Keresd a valótlant!;)

2014. július 17., csütörtök

Waya - egy elfeledett lény története: Farkassá lett élet

Emlék a múltból

 – Köszöntelek itt, ezen a különleges helyen benneteket! De különösen örülök annak, hogy Waya hajlandó volt eljönni ide. Persze ezért hálával tartozom neked Eyolf, hiszen te hoztad ide.
Meglepetten fordultunk a hang irányába, mely mély volt és megnyugtató, mégis hátborzongató. Majd még nagyobb döbbenettel néztünk egymásra, ahogy meghallottuk a nevünket.
- Ki vagy te? – kiáltotta Eyolf a sötétségbe.
- Pont olyan, mint ti.
Egy magas fiú lépett ki a fák árnyékából, egy hatalmas termetű farkas társaságában.
Mindketten éreztük, hogy ebből még baj lesz, ezért lassan hátrálni kezdtünk.
- Azt hiszitek, hogy elmenekülhettek? – kérdezte az idegen miközben kárörvendően nevetett rajtunk.
Bevallom eleinte elhittem, hogy megmenekülhetünk ebből a helyzetből, de nagyot tévedtem. Alig tettünk meg pár lépést hátrafelé menekülésképpen, a szürke farkas már ott volt mögöttünk. Innen nincs menekvés! – gondoltam keserűen amit Eyolf is meghallott.
Még megúszhatjuk az egészet, nyugi. Te menj balra, én meg megyek jobbra…Most!
Amint elért a gondolata úgy cselekedtem, ahogy kérte. Olyan gyorsan futottam amennyire csak tudtam. Eleinte még láttam a fiút, amint rohan a másik irányba, de aztán szem elől tévesztettem. Viszont menekvésem nem tartott sokáig, mert a szürke farkas a nyomomban volt, sokkal gyorsabbnak bizonyult nálam.
Mégis, hogy gondoltam? Ugyan, egy ember nem hagyhat le egy farkast! Még egy olyan sem, mint én.
A bestia hamarosan utolért és durván letepert a földre. Ahogy az engem fogva tartó rémség csattogó állkapcsa a torkomhoz ért, szívem kétségbeesett verdesésbe kezdett a rémülettől, és egyre jobban pumpálta a vért ereimben. Az ordas végighúzta hatalmas mancsát a nyakamon. Éles karmai súrolták a nyaki ütőeremet. Végső elkeseredésemben behunytam a szemem, s elszörnyedve gondoltam a halálra. Hát így kell végeznem?
De még mielőtt megölhetett volna egy furcsa farkas megzavarta. Élve kell nekünk, te barom!
Örültem, hogy végre levegőhöz juthatok, csakhogy aggodalmam egyre nőtt, amikor a barátomat nem láttam sehol. Félve néztem a szörnyetegre, aki megmentett a haláltól.
Ő még Eyolfnál is nagyobbnak tűnt, mert két lábon állt, félig felegyenesedve. Furcsa, homokszínű bundája volt, a szeme pedig olyan, mint a macskáé. Annyira különbözött tőlünk.
Az elkorcsosodott lény hirtelen felrángatott a földről. Meg kell hallgatnod, amit mondok!
Mivel ebben a helyzetben alulmaradtam ellenfelemmel szemben, belementem a dologba. Figyelmesen fordultam az őrülten csillogó szempár felé, hogy meghallgathassam az idegen mondandóját, aki immár emberként állt velem szemben.
- Tudod ezen a helyen a múlt és a jelen elmosódik. Nem tudhatod, hogy mikor mi történik. A Könnyek Fátyla egy emlék a múltból. Az évtizedek és az évszázadok folyamán több ember is itt végezte, de ugyanakkor a mi fajtánk élete is itt kezdődött. Mindannyian a démonhercegnő leszármazottjai vagyunk, ő alapította a fajt, minden tisztavérű vérfarkas őse. Ő Ayame, aki téged is azzá tett, ami vagy. De ő már régóta nem él, legalábbis egyesek elmondása szerint. De én nem hiszek nekik, én tudom, hogy még most is él és itt van közöttünk.
A fiú hangja, ahogy ezeket a szavakat mondta egyre eltorzult a dühtől.
- Most pedig menj el, s vidd a barátodat is!
Amint elengedett futásnak eredtem. De mielőtt elhagytam volna a Könnyek Fátylát, hogy megkeressem Eyolfot – még egyszer visszafordultam, ám a furcsa szerzet már nem volt ott, ahol az előbb láttam.
Gondolataim csak úgy kavarogtak a fejemben. Teli voltam olyan kérdésekkel, amikre jelen pillanat senki sem adhatott választ.

Órákkal később már otthon voltunk. Eyolf feltétlenül beszélni akart velem és ennek érdekében mindent megtett. Bár én elég fagyos voltam vele szemben, mert nem nagyon érdekelt a mondani valója.
- Beszélnünk kell!
- Ugyan mit akarsz mondani? Talán hajlandó vagy végre elárulni a titkokat?
- Néha jobb, ha a titkok azok maradnak amik. Ha hagysz beszélni, utána nyugodtan kidobhatsz a szobádból, csak hallgass meg!
Látva könyörgő kékeszöld tekintetét megadóan bólintottam.
- Először is tisztázzunk valamit! Egy szavát sem kell elhinned annak az alaknak, mert csak hazudik, mint a vízfolyás. Most is csak félrebeszélt, amilyen elmebajos a szerencsétlen.
Én bizonytalanul néztem rá. Össze voltam zavarodva és nem tudtam, hogy kinek a szavában hihetek.
Feldúltan léptem az ablakhoz, hogy elmenekülhessek innen, de a fiú utamat állta.
- Nem mehetsz el!
Tiltakozásképpen próbáltam félrelökni őt, viszont Eyolf sokkal erősebb volt nálam.
- Nem mész sehová, mert nem hagyom!
Miután beláttam, hogy semmi esélyem ellene taktikát váltottam. – Nem mehetnénk ki a parkba?
- Mehetünk, de akkor se mész sehová nélkülem.
Hálásan néztem rá, mert még a parkban is jobb, mint itt raboskodni.
A park varázslatosan nézett ki. A lágy holdfény mindent beragyogott, a táj halvány ezüstben úszott. S az emlékeim feléledtek, beleveszve a jelenbe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése