Keresd a valótlant!;)

2014. július 17., csütörtök

Waya - egy elfeledett lény története: A magány farkasa

Reménytelen reménység

Bíztam benne, hogy barátom még meghallotta utolsó gondolataimat és, hogy hamarosan érkezik a segítség. Így is lett; bár a szívembe döfött ezüsttőr fokozatosan vette el az életemet, még pislákolt bennem annyi, hogy érezhessem az ő jelenlétét. S most az egyszer igazán hálás voltam a vérfarkas-létnek, mert így hosszan szenvedhettem el kínzó haláltusámat ahelyett, hogy egyből az életemmel fizettem volna. Az öröm és a remény beragyogta haldokló lényemet, mert a segítség megérkezett.
- Ne félj! Itt vagyok és segíteni fogok rajtad.
Most, hogy már ő is velem volt minden sokkal békésebbnek tűnt.
Jó, hogy itt vagy, így már nem olyan félelmetes szembenéznem vele.
Az a megnyugvás, ami ekkor költözött belém igazán megrémisztette a fiút.
- Te erős vagy, erősebb, mint bármely vérfarkas. Nem fogsz meghalni, nem hagyom!
Eyolf óvatosan magához húzott, ezzel is tartva bennem az élni akarást.
Köszönöm, hogy itt vagy…velem. Már nem vagyok egyedül. – hálálkodtam neki egy gondolat képében, mivel beszélni már nem voltam képes. Csak így tudtam kommunikálni vele.
A fiú kesernyésen elmosolyodott, majd bátorítóan megszorította a kezem. Én pedig már nem halálfélelemmel, hanem bátran néztem szembe a megpróbáltatásokkal.
- Ne köszönj semmit, inkább küzdj tovább. – bátorított amennyire csak tudott, hangjából erőt véltem kihallani, de a szemében félelem ült. – Én nem akartam ezt…hogy ez történjen.
Ne hibáztasd magad, különben i, én sem…senki sem tudta, hogy ez lesz.
- De tudtuk! – Próbált vitába szállni velem.
Jól van, volt valami kis sejtésünk róla, de az már nem számít.
Amint sikerült megbékítenem őt és elmondanom neki, hogy az önvád most tök fölösleges és ezzel nem segít rajtam, minden olyan csöndes lett és békés. A halotti csönd még közelebb hozta hozzám az elmúlás érzését. Aztán váratlanul átváltoztam és a nagy ezüstszürke farkas képében haldokoltam tovább. Ezek szerint emberi mivoltom végleg elment, és azt, hogy még itt vagyok, a vérfarkas-létnek köszönhetem. Mélyen belélegeztem a levegőt, majd egy elkeseredett sóhaj kíséretében kifújtam.
Furcsa volt az emberi kéz érintése selymes bundámon, mit a Vérhold fénye aranyozottá tett.
Össze is rezzentem tőle, mire barátom riadtan húzta vissza a kezét. Biztosan azt hitte, hogy az egyik sebbe nyúlt bele, mely nem tudott meggyógyulni a szívembe álló ezüsttőrtől, amelyet nem mertünk kihúzni, hiszen létfontosságú szervet ért.
- Valami baj van? – Kérdezte remegő hangon, az aggodalom egyre eluralkodott rajta.
Nem, nincs. Csak minden olyan más, furcsa.
Megértően bólintott. Félve pillantottam rá, tekintete tele volt rettegéssel és aggodalommal.
- Nem akarom, hogy elmenj! – Kiáltotta panaszosan, mint egy kisfiú.
Megint felpillantottam rá, a tekintete ezúttal könnyes volt a szenvedéstől – velem együtt szenvedett.
Így voltunk egy ideig, aztán lehunytam a szemem – talán örökre –, mert nem akartam azt a csatát látni, amit ő vívott saját magával szemben.
Veszély közeleg, sugallta még mindig éber érzékszervem.  Próbáltam figyelmeztetni a mellettem kuporgó fiút is, de hozzá már nem jutott el az üzenetem. Mintha minden eddig kommunikációs lehetőségem megszűnt volna, már nem tudtam kapcsolatba lépni vele.
A veszély pedig hamarosan megérkezett, egy satnya homokszínű vérfarkas képében.
Eyolf védelmezően magasodott fölém, még ilyenkor is engem tekintett fontosabbnak saját magánál.
A következő pillanatban már hatalmas, fekete árnyként támadt rá az idegenre. De a másik farkas sem adta meg magát olyan könnyen. Hamarosan hosszas küzdelem bontakozott ki kettőjük között.
Tehetetlenül, üveges tekintettel néztem a küzdelmet, miközben páni félelem kerített hatalmába. Én hallhattam és láthattam, de nem szólhattam bele a harcba.
Te bolond kölyök! Neki pusztulnia kell, ő a vérvonal szégyene, nem tisztavérű vérfarkas.
Az idegen gondolathulláma jeges kézként szorongatta szívemet.  Reméltem, hogy barátom megőrzi józan észjárását és nem hiszi el ennek a szerencsétlenségnek egyetlen szavát sem.
Kisvártatva betekintést kaptam Eyolf zavaros gondolataiba. Merthogy minden csak úgy kavargott a fejében, érezhetően össze volt zavarodva.
Nincs igaza, nem lehet igaza! Waya tisztavérű, nem egy elkorcsosodott szörnyeteg, mint ahogy ezt ez az alak állítja. Ayame biztosan tévedett vele kapcsolatban, vagy mégsem? Mégis nekik lenne igazuk? Tévedtem volna? Lehet, hogy hibát követek el?
Ezek a gondolatok elborzasztottak, nagyon úgy nézett ki, hogy nem hisz nekem, nem hisz bennem.
Éreztem rajta, hogy egy pillanatra megtorpan, mert tétovázik, annyira összezavarodott.
Úgy gondoltam, hogy én vagyok a hibás, hogy csak bajt hoztam rá. Most pedig nem tehettem semmit sem az érdekében.
Végül csak a szívére hallgatott és támadásba lendült. Én pedig éreztem, amit ő: egész lénye átszellemült a gyűlölettől. Dühödten vetette rá magát a másik farkasra, s ott marcangolta őt ahol csak érte. Én azon szurkoltam, hogy ő győzzön. Felőlem akár meg is ölhette volna, reméltem is, hogy így tesz – amint az lehetséges.
Hamarosan pedig – mintha olvasott volna a gondolataimban – úgy cselekedett, ahogy én azt szerettem volna. Egy gyors mozdulattal megragadta az idegen torkát és könnyűszerrel összeroppantotta azt.
A marakodásnak egy rettenetes reccsenés vetett véget, s az ismeretlen kilehelte az életét.
Megölte hát és én még meg sem tudom köszönni, futott át az agyamon a keserű gondolat.
Eyolf hosszú perceken keresztül csak meredten nézte a vérbe fagyott, immár emberi testet. Ugyanis a szörnyeteg nem sokkal a halála után visszaváltozott azzá a sebezhető emberré, aki valójában volt.
A fiú csalódottan rázta meg a fejét, mert tudta, hogy ezzel nem segített rajtam. Pedig ha tudta volna, hogy a cselekedetével mennyi időt nyert nekem, még ha a szenvedéseim ez által nem is csillapodtak. 
Váratlanul visszaváltoztam emberré, amit nem igazán értettem. Mivel azt hittem, hogy emberi mivoltomnak már rég vége. De nagyon úgy tűnt, hogy tévedtem.
Emberként hevertem tovább a hideg földön, kínok közepette.
Eyolf reményvesztetten dőlt le mellém, már ő sem hitt ebben a reménytelen reménységben.
Sokáig tehetetlenül gondoltunk a jövőre, hogy mi következik majd a halálom után. Kis idővel később arra riadtam, hogy barátom lázasan gondolkodik valamin, úgy tűnt ő még nem adta fel.
Elcsigázottan csodáltam a halovány emlékképeket, melyek vontatottan úsztak el lelki szemeim előtt. Ezek már mind vegyes foszlányok voltak a múltamból: a változás előtti és utáni időkből.
Eyolf hirtelen visszaváltozott emberré, de továbbra is mellettem maradt.
Éreztem, hogy egyre gyengülök, immár sápadtan és még üvegesebb tekintettel szemléltem a világot.
Barátom elgondolkodva vizsgálgatta a csuklóját, majd hamuszürke arcomra pillantott.
Ahogy tűnődött magában kezdett egyre világosabban kirajzolódni tudatomban kétségbeesett terve.
Láttam lelki szemeim előtt amint homlokát ráncolva forgatta maga előtt a kezét, miközben az ereit nézte. Azon gondolkodott, hogy hogy nem okozhatna magának halálos sebet, miközben megmentheti az életemet. Végül döntésre jutott és megint csak az én érdekemben cselekedett.
Előszedte a bicskáját a zsebéből és elmélyülten szemlélte mielőtt még bármit is tett volna.
Lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán újra kinyitotta. Majd hirtelen a keze megindult és a bicska éle beleszaladt a csuklójába. Bár nem láttam mit csinál, de éreztem mindent, amit ő. Hamarosan a mélyebb vágásból patakzani kezdett a friss vér. De ez nem tartott sokáig, percek múlva már meg is alvadt és a seb is kezdett begyógyulni. A fiú dühösen meredt a vágás eltünedező nyomaira. Ne kapkodj, de légy ügyes és gyors! – biztattam magamban, amit ő sajnos már nem hallhatott. Ám mégis mintha eljutott volna hozzá az üzenetem, mert ezúttal egy villámgyors mozdulattal vágott bele a csuklójába. Majd azonnal a számhoz emelte, hogy ihassak belőle.
Habozva fogadtam el a felkínált vért, mely az utolsó reményem volt. Miközben erőtlenül kortyoltam az éltető folyadékot forogni kezdett velem a világ. Éreztem a lüktető vért az ő csuklójában és azt is amint rabul ejt a gyilkos vágy. Merthogy az ösztöneim még ilyenkor is nagyon aktívak voltak.
Így hát perceken belül valóságosan rátapadtam, nem akartam elengedni, és egyre nagyobb kortyokban nyeltem a vért. Csak akkor ébredtem rá, hogy mit is csinálok, amikor a fiú már ájultan hevert mellettem. Ekkor már kezdett feléledni bennem az élet szikrája.
Bánatosan eresztettem el a csuklóját és inkább magammal kezdtem foglalkozni. Először is eltávolítottam az ezüsttőrt a szívem tájékáról, mert csak így gyógyulhattak be a sebeim, és tisztában voltam vele, hogy már túl vagyok az életveszélyen. De velem ellentétben most kedves barátom volt a halál peremén. Dühösen hibáztattam magam meggondolatlan tettemért. Nem akartam elhinni, hogy képes voltam egy baráti ajánlatot így kihasználni.
Már úgyis megtörtént, nem tehetem a múltat feledéssé. El kell viselnem a következményeket!
S nem hagyhatom őt cserben, mert ő sem tett így, amikor én voltam bajban.

Szólalt meg bennem egy igazságos, de bátortalan hang, valószínűleg a lelkiismeretem. 
Félredobtam a véremtől csúfított tőrt és nyugodtan vártam, hogy a sebeim begyógyuljanak. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése