Phantasy World

A vörös, aranysárga és narancsos színű, száraz faleveleket vadul táncoltatta a hideg szél. Fázósan húztam össze magamon vékony kabátomat –  kétségtelen, az ősz megérkezett. Mégsem tudtam száz százalékosan rávenni magam a tanulásra, ez már nem olyan volt, mint a gimi. Itt senki sem kötelezett semmire, itt már nem állt senki a sarkamban, hogy nyaggasson időnkénti lustaságom miatt. Dant hetek óta nem láttam, azóta nem, hogy szembe találkoztam a kicsivel több, mint száz éves tablófotójával. Helyette igyekeztem jó tanuló lenni legalább azzal, hogy bejártam az összes előadásra és jelen voltam minden gyakorlaton. Valamint pótoltam azt az anyagot, amiről lemaradtam a korábbi hiányzások miatt. Többet lógtam Helennel; sokfelé sétáltunk a városban, két hetente pedig jelenlétünkkel gazdagítottuk a szintbulikat, a Faházat, s elmentünk minden szakestre is. Próbáltam azért némi tanulásra is időt szánni, mivel vészesen közeledtek a Zh-k. Az egyik ilyen éjszakába – pontosabban hajnalba –...

Unottan ücsörögtünk Dan ágya szélén, holott éppenséggel gyakorlaton kellett volna lennünk. – Mostanra már biztos nem lesz meg a kellő óraszámom és nem vizsgázhatok majd le... – sóhajtottam. Azonban amióta a fiúval lógtam, szinte alig szántam időt a tanulmányaimra, pedig azért jöttem ide. A szüleim nagyon csalódottak lesznek, nem kellett volna ilyen szabadságot kapnom. – Ugyan, ez még csak egy gyakorlat és maximum hármat hiányozhatsz. Nem kell semmin sem aggódnod, le fogsz tudni vizsgázni. Különben is, kificamodott a vállad, amiért jár a pihenés. Másnap és a hét további részében már részt vettem az összes előadáson és gyakorlaton, sőt Helennel pénteken bevetettük magunkat az éjszakába. Eleinte egy szintbuliban voltunk, aztán azt megunva beültünk iszogatni egy hangulatos bárba. Nagyjából hajnali öt körül érhettünk vissza a kollégiumba. Egy hétfői délután, amikor már nem volt semmilyen kötelezettségem bementem az iskola épületcsoportjának "kastélyába". Igazából egy régi e...

– Hagy segítsek! – nyúlt a leejtett vázlatfüzetem után Dan, velem egy időben. Majdnem összeütköztünk, majd percekig mindketten a füzetet néztük, ami a fiú kezében várta türelmesen a sorsát. Dan szája szélén ravasz mosoly jelent meg –  jaj, rosszat sejtek!  A fiú felém nyújtotta szabad kezét, felsegített, ám mielőtt elvehettem volna tőle a vázlatfüzetemet, sarkon fordult és odébb sétált, közben lapozgatott és a rajzaimat nézte. Megálltam nem messze tőle és az arcát tanulmányoztam, kíváncsi voltam, mit gondol a rajzaimról. Pár iszonyatosan hosszú perc után összecsukta a füzetet,  s miközben visszaadta, elismerően nézett rám. – Attól tartok, iskolát tévesztettél. Miért is jársz te ide, pontosan? – Pont azért, hogy ilyen kérdéseket tehess fel! – válaszoltam, azzal a füzetet a táskám mélyére rejtettem. – Nem értem, hogy miért nem kürtölőd szét az egész egyetemen a tehetségedet...? A mondata befejezetlen maradt, s jó ideig ott lógott a levegőben. Tényleg megvá...

Az iskolaorvos elég furán nézett ránk, amikor megjelentünk nála és próbáltuk elmagyarázni neki, hogy mindez egy véletlen esés következménye. – Sajnos nagyon ügyetlen vagyok. – tettem még hozzá – Megcsúsztam a lépcsőn és elestem. – Jobb lenne, ha ezzel bemennél az ügyeletre. Ezen kijelentés hallatán vetettem egy kétségbeesett pillantást Danre. A fiú közelebb lépett hozzám, így tarkómon érezhettem lélegzetét. – Biztosan nem tud rajta segíteni? Muszáj lenne a következő gyakorlaton megjelennie és, ha most elmegyünk a kórházba, akkor az egy újabb hiányzást jelentene és már amúgy sem rózsás a helyzete ebben a tekintetben. – Elsős, ugye? – vetett ekkor egy cinkos pillantást ránk, mire küldtem felé egy hamiskás félmosolyt. Mi lenne nélküled velem, Dan? A fiú pedig bólintott. Ennél többre már nem is volt szükség, az iskolaorvos helyre tette a vállamat, s mehettem is. A második órámra be is értem, ami egy előadást és egy azt követő gyakorlatot jelentett. Kíváncsian vártam mi lesz ...

– Ezt csak a GV-seknek kell leírni, ezt meg a gépészeknek... – a kopaszodó, szemüveges professzor, aki nagy valószínűséggel közel járhatott a nyugdíjkorhatárhoz háttal állt nekünk és különféle megjegyezhetetlenül unalmasnak látszó képleteket írogatott a táblára kacifántos, apró betűkkel. – Ezt pedig mindenkinek tudnia kell, mert kérdezni fogom a Zh-n! – s azzal, még mielőtt leírhattuk volna, letörölte az utoljára felírt képletet, pedig csak arra az egyre lett volna szükségem. Dühösen emeltem égnek a tekintetem, s addig néztem a plafonon villódzó neon lámpákat míg bele nem fájdult a szemem. Helen egy elfojtott nevetés kíséretében oldalba bökött. – Na, ne dühöngj! Gyerekjáték lesz az a zárthelyi! – Már ha megtanultam a gondolatolvasás minden fortéját – morogtam. Fogalmam sem volt róla, hogyan lesz így meg ez a tárgy. Atkins professzort lehetetlen volt követni, s a későbbiekben sem lett nála egyszerűbb a jegyzetelés. Mivel a következő előadásra csak késő délután került ...

Idegesen sétáltam végig a kihalt, gyér fényben úszó folyosón, amikor meghallottam a fémes csendülést-pendülést, amint valami hozzáütődött a padlóhoz. Tarkómon felállt a szőr, a hideg is kirázott a hangtól, a félelem áramütésként vonult végig testemen. Menekülj és ne nézz hátra!  – zengett a fejemben szüntelenül, míg el nem indultam. Épphogy kiértem egy újabb folyosóra, mikor kialudtak a fények. Kétségbeesetten erőltettem a szemem, hogy bármit is ki tudjak venni a sötét folyosón, Reméltem, hogy megpillantok a távolban valamiféle világosságot, mert akkor habozás nélkül az irányába szaladhattam volna, azonban a folyosó sötét útvesztőként kanyargott előttem, a fémes csendülés és a nehéz léptek zaja egyre erősödött. Megint egy néptelen, sötétbe borult folyosó, már kezdtem nagyon unni. Nem lehet egyetlen nyugodt napom sem a kollégiumban? Hát egyszer sem juthatok el gond nélkül az előadásra? Úgy tűnt, hogy nem. Elágazáshoz értem, majd jobbra fordultam és pár méter megtétele után majd...

Gondolataimba merülve ücsörögtem a hatalmas előadóban, amely legalább kettőszáz férőhelyes volt – teljesen feleslegesen, mivel talán ha az egész egyetemen voltunk annyian. Persze, eszembe sem jutott elől ülni, itt hamar megjegyzik az ember arcát, aminek le mertem fogadni, hogy meg vannak a maga előnyei és hátrányai. Tudatom a rémálom foszlányait kergette, miközben firkáltam füzetem egyik üres oldalára. A firka eleinte csupán egy vázlat volt és semmi jóval nem kecsegtetett, de ahogy egyre részletesebb lett, a vonalak között felfedeztem egy lovat. Amint tovább bíbelődtem vele, árnyékoltam az ismerős részeket, egykori lovam szép lassan kibontakozott az eleinte céltalannak látszó firkából. – Szia, te művészlélek! – ült le mellém Dan; tekintete ragyogott, arcán széles mosoly ült, valami azt súgta, hogy nem a következő előadásért lelkesedik ennyire. – Mi jót alkotsz? Szégyenlősen néztem fel rá, miközben sietve eltakartam szabad kezemmel a rajzot. Nem igazán akartam, hogy bárki...