Keresd a valótlant!;)

2014. július 17., csütörtök

Waya - egy elfeledett lény története: Farkasok völgye

 Életem hajnala

Csendesen néztem amint fölkel az ősz és lopva teríti be a tájat, elvarázsolva mindent körülöttem. 
A fák gyönyörű színekben pompáztak, a szél néhol megtépte őket, felkavarva a környéket.
Körülöttem minden csak repült: az emberek mindig rohantak valahová, az élet nem állt volna meg egy pillanatra sem. Így fel sem tűnt, hogy már kora estére jár, s szürkül az égbolt.
Elmerengve csodáltam az erdőt, miközben azon gondolkodtam, hogy mi lesz holnap. Ugyanis mint a legtöbb velem egykorúnak – eltekintve a születési évemtől – nekem is iskolába kell járnom.
Fázósan összehúztam magam, majd elmerültem az emlékeimben. Olyannyira, hogy észre se vettem a közelgő alakot. Csak akkor eszméltem föl, amikor valaki megérintette a vállam. Összerezzentem az érintéstől, mert nem bírtam elviselni.
- Ugye nem zavarok? – kérdezte az élettel teli vidám hang. – Leülhetek ide?
Én csak bólintottam, mert más választásom úgy sem lett volna. Pár perc múlva már együtt néztük a sötétedő parkot, egyikünk sem akarta megtörni a békés csöndet. Eyolf váratlanul a karom után nyúlt, hogy ezzel is magára vonja a figyelmemet.
- Miért vagy ilyen?
- Milyen? – kérdeztem vissza kicsit haragosan.
- Ellenséges.
- Mert én nem tartozom közéjük és nem is fogok…Soha!
A fiú megrázta a fejét, mert pont az ellenkezőjét gondolta, s ez mindig így volt.
- Szerintem neked is sikerülhet. Csak még olyan furcsa a számodra itt élni, ebben a korban. Te még az 1800-as években élsz, de annak már rég vége. Fogadd el az új életed!
Most én ráztam meg a fejem. – Ez nekem nem megy!
Láttam, amint a szemében kihuny a maradék reménysugár, s arcából is eltűnik az élet színe.
Mintha nem akarta volna elhinni, hogy képes vagyok nemet mondani erre a szerinte egyszerű kérésre. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ezután a kis beszélgetést követően együtt megyünk haza és én majd hozzászokok az új életemhez, a sok változáshoz. Márpedig ez számomra lehetetlen.
Miután Eyolf csalódottan elsétált, én is hazamentem. De ezúttal nem az ő otthonába, hanem a sajátoméba, az erdőbe.
Másnap kora reggel ébredtem, de mikor eszembe jutott, hogy miért is keltem fel ilyen korai órában dühösen belebokszoltam a rongyos párnámba. Miközben ropogtattam elgémberedett tagjaimat az agyam már azon kattogott, hogy hogy fogom túlélni ezt a napot az emberek között, anélkül, hogy megettem volna őket.
Még álomittasan léptem be a fürdőszobába, immár mit sem törődve az ott heverő vértócsával. Gyorsan rendbe hoztam magam, s a legszebb ruhámat vettem fel. A csodaszép sötétkék darab úgy csillogott, akár a legszebb ékkő. Elégedetten szemléltem magam a tükörben. Egyedül csak az zavart, hogy sápadtabbnak tűnt a bőröm a keleténél – elvégre már rég halottnak kéne lennem.
Kezembe kaptam a táskámat – amit még Eyolf adott nekem, erre a napra – és már rohantam is ki az ajtón. Az ódon épület bánatosan integetett utánam.
Különleges képességeimnek hála gyorsan elértem az iskola területét, de ott már emlékeztetnem kellett magam, hogy én is egy átlagos ember vagyok. Tehát jól kell színészkednem!
Vágyakozva néztem a sok embert, ahogy elhaladtam mellettük. Éreztem amint kínzó éhségem egyre növekszik. De még időben legyűrtem magamban, igazán nem akartam, hogy ma vér folyjon.
Egy az épület szárnyához közeli, az emberektől mégis távoli zugban foglaltam helyet. Onnan hallgattam végig a köszöntőt és a tanévre vonatkozó dolgokat. Bár nem igazán tudtam figyelni, mert magamban az éhséggel küzdöttem. Ez a harc pedig nagyon reménytelennek bizonyult.
Bemutatták a leendő osztályfőnökömet is, aki már most nem tűnt valami szimpatikusnak. Unott, monoton hangja volt és még unottabb képpel nézett ránk. Már előre tudtam, hogy bajok lesznek a tanulással. S mintha ez még nem lett volna elég hamarosan megismerkedtem az osztálytársaimmal is.
Mindannyian teli voltak élettel, jókedvüktől testükben felhevült a vér és ez még nagyobb kínszenvedést jelentett nekem. Alig bírtam koncentrálni, az osztályfőnök szavai csak tompán jutottak el hozzám. Kezdtem feladni a reményt, ez egy lehetetlen kihívás!
Amint megszólalt a csengő kimenekültem az osztályból. A folyosón Eyolffal találtam szemben magam, vagyis Mike-kal. Mert az emberek között nem szólíthattam az igazi nevén, és ő sem engem.  Így néha egy kicsit belezavarodtam a dolgokba, de szerencsére hamar korrigáltam a hibát.
A fiú kérdőn nézett rám, láthatóan nem értette riadt ábrázatom.
- Én ezt nem bírom! Elvesztettem a csatát, nem vagyok képes közöttük lenni.
- Tudom, hogy nehéz, de ki kell bírnod valahogy.
Szomorúan csóváltam a fejem. Bár ő biztatott, a növekvő éhség továbbra is mardosott belülről.
- De éhes vagyok. Már régóta nem ettem. Ez pedig rémes.
Eyolf elmosolyodott – Bizonyíts, éld túl!
Csalódottan mentem vissza a terembe, amikor megszólalt a csengő. Barátom biztató szavai ezúttal nem igazán voltak a segítségemre. Azért nem adtam fel. A leghátsó padban foglaltam helyet, s onnan szemléltem a diákokat; egyre éhesebben. Az órák lassan teltek, ez idő alatt a kínok kínját éltem át. Mikor már az utolsó előtti óra végénél jártunk kitartásom végleg elpárolgott. A csöngetés pillanatában kirohantam a lányvécébe, hogy menekülhessek a rémes érzés elől, ami már iszonyatos erővel marcangolt.
Az ajtó azzal a lendülettel csapódott be mögöttem, amellyel berohantam rajta. Szerencsémre senki sem volt a kis helyiségben, rajtam kívül.
Az egyik mosdókagylóra támaszkodva fürkésztem magam a tükörben. Na, ne! Mégis, hogy nézek ki!
A látvány rémes volt. Barna hajam ráomlott hamuszürke arcomra, viszonylag takarva azt. Így senkinek sem tűnhetett fel, hogy mennyire magamon kívül vagyok. Szürke szemem élettelenül csillogott, még a bőrömnél is halványabb színben pompázva. Láthatóan erősen hasonlítottam egy élőhalottra. Ráadást éheztem. Kék ruhámat lecseréltem egy farmerra és egy pólóra.
Váratlanul kinyílt az ajtó és egy számomra vadidegen lány lépett be rajta.  Azonnal megláttam benne a leendő áldozatot. Az éhség végre győzedelmeskedett fölöttem.
- Szia! Tudnál nekem segíteni egy kicsit? Nagyon éhes vagyok…És ha nem eszem, akkor…
- Persze, hogy tudok segíteni. Az ebédlő lent van a…
De a lány már nem fejezhette be, mert belé fojtottam a szót. A zamatos vér első kortyaitól visszatért belém az élet. De aztán bekövetkezett az, amitől annyira féltem: nem tudtam leállni. Addig ittam áldozatom vérét, míg a lányból ki nem szállt az élet. A bennem lakozó szörnyeteg végig küzdött erős akaratom ellen. A felszínre akart törni, de nem hagytam. A harc nyomai meglátszottak rajtam, hiszen szemem színe a vérvörös és a szürke változatai között ugrált. A csatát végül én nyertem.
Pár perc múlva már azon gondolkoztam, hogy mit csináljak az élettelen testtel.
Hirtelen ötlettől vezényelve kinyitottam az egyik leghátsó vécéajtót és bedobtam oda a hullát.
Az ajtót pedig úgy rázártam, hogy azt többet ne is lehessen kinyitni. Aztán pillantásom a terjedelmes vértócsára esett. Kapkodva igyekeztem feltakarítani a nyomokat. Csak ekkor gondoltam végig, hogy mit is tettem: úgy öltem, hogy át sem változtam hozzá. Sokkal óvatosabbnak kell lennem!
Éppen a kezemről és az arcomról mostam le a vért amikor – legnagyobb rémületemre – nyílt az ajtó.
Egy lány lépett be rajta, s abban a pillanatban velőtrázóan sikoltott, mivel meglátta véres karomat. Eleinte vele is végezni akartam, de aztán meggondoltam magam.
- Nyugodj meg szépen. Ez semmiség, csak megvágtam a karom egy üvegszilánkkal. – hazudtam.
- Akkor…akkor miért nem vagy az iskolaorvosnál? – kapkodott levegő után.
- Mert új vagyok, és nem tudom, hogy hol van az iskolaorvos.
- Ó, az nagyon egyszerű! Csak fel kell menned a következő szintre, ott pedig egyenesen kell menned, el sem tévesztheted!
- Rendben, köszönöm szépen. Mindjárt megyek is, csak be kell kötnöm a sebet.
A lány bólintott majd ő is az egyik tükör elé állt, hogy megcsodálja magát. De a szemem sarkából láttam, hogy engem figyel.
Éppen menni akartam – mintha nem történt volna semmi –, amikor a lány még utánam kiáltott.
- Te is érzed ezt? Mintha a halál szaga lenne.
Tagadóan megráztam a fejem.  – Nem érzek semmit.
S ezzel kivonultam, magára hagyva a gyanakvó lányt.
- Hogy telt a napod? – kérdezte Eyolf a hazafelé vezető úton.
- A megpróbáltatásokat leszámítva remekül.
Mosolyodtam el kicsit titokzatosan. De szerencsére barátom nem gyanakodott. Szóval még nem tudott semmiről, és senki más sem – rajtam kívül.
- Ahhoz képest egész jól bírtad, büszke vagyok rád! Mikor annyi leendő áldozat vett körül…
- Igen, legyőzhetetlen vagyok! – öklöztem vidáman a levegőbe, ahogy azt tőle tanultam.
Bár tudnád, hogy mit tettem…Már nem lennél ilyen kedves hozzám. Gyorsan a tudatom legmélyére süllyesztettem a gondolatot, hogy azt ő meg se sejthesse.
- Hazakísérjelek? – nézett rám kedvesen a fiú, ám én csak elutasítóan nemet mondtam.
- Hazatalálok magam is, nem fogok eltévedni és nem lesz semmi bajom.
- Hát… te tudod. Holnap találkozunk! – intett még utánam.
Sebes léptekkel vágtam neki az erdőbe vezető útnak, vissza se néztem.
Hazaérve fáradtan dobtam le magam az elnyűtt kanapéra. A leckémmel nem sokat foglalkoztam, nagyon nem érdekelt a tanulás. Csak azért csináltam, mert a kötelességem volt.
Bezzeg 1846-ban, amikor a szüleim vasszigorral kényszerítettek a tanulásra – mondván, hogy ez az én érdekemet szolgálja. Már akkor bajok voltak velem ilyen téren, de mivel egy nemes család sarja vagyok, a kötelességet teljesítenem kell. Amit akkor ott elhibáztam most úgy tűnt, hogy rendbe hozhatom. Legalábbis azt hittem, de így?! – a gondolathullámok hamarosan emlékekké lettek, s én elmerültem az emlékfoszlányok tengerében. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése