Phantasy World

Felhasznált irodalom: Robin Hobb: Látnok ciklus Kissé egykedvűen rendezgettem az asztalon szanaszéjjel heverő pergameneket. Az elmúlt néhány évben rengeteg keletkezett belőlük, ahogy papírra vetettem életem történetét. Minden azzal kezdődött, hogy anyám megszabadult tőlem, mondván neki már nem kellek, neveljen fel, aki akar – s ezzel magamra hagyott egy hatalmas vár kapujában. Remegő kezekkel, mégis óvatosan tettem egyiket a másik után, közben beléjük pillantottam. Halványuló emlékeim visszatértek. Eszembe jutott Kotnyeles, az első állat, akivel összekötött az Ösztön. Felrémlett azoknak az embereknek az arca, akik oly kedvesek voltak hozzám és azoké is, akik ellenem fordultak. Elmés király, akinek volt egy bizonyos feltétele azért cserébe, hogy a fedele alatt nevelkedhettem. Mégpedig az, hogy orgyilkossá képezzenek ki. Elvégre fattyú vagyok, azoknak meg ugyan mi hasznuk van a birodalomban? Számos ember vére tapad azóta a kezemhez. Az öreg Elmésé is, aki a kezeim között h...

Egyszer csak az alagútnak vége lett, tulajdonképpen beleszaladt egy óriási falfestménybe. Zavartan néztem fel az utolsó gyufa fényében. A falon lévő festmény nem egyetlen kép volt, hanem több kockára volt osztva. Akár egy képregény , maradt tátva a szám. –  Szerinted mi lehet ez? – kérdeztem a fiút. Mort elgondolkodva fordult a fal felé, a gyufa időközben elaludt, így szinte semmit se láttunk. –  Jancsi és Juliska – felelte nemes egyszerűséggel. Elképzelhetőnek tartottam, hogy még a vállát is megvonta, bár a sötétben ezt nem láthattam. –  Miért mindig ez a mese?! – akadtam ki. Nagyon elegem volt már Mortból, ebből a helyzetből, a mesékből és a főnökömből. Utóbbiból pedig azért, mert már napok óta eltűntem és valószínűleg kirúgott a drága. – Ki lehet innen valahogy jutni? Ha elveszítettem a munkám, akkor… Mort eldobta a gyufaszál maradékát – hallottam, amint halkan koppant a földön –, s rátaposott. –  Biztosan ki jutunk innen. A munkádért pedig ne aggódj, ha ki is rú...

– Jól figyeljen! Oda sosem léphet be, sőt ha kedves az élete elkerüli a Vörös ajtót! – mondta a gondnok. Igenlően bólintottam, megint kisgyereknek éreztem magam, akinek megtiltanak valamit, ami ezek után mindennél jobban fogja érdekelni. A Vörös ajtó, vajon mit rejt? – tessék, már most ezen járt az eszem. Ránéztem a vastag tölgyfaajtóra, melyről pattogzott a vérvörös festék, s melynek kopogtatója egy idétlenül vigyorgó udvari bolond volt. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a bronzarc ravasz tekintetével rám kacsintott. Zavartan fordultam más irányba. A gondnok pedig folytatta. – A házban nem kell semmit sem csinálnia, elég, ha a kertet gondozza. Így is lesz elég dolga. A szegélynél mindig szép egyenesre kell vágni a füvet. A bokrokat karban kell tartani, hogy felismerhetőek legyenek az állatfigurák. A virágokat mindig locsolja meg, különben elhervadnak. Pár hét múlva az egész udvart el fogják lepni a lehullott falevelek, különösen figyeljen rá, hogy ez ne következhessen be! Ezt mégis ho...

Hirtelen zavaró fény esett rám. Védekezően kaptam arcom elé a kezem. – Bocs, de így legalább megkímélted magad egy kínos ébresztőtől – Mort tenyerével egy pillanatra eltakarta a gyufaszál fényét előlem. – Az elkövetkező huszonnégy órát is idelent szeretnéd tölteni? – kérdeztem rekedten, az ajkam kicserepesedett, a torkom kiszáradt a szomjúságtól. A fiút kevésbé viselte meg a helyzet, mint engem. Ez pedig bosszantott. – Míg te aludtál, körülnéztem egy kicsit miután sikerült elmozdítanom pár követ. Találtam egy alagutat, amiről fogalmam sincs, hogy hová vezet… Meg sem vártam, hogy befejezze. – Akkor mire várunk? Mort gonoszul elmosolyodott – Én speciel arra, hogy felébredj. – Nos, az megtörtént, szóval mehetünk! – nyújtóztattam ki elgémberedett tagjaimat. Mort el is indult, még mielőtt felkelhettem volna a földről. Leráztam magamról a port, aztán futólépésben mentem utána. Sikerült megcsúsznom néhány kövön, mire bosszankodva szitkozódtam. – Ez nem igazán hölgyhöz illő – jegyezte meg M...

Egy erős kéz nyúlt az enyém után, finoman megszorított, miközben másik kezével végigsimított a hátamon. Kirázott a hideg, mert az érintését áramütésnek éreztem. A kéz tétován a nyaki ütőerem felé indult, fülemben hangosan dübörgött a vér, szívem hevesen vert. Nyeltem egyet, az izmaim megfeszültek, a tüdőmből kiszorult az összes levegő. – Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Vigyázok rád. – mondta egy olyannyira ismerős hang, melytől kétségbeesetten akartam, hogy hagyja abba, ugyanakkor azt is, hogy folytassa, amit elkezdett. Képtelen voltam bármit is tenni, egyszerűen nem tudtam parancsolni izmaimnak. A kéz gazdája felbátorodott és újból felém nyúlt, ekkor azonban felébredtem. Riadtan néztem körül a sötétben. Hol vagyok? Mi történt? Miért álmodom ilyen valóságosat? Nyugtalanul mocorogni kezdtem, aztán eszembe jutott, hogy még mindig a pincében vagyok, összezárva egy olyan emberrel, akiről semmit sem tudok. Riadtan néztem körül. Tudni akartam, merre van. De sehol se láttam, beleolvadt a ...

  Miközben olvasod, hallgasd meg a zenét, melyre íródott a történet :) A novellára hatással volt Salvador Dalí művészete Hosszas zuhanást követően – és miután átbukfenceztem egy bárányfelhőn, mely kétségbeesetten bégetett utánam – könnyedén értem talajt, a vattacukorszerű, perzselő homokban. Zavartan néztem körül, mert nem tudtam, hol vagyok, de aztán rájöttem: egy tengerpart. A habzó vízözön tombolt a távolban, ugyanakkor hullámai lustán nyaldosták a partot. A vízcseppek olyanok voltak, mint ezernyi ragyogó gyémánt, ahogyan megcsillant rajtuk a tűző nap sugarai. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Meglepetten fordultam az irányába, de az árny már tova is tűnt, felverve maga után a port, csak annyit tudtam kivenni belőle, hogy egy ezüstösen csillogó ló az, de nekem sokkal inkább tűnt szárnyaló paripának, szárnyak nélkül. „Várj meg!” – akartam kiáltani, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. A szélbe beleveszett az álombeli táltos, s én futottam, hogy...

– Jól vagy? Mort aggodalmas hangja valahonnan egészen messziről szállt felém, pedig a fiú ott volt mellettem. A szemembe került portól és a vele keveredő könnyektől semmit se láttam, csak azt éreztem, hogy valami folyik az arcomon. Ijedten kaptam a homlokomhoz, végigsimítottam egy mély vágást, amiből vér szivárgott. – Hát nem igazán – jegyeztem meg, felköhögve némi port, miután felfedeztem a sebesülésemet – És te? Alig láttam valamit, de éreztem amint Mort közelebb húzódik hozzám. – Én, azt hiszem… jól – köhögte fel a szavakat, a nehéz portól fuldokolva. Hamar meggyőződtem róla, hogy – leszámítva ezt a karcolást – semmi bajom. Bár legszívesebben megpróbáltam volna felkelni, ám meg sem tudtam mozdulni. A hatalmas kővek megakadályoztak benne.  – Te vagy minden baj forrása! – törtek ki belőlem a szavak, melyek teli voltak dühvel. Dühös voltam rá és magamra is, de egyszerűbb volt őt hibáztatni, mint magamat. – Miért? – kérdezte hosszas csönd után. Az okát nem tudtam, ezért most én ha...