Phantasy World

–  Nem állhatnánk meg egy kicsit? – kérdeztem, s meg sem várva a választ megtorpantam. Salvador azonban meg sem hallotta, mert nem állt meg azonnal, csak méterekkel odébb. Mikor felém fordult haragot láttam a szemében és mintha a vonásai is megkeményedtek volna. Egy pillanatig azt hittem, hogy ő is ellenem fordul és meg fog támadni. Ám a fiú arca ellágyult és tekintetéből áradt a megértés. –  Jól van, akkor pihenjünk egy kicsit. Hálásan néztem rá, majd gondolkodás nélkül leültem egy fa tövébe, ő pedig velem szemben foglalt helyet. –  Kérsz valamit inni, vagy enni? – kérdezte, de én csak a fejemet ráztam. Bár éhes voltam, lelkem mélyén még mindig nem bíztam szövetségesemben, már csak azért sem, mert nem tudtam, hogy micsoda. Az viszont kétségtelen volt, hogy nem ember, ő is csak egy lehet az itteni szörnyetegek közül, de akkor miért segít nekem? A fiú egy mély sóhaj kíséretében elterült a földön, most az eget nézte, míg én őt és a szövetségen gondolkodtam. Nem akartam má...

Korán ébredtem, odakint még csak pirkadt. Nagyokat pislogva igyekeztem kiűzni szemeimből az álmot, miközben körülnéztem. Nem igazán értettem, hogy mit keresek ebben a barlangban, de aztán minden beugrott és immár tisztán emlékeztem a tegnap történtekre. Álmos tekintetem végül egy idegen zöld szempáron nyugodott meg, mondhatom, azonnal felébredtem. Rémülten kúsztam hátra, míg neki nem ütköztem a barlang hideg falának, már nem menekülhettem. – Ki vagy te? – Kiáltottam, hangom remegett, tekintetem teli volt gyanakvással. A fiú mielőtt válaszolt volna leguggolt, hogy ne tűnjön olyan ijesztőnek. – Ne félj tőlem, nem bántalak. Barát vagyok, nem ellenség… – Mit akarsz tőlem? – vágtam közbe, mire ő kényszeredetten elmosolyodott. – Segíteni. – felelte – A nevem Salvador, a te szövetségesed lehetek, ha akarod. Elbizonytalanodtam. – Miért bízhatnék meg benned? – Mert az én segítségemmel életben maradhatsz. Elgondolkodva néztem az idegent; zöld szemei titokzatosan csillogtak, fekete haja a sz...

Kétségbeesetten menekültem, szó szerint az életemért futottam. Gyűlöltem ezt a helyzetet, pedig már mennyiszer előfordult velem. Valóságos csoda, hogy képes voltam betölteni tizenhatodik életévemet. Hát igen, Infierno Isla földjén nem könnyű az élet. Az emberek folyton veszélynek vannak kitéve és nap, mint nap az életükkel játszanak. Mivel itt nincsenek törvények, csupán egy: futnod kell, ha élni akarsz! – szinte semmi esélyünk, ezért is olyan nagy szám, hogy még életben vagyok. Bár sajogtak a lábaim és szúrt az oldalam, nem adtam föl. Ez már az az állapot volt, amikor minden erőd fogytán van és csak a cél lebeg előtted, mikor már csak gépiesen falod a métereket. Vörösesszőke hajam a hátam közepének tájékát verdeste, ahogy lobogott az ellenszélben. Kék szemeim riadtan jártak össze-vissza, keresték a legközelebbi menekülési útvonalat, a megoldást, aminek hála kijuthatok ebből a kutyaszorítóból. Ezúttal egy gólem üldözött, a hatalmas termetű pikkelyes óriás, amely gyűlölte az emberek...

A hatalmas lény hirtelen és a semmiből tűnt elő, s egyenesen felém és a támadóm felé nyúlt egyik izmos karjával. Mancsszerű kezei végén ott voltak a közel egy méter hosszúságú, éles karmok. Megborzongtam, végem van . A szörnyeteg egy laza mozdulattal nyársra tűzte az eddig engem fogva tartó embert. Szerencsétlen azonnal szörnyet halt. A következő csapás pedig engem ért volna, ha John közbe nem lép. Még most sem tudom pontosan, hogy micsoda ő, de egy biztos: nem ember. Mindenesetre hálás vagyok neki, mert a gyorsaságának és a lélekjelenlétének köszönhetően megmenekültem. Mikor feleszméltem egy terebélyes fa erős törzse mögött rejtőztünk és a vízköpőt lestük. Gargoyle szörnyetege ekkor vette észre a falu dühös lakóit, akik a kőfal takarásából nézték, hogy mi történik. Valószínűleg teljesen abban a hitben lehettek, hogy mi parancsolunk a bestiának, de ez nem így volt. A rém könnyed járással indult meg az emberek felé, velünk már nem foglalkozott. – Tennünk kell valamit – javasoltam, de s...

Még szürkült, mikor felriadtam szörnyű álmomból. Ezúttal a szörnyeteg senkit sem nyársalt fel, hanem a mély sötétséget marcangolta éles karmaival. Ez csakis azt jelentheti, hogy én következem! Megborzongtam. Két órával később megkezdtük a keresést John nem létező könyve után. Míg Adeline és a mostohaanyám a ház felső szintjét kutatta át, apa az alsó szintet, mi pedig az udvar egy részét. Már csak azért is, mert csupán mi tudtuk, hogy mit keresünk igazából. De azt még most sem igazán értettem, hogy miért pont egy könyvet kerestetünk a családommal. A keresést délben megszakítottuk, mert pár órás pihenőt tartottunk. Addig senki sem talált semmit. Délután háromtól folytattuk a kutatást, körülbelül ugyanazzal a felállással. De akkor sem találtunk semmit. Reggel dühös kiabálásra ébredtem, s először azt hittem, hogy csak álmodom, de az ordibálás nem szűnt meg miután kinyitottam a szemem. Aztán valahogy kikászálódtam az ágyból, még álomittasan támolyogtam oda az ablakhoz, majd mikor kiné...

Másnap apával tartottam a faluba, hogy ne kelljen egy légtérben lennem a boszorkányokkal. S szerencsémre apa sem kérdezett semmit, bár még mindig látszott rajta, hogy nem tudja, mit gondoljon rólam. Az oda vezető út kínos csöndben telt, apa egész végig meredten nézett keresztül a szélvédőn, mit sem törődve velem. Így hát jobbnak láttam, ha inkább az elsuhanó tájat nézem. Még annak is érdekesebb volt az egyhangúsága, mint ez a mély csend. Végül nem bírtam tovább. – Haragszol rám? – kérdeztem bátortalanul. A válasz csak hosszú idő után érkezett – Nem tudom. S ennyivel vége is volt a beszélgetésnek, visszafordultam az ablak felé. Mikor beértünk a városba és apa leparkolt megkönnyebbülten szálltam ki az autóból, mint aki most szabadult a börtönből. – Megyek, körülnézek egy kicsit – erőltettem magamra egy mosolyt, mert attól tartottam, hogy a szájára vesz a falu. Egyáltalán nem akartam, hogy rólam és a családomról pletykálkodjanak Gargoyle lakói. – Jó, de egy óra múlva itt találkozunk. ...

Ebéd után úgy döntöttem sétálok egyet, amúgy is egyedül akartam lenni. A családom kezdett őrületbe kergetni. Apa úgy nézett rám, mint egy félőrültre, a mostohaanyám szeméből sütött a mélységes sajnálat, míg Adeline úgy viselkedett, ahogyan szokott. Azt reméltem, hogy ki tudom szellőztetni egy kis időre a fejem, de a gondolataim szüntelenül visszatértek az éjszaka történtekhez. Még most sem akartam elhinni, hogy ez mind megtörtént. Lassan, céltalanul kószáltam Growfall egyik oldalában, az eget kémlelve, mikor megpillantottam valamit. Önkéntelenül is megtorpantam. A kastély díszes tetejének egyik csatornaelvezetőjén ott ült a vízköpő. Torz emberi-hüllő képe nevetségesen vigyorgott le rám. Tekintete azt sugallta, hogy bármibe is kerül: én leszek a következő áldozata. Még a hideg is kirázott a gondolattól, ezért inkább folytattam a sétám, mely innentől kezdve nem telhetett jó hangulatban.  Mikor találkoztam Johnnal, elmondtam neki új felfedezésemet, mire ő azonnal látni akarta a ...