Keresd a valótlant!;)

2014. július 17., csütörtök

Waya - egy elfeledett lény története: Farkassá lett élet

Teliholdas éjszaka

A délután folyamán találkoztam a lakótársainkkal. Jót beszélgettünk mindenféléről, társalgásunk belenyúlt a késő éjszakába. Társaságukban már-már embernek éreztem magam és nem annak, ami valójában vagyok.
Egy pillanatra elkalandozott a tekintetem, a holdat kereste az ablakon keresztül, s meg is találta: telihold volt. Elkomorodva gyönyörködtem a ezüstjében.
A hold fénye ráébresztett, hogy ma van az első átváltozásom napja annyi év után. Természetesen féltem, mert még élénken éltek bennem Mike szavai.
Hamarosan be is vetettem gyenge színészi képességemet: igyekeztem elhitetni a többiekkel, hogy nagyon fáradt vagyok, még mielőtt baj lesz. Mike azonnal értette a célzást.
- Igazán sajnáljuk, de tényleg nagyon későre jár már és mindketten eléggé fáradtak vagyunk.
Szabadkozott helyettem. Lakótársaink megértően bólintottak, mi pedig elvonultunk.
Az emelet szerencsére csak a miénk volt, de ettől még fönnállt a veszélye, hogy egyszer lebukunk.
- Ne feledd, nem változhatsz át egyedül, mert az túl veszélyes! – súgta Mike, ahogy elindultunk felfele a lépcsőn. Igenlően bólintottam, de egyáltalán nem gondoltam komolyan.
A fiú még vetett rám egy pillantást mintha csak meg akart volna győződni róla, hogy nem követek majd el semmi őrültséget. Pedig tisztában voltam vele, hogy fogok.
Mikor Mike bement a szobájába én is bementem a sajátoméba. Ledőltem az ágyamra és vártam az elkerülhetetlent.
A telihold fénye félve kúszott be az ablakon. Az ágyam mellett megtorpant, mintha elbizonytalanodott volna, de aztán folytatta útját és lassan elért engem. Ezüstös fénye beragyogott, s bekövetkezett az, amitől annyira tartottam. A holdsugár felbátorodott, hamarosan elérte az arcom, ahol megpihent egy kicsit. Néhány másodperc elteltével az immár megint félénk holdfény meggondolta magát és menekülőre fogta, majd az ablakból figyelte az átkozott varázslatot.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Iszonyatos fájdalom tört rám. Egyszerre rázott a hideg és volt melegem, a világ forgott velem, a fejem zúgott. A fájdalom hamarosan legyőzte minden ellenkezésem, a földre roskadtam. A kín átjárta egész testemet. Nem csak éreztem, hanem hallottam is amint ropognak a csontjaim, ahogy végtagjaim elcsökevényesednek és mancsokká alakulnak. Körmeim fokozatosan meghosszabbodtak és a fogaim is. A fájdalmas átváltozást követően hatalmas termetű ezüstszürke farkasként álltam a szoba közepén, kék szemeimet járatva a bútorokon. Rombolni akartam, de emberi énem visszatartott. Nem akarta, hogy lebukhassak, hogy bármi nyomot hagyhassak a házban az átváltozásom után.
A nyitott ablakhoz mentem és egy pillanat alatt kiugrottam rajta. Puhán fogtam talajt a kertben. Mit sem sejtve arról, hogy figyelnek.
Most éreztem csak igazán, hogy milyen éhes vagyok, s azt is, ahogy emberi énem teljesen elveszik sötét lelkem mélyén. Hát akkor, induljon a vadászat!
A park felé vettem az irányt, mert csalhatatlan érzékszerveim azt súgták, hogy ott vár leendő áldozatom.
Osonó lépteim zaját elfújta a nyáréjszakai szellő. Ügyesen becserkésztem zsákmányomat, aki történetesen egy idős ember volt. De mielőtt lecsaphattam volna megszólalt a lelkiismeretem.
Ezt nem teheted! Ő csak egy ártatlan idős ember, őt nem bánthatod!
Megtorpantam, de tétovázásom nem tartott sokáig, mert az éhség valósággal mardosta a gyomrom.
Rávetettem magam a padon ülő alakra, s egy szempillantás alatt magam alá gyűrtem.  A törékeny csontok recsegtek izmos testem súlya alatt. Az öreg ordított halálfélelmében. Tudtam, ha nem akarok lebukni el kell hallgattatnom, így hát egy könnyed mozdulattal összeroppantottam áldozatom torkát. Hamarosan mély halotti csend lepte be az egész park területét.
Amint megízleltem a vér édes ízét elborult az agyam. Azonnal előtört belőlem azt a szörnyeteg, ami valójában bennem lakozott. Nagyokat kortyoltam áldozatom véréből, minden egyes korttyal feledtetve rémes tettemet. Tekintetem pedig a fagyos kékből vérvörössé vált.
Most, hogy csillapodott az éhségem sokkal erősebbnek, majdhogynem legyőzhetetlennek éreztem magam.
Éppen az erdő felé tartottam, amikor valami váratlanul rám vetette magát. Meglepetten néztem föl a zöld szempárba. Egy fekete farkassal találtam szemben magam. Bár 1876 óta nem láttam egyetlen hozzám hasonlót sem a környéken még így is tudtam, hogy ki lehet ez a bestia. Persze, hogy Mike volt az, ki lehetett volna, ha nem ő? Meg akart állítani, vagy inkább ölni.
Egy gyors mozdulattal kiszabadultam a másik farkas szorításából, s rátámadtam. Tekintetem még sötétebb lett a haragtól. Úgy téptem a másik farkas nyakát, ahogy csak bírtam. Vére hamarosan kibuggyant, én pedig akaratlanul belekortyoltam. Elhatároztam, hogy ha kell, megölöm őt.
A fekete szörnyeteg hirtelen lerázott magáról. Miután visszanyertem az egyensúlyomat hosszú percekig csak egymást figyelve álltunk. Kerestem a megfelelő pillanatot a támadásra, ahogy ő is.
Mindketten egyszerre rugaszkodtunk el a földtől, s egymásnak csapódtunk. Mivel ő még nálam is nagyobb volt én hamarabb zökkentem ki az egyensúlyomból. Az óriási erőnek köszönhetően hamarosan földre kerültem, egyenesen a másik fenevad alá. Rémes volt megérezni ellenfelem könyörtelen erejét és teljes súlyát. A fájdalom áramütésként ért, amikor a bestia erős állkapcsa belemélyedt a húsomba. Az idegtépő érzés a csontomig hatolt, fájdalmasan felnyüszítettem kínomban.
A mély sebből és a karcolásokból patakzott a vér. A felismeréstől, hogy akár itt, most azonnal belehalhatok az egészbe, elöntött a rémület és a düh. Összeszedtem minden maradék erőm és nekiestem a farkasnak. Jól belemartam az oldalába, vérének íze csak erősítette bosszúvágyam és tetézte a gyilkos ösztönt. Addig marcangoltam ellenfelem, míg az össze nem esett. S folytattam is volna, ha valami oknál fogva nem repülök több métert és nem fogok talajt olyan hatalmas erővel egy fának csapódva. Miután óriási puffanással értem földet többet már nem voltam képes fölkelni.
Nem tudom meddig heverhettem a halál peremén a magas fűben, az erdő közepén, de mikor magamhoz tértem már ember voltam. Gyengén érzékeltem környezetem, nem igazán voltam magamnál. Amellett, hogy alig kaptam levegőt nem tudtam mozogni. A jeges rémület, ami váratlanul öntötte el egész lényemet, megbénított és elhitette velem, hogy nem élek. Mivel nem tudtam mozogni, azzal se voltam tisztában, hogy mi van Mike-kal, sőt egyáltalán velem.
Sokáig feküdtem a halványan színt váltó eget nézve. A méltóságteljes holdat lassan felváltotta a nap aranyos élettel teli árnyalata. Miközben így lebegtem a halál és az élet között azon gondolkodtam, hogy mégis mi történhetett az este, mit csinálhattam, mert egyáltalán nem rémlett.
Ahogy változott az égbolt színe, úgy tért vissza belém az élet. Hamarosan meg tudtam mozdítani a végtagjaim, még ha nem is éreztem azokat. A tudatom is kitisztult, már mindenre világosan emlékeztem a múlt éjszakával kapcsolatban.
Óvatosan ültem fel, de még így is azonnal forogni kezdett velem a világ. Zavaros tekintetem végigfutott saját magamon. Vérben úszó szakadt ruhám rémes látvány volt még  nekem is, pedig ezt részben én tettem. Ahogy elnéztem a kis tisztást, amit ezúttal vértócsák tarkítottak kihagyott a szívem egy pillanatra. Megláttam a fiú élettelen testét, pár méterre hevert tőlem.
Már rég bántam ezt az éjszakát, mindent, amit ez alatt elkövettem.
Miért tettem? Miért voltam ilyen meggondolatlan szörnyeteg? Megöltem őt!
A bűntudat egyre nőtt bennem, kiölve belőlem az élvezetet a vér iránt. De már késő volt, hiába hibáztattam magam. Ezzel ugyan nem hozom vissza az életbe!
Sokáig tehetetlenül gubbasztottam belemélyedve az önsajnálatba.
Hirtelen Mike felköhögött. Legnagyobb bánatomra vér jött fel a torkán, ami nem sok jót jelentett.
Bármennyire is erősek a vérfarkasok, egy közülük képes akár végezni a hozzá hasonlóval.
- Hol…hol vagyok? – köhögte fel a szavakat némi vérrel együtt.
- Az erdőben.
- Mi…történt? Miért…vagyok itt? – kérdezte élettelen hangját erőltetve.
- Te nem emlékszel semmire? – tettem fel neki inkább én is egy a számomra fontos kérdést.
- Nem…miért, kell…kellene?
- Nem lényeges. Most inkább pihenj egy kicsit. Jó?
- Rend…Rendben.  – mikor ezt mondta fájdalmas mosoly jelent meg az arcán.
Pár óra elteltével Mike – elmondása szerint – már sokkal jobban érezte magát így hazamentünk.
Szerencsénkre nem volt otthon senki. Simán bezárkózhattunk, hogy eltüntethessük az éjszaka nyomait.
- Jól vagy? – kérdezte a fiú mikor már mindennel végeztünk.
- Ezt nem neked kéne… - kezdtem bele, de aztán meggondoltam magam - Igen, jól. És te?
- Én is. – kortyolt bele a teájába, mit sem sejtve fájó lelkiismeretemről.
Aztán váratlanul felém fordult, egyenesen a szemembe nézett mikor a következőket mondta. – Figyelj! Én megbocsátok neked. Hiba volt utánad mennem, de nem akartam, hogy árthass bárkinek is.
- De hát így is ártottam… Neked – hebegtem– Majdnem megöltelek.
- Ez nem igaz, velem nem olyan könnyű végezni, mint azt gondolnád!
Látva a fiú mosolyát magam is elmosolyodtam. Viszont lelkem mélyén csak még jobban fájt az a tudat, hogy ő szó nélkül megbocsátott nekem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése