Keresd a valótlant!;)

2015. július 31., péntek

Csillagszemű - Prológus

A könyv kiesett a kezemből és nagyot koppant a földön. Pont a közepén nyílt ki, s a fekete tintával írott betűk mindent tudóan néztek rám a megsárgult oldalakról. De a szöveg csupán egy elmosódott maszlagnak tűnt. Hiába olvastam újra, meg újra a mondatokat, a szavak sehogy sem álltak össze.
Ekkor egy furcsa foltot vettem észre az egyik lap tetején, közelebb hajoltam, hogy megnézzem, s abban a pillanatban egy szikra pattant ki az oldal tetejéből. Meglepetten ugrottam hátra, amikor a lap lángra kapott. A narancssárga láng mohón nyaldosta a papírt, míg be nem kebelezte az egész könyvet. Így már nem tudhattam meg, hogy mi állhatott benne, pedig ez volt az utolsó reményem. Kétségbeesetten térdre roskadtam és csak néztem hogyan válik a könyv a tűz martalékává és száll el vele minden esélyem…
Az ablak nagyot csattanva csapódott be, s felriadtam. Percekig ködösen láttam mindent, mint például a huzatban lobogó bíborszínű függönyt. Hirtelen éles fájdalom hasított a halántékomba, mire odakaptam a kezem. Jéghideg volt, akár egy hulláé – megijedtem a saját érintésemtől. Elszorult a torkom és az összes levegő bent ragadt a tüdőmben. Hosszú percekig úgy éreztem, hogy nem élek, hanem haldoklom, pedig nagyon is éltem. A szívem erőteljesen pumpálta a vért ereimben, amelynek lüktetése hangosan dobolt a fülemben. Csak feküdtem és révetegen a plafonra meredtem, mert időközben nehezen ugyan, de sikerült elrángatnom a tekintetem a függönyről.
Mennyi lehet az idő? – ez volt talán az első értelmes gondolatom, annak ellenére, hogy a fejem csak úgy zúgott. Szóval teljes volt a káosz odabent, de azzal is tisztában voltam, hogy nem fekhetek itt egész nap. Megpróbáltam kinézni az ablakon, de nem ment. Hiába fordítottam arra a fejem, a lágyan szálldosó függönytől semmit sem láthattam. Fel kéne kelni, de…
Az elgondolás már az elején megszakadt, s a hang elhallgatott a fejemben. Ez valóban a saját hangom lett volna? Vagy talán a lelkiismeretemé? – tűnődtem magamban. – Á, nem, az nem lehetett, hiszen nekem már régóta nincs is lelkiismeretem!
Hogy miért azt nem tudom, sajnos az emlékeim túlságosan elmosódtak az utóbbi pár évtizedben. Az egészről egy halvány emlékem volt, csupán, mely olyan borzalmas, hogy talán jobb is nem emlékezni rá. Most mégis megpróbáltam, de a gondolkodástól csak még jobban megfájdult a fejem, mintha egy fejszét állítottak volna egyenesen bele a koponyámba. Fájdalmamban összeszaladtak a szemöldökeim, mire – ha lehet – még jobban megfájdult a fejem. Ordítani kezdtem a fájdalomtól. Megőrülök! Alighogy élhetnék, máris végem!
Elgyötörten igyekeztem összehúzni magam, hogy minél kisebb lehessek, de csak azt értem el, hogy belecsavartam magam az ágyneműbe. Arról még most sem igazán volt fogalmam, hogy hol vagyok, de azt hiszem jelen pillanat talán ez volt a legkisebb problémám. Úgy érzem magam, mintha másnapos lennék, de hát sosem ittam, akkor meg… – alighogy a gondolat életre kelt a fejemben, szinte azonnal megszűnt, s ettől úgy éreztem magam, mintha egy golyót repítettek volna a fejembe. A gondolatbeli szavak hatalmas reccsenéssel szakadtak szét, s hatalmas robajjal visszhangoztak odabent, szanaszéjjel hasogatva tudatomat. A fejfájás egyszerűen megőrjített és egyáltalán nem akart elmúlni, ám ekkor apró zaj csapta meg a fülemet. Először úgy véltem, hogy csak a képzeletem szüleménye az egész, tehát csak a fejemben létezik. De aztán újra meg hallottam és ezúttal hangosabb volt.  Mintha megnyikordult volna a padló. Van itt valaki? – akartam kérdezni, de csupán egy erőtlen nyöszörgésszerű valamit tudtam kipréselni magamból. Megkíséreltem felülni, a harmadik próbálkozásnál sikerült. Akkor megszédültem, a szoba forogni kezdet körülöttem. Megint megnyikordult a padló, ezúttal hangosabban és meg tudtam állapítani, hogy akármi is van itt rajtam kívül, a nappaliban jár-kel. Én a könyvtárszobában voltam, ahol minden kérdésemre választ reméltem, csakhogy a könyvek sorra kaptak lángra a kezemben. Így esélyem sem volt. Végre megtaláltam a hangomat. Rekedtes, egércincogás szerű volt. – Ki…ki van ott?
Semmi válasz, csak egy újabb lépés, mely alatt megnyikordult a padló. Az ösztöneim életre keltették a testemet. Menekülnöm kell! – villant át tudatomon. Az adrenalin szétáradt bennem, felpezsdítette egész lényem. Felpattantam, s amilyen halkan csak tudtam a könyvespolc mellett lévő gyertyatartóhoz léptem. Meghúztam a középső darabot, a könyvespolc enyhe zajjal, de kinyílt. Gondolkodás nélkül vetettem be magam rajta, s meghúztam odabent egy kart, mire a könyvespolc visszaállt eredeti helyzetébe, valamint a gyertyatartó is, amellyel kinyitottam. A sarokból felkaptam a hátizsákomat, amit napokkal ezelőtt idekészítettem. Ugyanis számítottam rá, hogy valami ilyesmi fog történni. Elvégre mindjárt tizenhét éves leszek. Már ide s tova tíz hosszú éve fennállt a lehetősége ennek a napnak. A szüleim annak tudatában neveltek fel, hogy el fognak jönni értem. S emiatt is vesztették életüket, amikor engem védtek. Tulajdonképpen a fél rokonságom abba halt bele, hogy próbáltak megvédeni. Mostanra nem maradt senkim, nekem kellett megvédenem magam és a titkok is megválaszolatlanok maradtak számomra. Előszedtem egy elemlámpát és nekivágtam a sötét folyosók kusza labirintusának. Annak, aki sosem járt itt, ez a hely kész útvesztő volt. Én viszont itt töltöttem minden napomat, itt játszottam. Szóval nem volt ismeretlen a terep.
A sötét folyosók a szabadulás ígéretével kecsegtetve kanyarogtak előttem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése