egyetlen emberhez sem, még rájuk se néztem.
Semmi kedvem nem volt belekeveredni az ő bajába, így is volt elég gondom. Hiszen korábban már én is öltem embert fényes nappal és azóta is keresték a gyilkost – csoda, hogy még nem gyanakodtak rám. Viszont azt tudtam, hogy ha Eyolf tettére fény derül, akkor ő lesz az első számú gyanúsított.
Az otthonomig, az erdőig meg sem álltam. De csak akkor nyugodtam meg valamicskét, amikor végre bevágódtam a régóta romhalmaznak mondható, egykoron gyönyörű pompának örvendő ház ajtaján. Igen, ez volt az én igaz és egyetlen otthonom. A közös házban csak kényszerből éltem.
De soha többet nem megyek oda vissza – fogadkoztam magamban – Nem akarok többé ott élni!
Bármennyire is életveszélyes az én otthonom, még mindig jobb, mint egy olyannal élni, aki bármikor megölhet.  Bár tudtam, hogy én is lehetek akár olyan erős, mint ő, de sosem győzhetem le őt.
Elkeseredetten ültem le a megviselt kanapéra, mint aki már csak árnyéka saját magának. Nem igazán éreztem, hogy élek, sőt semmit sem éreztem, csak az ürességet. Nélküle nem voltam önmagam.
Fáradtan temettem arcomat a kezembe, barna hajam úgy omlott alá, mint a Könnyek Fátyla ezüstös vízesésének bánatos cseppjei.  Most először kívántam azt, hogy ne legyek az, ami valójában vagyok: az a szörnyeteg, mely nem érez kegyelmet, ha vérről van szó. Olyan lény, ami élvezettel tépi darabokra a kiszipolyozott embereket, mely a telihold ezüstjének rabja – a vérfarkas. 
A magány súlyos lepelként telepedett rám, s ráébredtem, hogy sosem lesz semmi ugyanolyan, mint az 1800-as években. Mert az már régóta csak a múlt, én pedig nem rostokolhatok örökkön-örökké ott, a múlt árnyait keresve. Könnyeim eleredtek a sok-sok emléktől, amik hirtelen törtek rám. Mindegyik emlékfoszlányom az átok előtti időkből származott, mind olyan örömteli volt, akkor voltam talán a legboldogabb. De aztán jött az az átkozott éjszaka, mely tönkretette az egész életemet.

Amint megpillantottam, vörösen villogó tekintettel támadtam rá a másik farkasra. Hirtelenjében minden eddigi haragom felszínre tört, és ezúttal itt volt a lehetőség, hogy kitöltsem valakin.
Gyors, erőteljes mozdulattal leterítettem a nálam jóval nagyobb szörnyeteget – márpedig én sem vagyok valami kis termetű farkas, a magam majdnem két méteres marmagasságával.
Majd habozás nélkül marcangolni kezdtem őt, míg mindketten vérben nem úsztunk. De ez sem késztetett megállásra, mivel alig láttam a gyűlölettől. Azt akartam, hogy a barátom minden ellenem elkövetett kegyetlen tettéért megbűnhődjön. A fekete szörnyeteg sebei egyre mélyültek karmaim nyomán, s legalább olyan gyorsan gyógyultak, mint ahogy keletkeztek.
Miközben a bestiát kínoztam fokozatosan párolgott el belőlem az iránta érzett gyűlölettel keveredett harag. Dühösen megráztam a fejem. A vér szerteszéjjel repült körülöttem, mint holmi esőcseppek.
Amint elöntött a nyugalom eleresztettem a másik farkast, és már csak meredten néztem élettelen testét. Hát megöltem őt, pedig én csak meg akartam leckéztetni!
Elcsigázottan, immár magamat okolva fektettem mancsaim közé busa fejemet. S szemrebbenés nélkül szemléltem a koromfekete ordast, miközben azt reméltem, hogy egyszer csak felébred.
De nem így történt. Majd mikor már nem bírtam barátom látványát magára hagytam őt.
Bár tudom, hogy ez szemét dolog volt tőlem, de mivel nem tehettem semmit, nem láttam jobb megoldást. Hiszen ha ott maradok vele ugyanazt az eredményt érem el, mint amikor cserbenhagyom.
Pár méter megtétele után rohanni kezdtem, menekülni akartam saját tettem elől. Csak akkor álltam meg, amikor elértem a Könnyek Fátyla békés területét. A tisztást elárasztó holdfény mindent beragyogott, sejtelmes fénybe vonva a vízesés kristályos cseppjeit.
Bánatosan felsóhajtottam, a bűntudat csak úgy égette a lelkemet.
Kis idővel később már a vízesés partján álltam, s meredten csodáltam az alázúduló ezüstös könnyeket. Mellé pedig elmélyülten hallgattam a keserves, már-már sírásnak is mondható vízcsobogást. Az emlékképek hamarosan megrohantak, itt a kezdetek kezdetének helyén.
De ezúttal nem a múlt árnyai tűntek fel emlékfoszlányokként, hanem az új életemé. Azok az idők, amit eddig Eyolffal töltöttem, beleértve az esti kegyetlenkedéseket is – amiket egymással szemben követtünk el. Megráztam a fejem, nem akartam emlékezni, de a képek nem tűntek el.
S én ráébredtem végre, hogy milyen magányos vagyok, hogy innentől kezdve a Waya már nem csak farkast jelenthetne, hanem egyszerűen a magányos farkast is. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése