Ezüstrév

Verőfényes reggel volt, melyet madárdal kísért, a levegőben a nyár illata szállt – ez a nap is úgy indult, mint a többi. Az álmos, piros tetős házikók lakói szép lassan ébredezni kezdtek. A lelkes korán kelők némelyike már elindult bevásárolni a hétvégi kerti partira, vagy éppen aznapra. A sportosabbak elmentek kocogni, néhányan pedig sétáltak, páran meg munkába készülődtek. A völgyet az a folyó választotta ketté, melyről a hely kapta a nevét, az Ezüstrév. Minden annyira idilli volt itt, az emberek ismerték egymást, tisztelték a törvényeket, a völgyben nyugvó városka maga volt a béke megtestesítője. Ezüstrév nem volt nagyváros, de városnak nevezték, alig ötszáz lelket számolt. A folyó mentén nyaralók és hosszú stégek heverésztek elszórtan. Itt minden csendes volt, az emberek kedvesek voltak. Egyszerűen tökéletesnek tűnt ez a hely, valójában a béke szigetét jelentette számomra. Bár csupán két hónapja éltem a völgyben, már igazán közel állt a szívemhez, az otthonomnak éreztem.
Arra ébredtem, hogy lefőtt a kávé. De hiszen én nem is tettem fel főni… – gondoltam álmatagon, aztán eszembe jutott. Biztosan Lisa tevékenykedik a konyhában. Lisa a társbérlőm volt, ugyanis egyelőre nem igazán profitáltam, csupán zöldfülű nyomozónak mondhattam magam. Semmi komoly esetem nem volt még, a munkám sem állt másból, mint aktatologatásból. Bevallom, halálra untam magam az őrsön, szerettem volna kimenni terepre, nyomozni akartam és elkapni egy igazi gyilkost. Nagyot nyújtóztam, majd az álom maradékát kisöpörve barna szememből, odaléptem a ruhásszekrényemhez. Előkaptam belőle egy farmert és egy pólót, s átöltöztem, gesztenyeszínű hajamat lófarokba kötöttem. Utána bevettem a fürdőt, aztán csak mentem a friss kávé illata után. 
– Hogy van rendőrnő? – mosolygott rám Lisa a kávéja mellől.
– Inkább aktakukacnak mondanám magam – feleltem nevetve, a nyomozó titulus már eszembe se jutott.
Nyúzott arcomat látva a szőkeség még hozzátette. – Rád férne egy kávé.
Mire vágtam egy grimaszt. – Ne is mond, tudom jól.
Azzal kitöltöttem magamnak és ízlés szerint dobtam bele néhány kockacukrot, valamint öntöttem hozzá pár korty tejet. Végül helyet foglaltam vele szemben az asztalnál. – Amúgy jó reggelt! – kaptam észbe kissé megkésve.
– Neked is, reggelt.
A reggeli kávé csodákra képes! Miután felhajtottam, sokkal jobban éreztem magam, ekkor ébredtem fel igazán.  

Fél órával később már a klaviatúrát koptattam, meg az iratokat tologattam az asztalomon és sajnos nem éppen örömteli hangulatban. Miért? – emeltem égnek a tekintetem, aztán gyorsan körül pillantottam az irodában, nehogy bárki is észre vegye rajtam az unalmat, ami kezdett szétcincálni. Egy bő hónapja csináltam ezt, s nagyon utáltam. Persze, itt is hagyhatnám a munkát, de tudtam, nekem is végig kell mennem a ranglétrán mielőtt ténylegesen nyomozó leszek. Hiába voltam a végzettségem szerint már az. Nagyjából két óra döglött aktákban való kutakodás után kimentem kávé szünetet tartani, időhúzásképpen legalább két csészényit ittam és a lehető legkisebb kortyokban nyeltem. Semmi kedvem nem volt visszamenni, dolgozni, de muszáj volt. Kinyitottam egy újabb mappát. Lassan egy húsz évvel ezelőtti ügy bontakozott ki előttem, amit a mai napig nem sikerült megoldani. Elsősorban a technika miatt – bár ha belegondolok, azóta biztosan fejlődött annyit, hogy lehessen vele mit kezdeni – másrészt pedig azért, mert alig volt nyom, amin el lehetett volna indulni. Miközben olvastam a sorokat, igyekeztem az adatokat felvinni a számítógépre. Élő csontváz leszek, mire kijuthatok terepre! – lapoztam.

***

Szokásos reggeli sétánkra indultunk Démonnal, a német juhász kutyámmal a közeli erdős parkba. Imádtam a korai madárfüttyöt hallgatni, akaratlanul is jókedvem kerekedett tőle. A nagytermetű, rajzos kutya méterekkel előttem járt – mint általában –, de mindig megállt és bevárt, valamint az első füttyre visszajött, ha hívtam. Már bő két órája sétálhattunk és utunk egyre beljebb vezetett az erdő mélyébe. Mindenfelé csak egyforma fákat láttam magam körül, azért igyekeztem megjegyezni az útvonalat, amelyen jöttünk. Egyszer csak Démon letért az ösvényről, amin addig jöttünk, s nem reagált a hívásomra. Végül felhagytam a füttyüléssel, inkább kiabálni kezdtem a nevét, míg be nem rekedtem. – Déééémooon!
A kutyának azonban nyoma sem volt. Egy ilyen okos, jól képzett állat, a leghűségesebb társam nem hagyhat csak úgy itt! Kétségbeesetten indultam a keresésére, közben szólongattam. Idegesen söpörtem odébb homlokomból egy szőkésbarna tincset. Démont sehol se láttam, ám kitartóan mentem tovább és a nevét kiáltoztam, kissé rekedtesen. Már egyáltalán nem figyeltem hol is vagyok, az erdő eme részében amúgy sem voltam annyira járatos, szóval nagy volt az esélye, hogy magam is eltévedek. Váratlanul kutyaugatás ütötte meg a fülem, gondolkodás nélkül rohanni kezdtem az irányába. A német juhász egy félig eltemetett valami fölött állt és morgott, meg ugatott egy a fák takarásából figyelő prérifarkasra. Egy pillanatra megtorpantam, s néztem a két állatot. A kutyám marján és hátán felállt a szőr, szemfogait kivicsorította a coyote éppen az esélyeit latolgathatta, majd percekkel később megfutamodott. Odaszóltam a kutyámnak mire az odajött hozzám és letett a lábam elé egy húscafatot. Undorodva néztem egy darabig, először azt hittem, hogy valamiféle állat teteméből való. Démon visszament oda, ahol az előbb állt és ott is maradt, mintha őrizné a zsákmányt. Kíváncsian mentem közelebb, rosszat sejtve. Démon csak ült a félig eltemetett akármi mellett és várt. Odaléptem hozzá és megkértem, hogy ásson. Így is tett, majd amint rájöttem mi is rejtőzik a földben, rászóltam a kutyára. – Hagyd abba! Lábhoz!
Démon azonnal engedelmeskedett, aztán büszkén nézett fel rám, várta a dicséretet.
– Jól van, jó kutya vagy! – vakartam meg a füle tövét, amit annyira szeretett, utána nyakörvére csatoltam a pórázt. Vettem egy mély levegőt, s közelebb léptem, majd felsikoltottam, a lábaimból kiszaladt az erő. Mindig ez volt, bármi rémes dolog hatása percekkel későbbi sokkos állapotot idézett nálam elő. Nem, most nem lehet, nem eshetek pánikba! – parancsoltam magamra. A földből kikandikáló izé egy emberi test torz maradványa volt. Előkaptam a mobiltelefonom és megkíséreltem felhívni a rendőrséget, csakhogy nem volt térerő. Így hát, ahogy kiértünk az erdőből újra tárcsáztam, ezúttal sikerült is. – Jó napot! Tina McMillan vagyok, és azt hiszem… a kutyám talált egy holttestet az ezüstrévi erdőben… – nyögtem ki remegő hangon és még a telefonhívást követően is remegtem, egész testemben. Démon nagy, busa fejével megbökte remegő kézfejem, ezzel magára vonva a figyelmemet, mogyoróbarna szemei azt sugallták, hogy nem lesz semmi baj.
– Jól van, ha te mondod, cimbora! – hagytam rá.

***

– Stanley kollegina! – vezetéknevem hallatán riadtan kaptam fel a fejem. Csak nem észrevették, hogy majdnem elbóbiskoltam egy pillanatra a monitor takarásában
– Igen? – feleltem gyorsan, fogalmam sem volt arról, mi történik körülöttem.
– Kaptunk egy elég csúnya esetet, maga megy terepre!
– Micsoda? – kérdeztem vissza döbbenten, semmi ilyesmire nem számítottam.
– Vagy inkább nézegetné még azokat a poros aktákat? Azok megvárják, úgysem lehet velük mit kezdeni! Na, de a mai esettel talán igen.
– Igenis, uram! Köszönöm. – lelkesen dobtam félre egy doboznyi döglött aktát.
– Ne nekem köszönje – mondta a mogorva ezredes –, hanem annak, hogy nincs elég emberünk…
Semmi kedvem nem volt a szokásos panaszkodását hallgatni, szóval becsatlakoztam és már ott sem voltunk.

Negyvenöt perccel később óvatos léptekkel közelítettük meg a helyszínt, miután a járőr kocsit a parkerdő bejáratánál hagytuk. Miss. McMillan egy termetes német juhász kutyával a lábánál várt ránk.
– Jó napot! Kérem, vezessen oda a tetthelyhez! – közölte nyersen Gerald Holmes, akinek átmenetileg a társa lettem. Hát még nekem sem tetszett a pasas modora, akkor vajon a rémült, nálam talán két évvel fiatalabb lánynak mennyire lophatta be magát a szívébe? Valószínűleg semennyire. Igyekeztem a csöndes, háttérbehúzódó nyomozót alakítani, bár annyi kérdésem lett volna a hulla megtalálójához – hogyan találta? Milyen állapotban van a holttest? És a többi… Mégsem szóltam egy szót sem, csak figyeltem. A kutya időközben közénk és a gazdája közé állt, hirtelen magamon éreztem mogyoróbarna, kifürkészhetetlen tekintetét. Na, ilyet sem pipáltam még, egy állat végigmért… Biztosan nagyon szereti a gazdáját, gondoltam.
– Rendben – Tina hangja erőtlen volt és a pórázt tartó keze alig észrevehetően reszketett. A kutya Geraldot is végigmérte, csak miután meggyőződött róla, nem jelentünk veszélyt, kushadt le gazdája lábához. Majd szétvetett az izgalom, menjünk már! Próbáltam leplezni türelmetlenségem, míg Gerald fakabát (magamban csak így hívtam) felvette a szemtanú adatait. Az erdőben csend honolt, még egy árva madárszó sem repült a könnyed, nyári szellőn.
– Démon, láb mellett! – parancsolt rá Tina a kutyára, s engedett a pórázon. Hm… milyen találó név egy ekkora szörnyetegnek, futott át az agyamon. A leghűségesebb barát és a leghatásosabb fegyver, ha szükséges. Csöndesen, a fákat figyelve ballagtam a többiek után, mint sereghajtó. Szerettem volna minél jobban feltérképezni a helyet, plusz olyan nyomokat kerestem, amik esetleg elkerülik társam figyelmét. Már ha léteznek ilyenek. A fák csontokra emlékeztettek, nyírfák – döbbentem rá. Egy pillanatra rossz érzésem támadt, hirtelenjében nem is tűnt olyan jónak terepen lenni.
– Ez az a hely. – torpant meg váratlanul a lány. Démon beleszagolt a levegőbe, aztán megnyalta a pofáját. Undorodva figyeltem farkas mivoltát, hiszen ősei kiütköztek viselkedésében, még ha az ember nemesítő munkája teljesen átformálta külsőleg a fajtát. Mégis, ez a kutya szép volt bizonyos példányaihoz képest.
– Biztos benne? – Gerald kétkedve nézett rá, hangja ostorként csattant, darabjaira törve a levegőben terjengő csöndet. Tina bólintott, amúgy már sírásra állt a szája. Nem is csodálkoztam ezen, nem volt elég neki a reggeli sok, még vissza is kellett ide jönnie és most meg egy idióta is beleköt. Nekem is elegem lett volna a helyében.
– Démon, marad! – hagyta hátra négylábú társát, s odavezetett minket egy földkupachoz, melyből félig-meddig egy emberi test tárult a szemünk elé. Iszonyatos bűz áradt belőle; ki tudja, már mióta rohad itt… A halottkém biztosan tud vele valamit kezdeni, reménykedtem. Csakhogy az egész nem volt ilyen egyszerű, kétségtelenül bűzlött az ügy és ezt most nem csak a hullára értem.
Míg Gerald erősítést hívott, én a hulla sírját tanulmányoztam. Alig lehetett fél méter mély, a gyilkosa nem nagyon igyekezett elrejteni.
– Mi legyen? – fordultam kollégámhoz.
– Megvárjuk az erősítést, utána kiássuk.
Olyan hangon mondta, ami nem tűrt ellenvetést. Sajnálkozva néztem Tinára, miközben azon tűnődtem, ezt az egészet neki is végig kell néznie?
Hamarosan megérkezett az erősítés. A helyszínelést követően ásókkal nekikezdtek a munkának. Nem volt nagy meló, néhány perc alatt kiemelték a testet, vagyis azt, ami maradt belőle. Tuti, hogy az erdő lakói intézték el ennyire, ez volt az első gondolatom, szegény ördög!
A holttest mindössze egy torzó volt, semmi több. Nem volt feje, a végtagjainak is nyoma veszett. A hasa teli volt harapásnyomokkal, ahol az állatok marcangolták. A bele kifordult, minden csupa belsőség és alvadt vér volt. Az orromat befogva, némán néztem mi történik körülöttem. Legalább olyan fölöslegesnek éreztem magam, mint Tina önmagát. Az emberek, akik jóformán csak lesöpörték róla a földet hamar kiszedték és becsomagolták egy fekete zsákba a testet, mindeközben erősen káromkodtak és azon tűnődtek miféle élőlény tesz ilyet. Nagyon is kétségesnek tűnt a halott azonosítása, mivel nem lehetett felismerni, sem ujjlenyomatot venni tőle. DNS-teszt még talán, az adatbázissal összevethető lenne, gondolkodtam magamban. Megtanultam már rég a filmekből, hogy az újoncnak nem szabad okoskodnia, tehát így is tettem. Az események a továbbiakban gyorsan történtek, Tinát az egyik járőr hazavitte, hogy otthon hagyhassa a kutyáját és bejöjjön vallomást tenni, bár nem volt gyanúsított vagy szemtanú, mégis fontos személy volt az ügy szemszögéből. A torzót elszállították a halottkémnek, kíváncsi lettem volna az arcára; ezt ugyan, hogy azonosítod be?

***

Csatakosan ébredtem egy rémes álomból, melyben óriási hibát követtem el. Percekig a plafonra meredtem, közben az ébrenlét és az álom között lebegtem. Még élénken éltek bennem az álom rémképei. Leütöttem azt a szerencsétlen lányt, miután visszautasított, azután egy baltával lecsaptam a két kezét, ekkor még élt, viszont eszméletlen volt. Viszonylag hamar elvérzett, ezt követően a lábaitól is megszabadítottam, végül pedig a fejét is elvesztette. Ám ekkor már túlságosan dühös voltam, s nem tudtam leállni, folytattam, amit elkezdtem. Valamiért volt nálam egy üveg sör, megittam és eltörtem az üveget. Az egyik üvegszilánkkal felvágtam áldozatom hasát "Y" alakban a mellkasától indulva. Fogalmam sem volt róla, mikor került le a pólója és a melltartója, egyszerűen már nem volt rajta. A levágott testrészeket elvittem egy elhagyatott gyártelepre. Ennél többre nem emlékeztem, de ez is kellően nyomasztónak tűnt. Néha kísértettek ilyen és ehhez hasonló álmok. A korábbi talán négy hónappal ezelőtt lehetett, csakhogy az nem volt ennyire durva. Előszedtem a füzetet és ezt is feljegyeztem bele, még mielőtt elfelejtem. Egy héttel korábban olvastam át a jegyzeteimet, már ez az ötödik, számoltam össze. Mind fokozatosan durvult el… vajon meddig fognak tartani ezek az álmok? Abba már bele sem mertem gondolni, mi lenne, ha a füzetet megmutatnám valakinek. Tutira egyből őrültnek nyilvánítana.  Szóval a füzet az én titkom volt.

***

Másnap Gerald és én bementünk a halottkémhez. Rácsodálkoztam, mert nő volt, bizonyos Dr. L., a valódi nevét mélyen titkolta előlünk és mindenki más elől. Odabent mindennek fertőtlenítő szaga volt, az üres asztalok mellett ott árválkodott egy a megcsonkított testtel. Elszorult torokkal léptem oda hozzá, Gerald követett. Dr. L. már a túloldalon volt, lehúzta a leplet, felfedve a torzót és gyorsan elemezni kezdte.
– Az áldozat kilétére nem jöttünk volna rá, ha nincs benne a rendszerünkben, de szerencsére pár évvel ezelőtt bekerült. A neve Jane Moss és bolti szarka volt, az Ezüstrév Középiskolába járt, idén végzett volna. Eleinte úgy tűnt, hogy a testet állatok tépték ennyire szét, de ez nem igaz. Valóban, ők is ettek belőle, de a csonkítás már korábban megtörtént, még a gyilkosság idején. Akárki is követte el, okos volt, azonban nem számolt a tudománnyal. Ha nincs a DNS-teszt, akkor nem jövünk rá, ki is volt szegény lány. Ami a hasfalat illeti, azt nem állatok nyitották fel, hanem a gyilkos. Úgy tűnik Hasfelmetsző Jacket akarta utánozni, vagy halottkémnek képzeli magát, ugyanis "Y" vágást ejtett. A gyilkos fegyvert nem tudom megállapítani, bármi lehetett, amivel lehet vágni, szúrni. De azt is el tudom képzelni, hogy leütötte, erre viszont nem tudok választ adni, mivel a fej nincs meg.
Döbbenten hallgattam Dr. L.-t és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy lehet valaki ennyire kegyetlen. Mi visz rá valakit erre?

– Most pedig kérem, menjen vissza az aktáihoz! – kérte az ezredes, csalódottan engedelmeskedtem. Azt hittem, hogy részt vehetek a nyomozásban, de úgy tűnt ezt az esetet túl nagy falatnak találják nekem. A nap hátralevő részében beletemetkeztem a döglött aktákba, ám gondolataim egyfolytában a történteken jártak. Ezek úgyis veszett ügyek, lenne egy, amit meg lehetne oldani, erre mit csinálnak? Visszadobnak, s csak malmoznak! Egyre jobban dühített a dolog, főleg mivel az elkövetkező napok és hetek mind így teltek. Egyik nap már otthon is hangot adtam nemtetszésemnek, aminek Lisa egyáltalán nem örült. Utálta a bűnügyeket, sőt még arra sem tudtam rávenni, hogy megnézzen egy krimit. Tehát néhány órán belül nagyon elege lett belőlem, és ha tehette, inkább elkerült.
Az egyik nap találtam egy aktát, amiben a döglött ügy eléggé hasonlított a mostanihoz. Ott is így csonkították meg az áldozatot, az eset már vagy nyolc éve elakadt. Lehetséges lenne, hogy ugyanaz a tettes? Nem akartam fölös köröket futni, de azért elől hagytam a papírost. 

***

Látszólag céltalanul jártam az utcákat, pedig igazából nagyon is céltudatos voltam aznap. Minél nagyobb embertömeget kerestem, hogy egy kicsit hozzá csapjak a zsebpénzemhez. Nem akartam sokat lenyúlni, de óráról-órára jobban ment a dolog és egyre lelkesebb lettem. Fesztelenül sétáltam az emberek kavalkádjában, s kerestem ki legyen a következő. Csak olyanokat választottam ki, akik átlagosnak tűntek; tehát nem kő gazdagok, de azért van mit a tejbe aprítaniuk. Ezúttal a választásom egy fiatal nőre esett, aki éppen velem szembe sétált. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, amúgy is telefonált, biztosan nem látta, hogy jövök és pillanatok alatt összeütköztünk.
– Bocsánat, nem akartam. Jól vagy, ugye? – szabadkoztam, a pénze egy része már nálam is volt.
– Lehetnél óvatosabb, kölyök! – azzal sértetten távozott. Magamban jót nevettem szerencsétlenen. Tovább sétáltam, akárha mi sem történt volna. Majd befordultam a következő sétálóutcán, s hazafelé vettem az irányt. Otthon megszámoltam mennyit kerestem, ám kevésnek találtam így hát délután is elmentem portyázni. Akkor azonban már túl nagy dologban gondolkodtam, egy karórát akartam meglovasítani. Nem sikerült feltűnés nélkül cselekednem, pillanatok alatt rám hívta az öltönyös férfi a rendőrséget. A zsernyákok persze azonnal bevittek az őrsre és faggatni kezdtek.
„Hol laksz? Mi a neved?  Kérek egy telefonszámot!” – záporoztak rám. Egyszer csak egy fiatal nő rohant be a kihallgató szobába és kihívta a magas, mogorva arcú embert, aki eddig engem nyüstölt.

***

– Gerald, ez az akta talán összefügg azzal a ronda üggyel, amiben pár hete nyomoztok.
Azzal átadtam neki egy megsárgult, pároldalas dossziét.
– Ugyan mit csináljak egy döglött üggyel? – vetett az aktára egy lekezelő pillantást – Különben is, ha nem vetted volna észre, éppenséggel komoly nyomozás folyik az épületben, több ügyben is el kell járnom, tehát nagyon elfoglalt vagyok…
Talán még folytatta volna, ha nem hagyom faképnél, miután kitéptem a kezéből a kihűlt esetet. De hiszen ez is Hasfelmetsző Jack módszerrel gyilkolt! Lehetne köztük akár egyezés is, miért nem hallgatnak meg? Természetesen tisztában voltam a válasszal, azért, mert csak egy újonc vagyok.

***

A fakabát visszajött és ott folytatta, ahol abbahagyta.
– A nevem Chris Waters. Az Ezüstös lakóparkban élek, a száztizenegyes szám alatt. A szám meg itt van. – gyorsan lefirkáltam egy cetlire.
– Zsebtolvaj vagy!
– Igen, nem tagadom. – hagytam rá, bár magam sem értettem mi ezzel a probléma. Hiszen nem bántottam senkit, csupán profitáltam a figyelmetlenségükből.
– Most felhívom a szüleidet, addig itt maradsz!
Bólintottam. Amint kiment a lábamat feltettem az asztalra és hintázni kezdtem a székkel. 

***

– Stanley, vigye haza a kölyköt!
Na, bébi csőszködésre jó vagyok, ha másra már nem? – unottan dobtam félre egy-két megsárgult papírt, azért örültem, hogy végre kiszabadulhatok ebből az egyhangúságból. Bementem a kihallgató szobába, alighogy átléptem a küszöböt egy sötét hajú, tengerkék szemű, tizenhét éves srácot pillantottam meg.
– Gyere, menjünk!
Chris felugrott a székből és energikus léptekkel indult meg a kijárat felé, arcán szemtelen mosoly ült. Nagyon nem tetszett nekem ez a srác, de most az én felelősségem volt őt hazajuttatni.
– Nem vagy egy kicsit fiatal a zsebmetszéshez?
– Dehogyis! És maga a zsaruléthez? – szemében ravaszság villant.
Elengedtem kérdését a fülem mellett. – Kiktől loptál és mióta csinálod ezt?
– Csak azoknál metszek, akiknek fel sem tűnik, ha vékonyabb lesz a pénztárcájuk, már hónapok óta. – felelte Chris büszkén. Az úton nem beszélgettünk, a lakópark nagyjából fél órára lehetett a kapitányságtól. Odaérve elkísértem őt a verandáig, biztos, ami biztos. Amikor visszamentem a kocsihoz, egy ismeretlen füzetet találtam az anyósülésen. Először a fiú után akartam vinni – ugyan kié lehet, ha nem az övé? De aztán kíváncsiságból belelapoztam és az, amit találtam benne, meggyőzött róla, hogy inkább tartsam meg. Bevittem a kapitányságra és ott egyenesen az ezredes asztalára tettem.
– Ezt muszáj megnéznie, Chris felejtette a kocsiban.
Az ezredes is elolvasta, úgy tűnt végre van valami áttörés a hetek óta veszteglő ügyben, ami a gyilkosságot illeti. Másnap a rendőrség újból behozta Christ, de ezúttal nem engedték el, hanem hazugságvizsgálatoknak és más egyebeknek vetették alá. Minden egyes kihallgatásánál ott ült egy pszichológus és még kettő figyelte őt a tükör mögül. Magam is ott gubbasztottam a tükörnél és hitetlenkedve néztem mi történik.
– De hiszen még csak tizenhét éves, nem követhetett el ilyen szörnyűséget.
Néhány hét alatt lefolytak a vizsgálatok, meg a kihallgatás. Bizonyítéknak pedig ott volt a füzet. A grafológiai teszt, a hazugságvizsgálóval töltött idő és a pszichológusok tesztjei és kérdései végül feltárták az igazságot. Valóban Chris Waters követte el a gyilkosságot, csakhogy nem pont ő, hanem valamelyik személyisége. Ugyanis legalább huszonhét volt neki, mindegyiket külön névvel látta el, a srác disszociatív személyiség volt.