Keresd a valótlant!;)

2015. november 21., szombat

Csillagszemű: 1. fejezet

Egyszer csak megpillantottam a fényt az alagút végén. Imádtam ezt a régi házat, tele volt rejtett járatokkal és búvóhelyekkel. Így hát fájó szívvel hagytam magam mögött az egészet. Annak tudatában, hogy soha többé nem térhetek vissza ide. Az utolsó pár méter megtételénél végighúztam a hideg kőfalon a tenyerem és elmormoltam a megfelelő szavakat. Alighogy kimásztam a csapóajtón, odalent minden a tűz martalékává vált. Mélységes szomorúság és üresség költözött a szívembe. Ugyanis ezennel eldobtam magamtól egy menedéket. Hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam, fülem zúgott az odalentről jövő tűz ropogásától. Nagyjából száz méterrel előttem húzódott az erdő, legalábbis emlékeim szerint. Most azonban késő éjszaka volt és a sötétben nem láttam semmit. Csupán azt tudtam, hogy nem fordulhatok vissza, csak előre szabad mennem! Óvatos léptekkel indultam neki az éj sötétjének. Hamarosan magam mögött hagytam a várost és mindent, ami valaha voltam. Holnap tizenhét éves leszek, ezennel a gyerekkorom véget ért, sóhajtottam. Mindig is buta hagyománynak tartottam ezt, de a többiek mindennél fontosabbnak vélték a tradíciót. Két évvel ezelőtt emiatt veszítettem el a nővéremet. Akkor döbbentem rá, hogy tényleg rám is ez vár. Most először irigyeltem az átlagembereket, hiszen nekik nyugodt életük van, nem kell menekülniük. Ők nem csillagszeműek! Hálát adtam volna az égnek, ha én is egy lehettem volna a sok közül, ám sajnos ez nem úgy volt. Mindig is kilógtam a sorból. Valahányszor az utcán játszottak a szomszéd gyerekek, az én szüleim nem engedtek ki, vagy maximum felügyelettel. Ez sokáig anyát vagy apát jelentette, esetenként egy fizetett dadád – már ha a szüleim éppen megbíztak egy idegenben – a későbbiekben pedig a nővéremet, Thabitát. De aztán eljött az ő tizenhetedik születésnapja és akkor Ők elragadták tőlünk. A szüleimnek nem lett volna szabad hagyniuk, mégis ölbe tett kézzel nézték végig az egészet és azt is, ami utána következett. Thabitát elvitték, kiképezték és végül feláldozták. Velem is ezt fogják tenni, sikította legbelül egy hang. Az összes csillagszeművel ezt teszik!
Futva tettem meg az előttem lévő utolsó métereket. A hátizsák folyton nekiütődött a hátamnak, ami zavart, de attól még szedtem a lábaimat, amilyen gyorsan csak tudtam. Fogalmam sem volt arról, hogy hányan voltak a lakásban távozásomkor, vagy mennyien lehetnek egyáltalán. Egyben azonban biztos voltam, sokan lesznek a nyomomban. Annak idején Thabitára sem egy, hanem legalább tíz fejvadász jutott – legalábbis amennyiről tudtunk. Azt viszont sejteni sem mertük, mennyien lehettek valójában. Nekik érte meg igazán ez a munka. Azt csinálhattak prédájukkal, amit csak akartak – leszámítva a meggyilkolását –, így nem tapadt vér a kezükhöz és még busásan meg is jutalmazták őket.  Szóval egyáltalán nem akartam tudni, mi vár rám, bár rémesebbnél rémesebb elképzeléseim már voltak róla. Nem egy éjszakám fulladt emiatt rémálomba. Most viszont csak az számított, hogy elérjem az erdőt. Ott biztonságban lehetek, hiszen a fák között nehezebben vesznek észre. Ez volt az egyetlen reményem. Csak pár lépés és… – biztattam magam, amikor meghallottam a döngő lépteket magam mögött. Valaki a nyomomban járt és vészesen közel hozzám. Dobogó szívvel vetettem be magam a fák közé, bízva a lehetetlenben. Sietve elmormoltam néhány szót, s utána az életemért imádkoztam. Az erdő széli fákból váratlanul hegyes, ötven centiméteres tüskék meredtek ki. Hamarosan fájdalmas kiáltás szelte ketté az éjszakát. Üldözőm belesétált a sebtében felállított csapdámba. Képzeletem azonnal igen véres képet festett elém arról, mi történhetett. Láttam lelki szemeim előtt a vérben úszó, nagy fájdalmakkal küzdő alak vergődését a hatalmas tüskéken. Még csak a gondolatától is kirázott a hideg. Elvégre csillagszemű vagyok, nem adom olyan könnyen magam!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése