Dorm: 14. fejezet

– Hát ti meg...?! Azt hittem, hogy számodra is egyértelmű, hogy előbb megbeszéljük az ilyesmit és csak aztán cselekszünk! – Helen sértődött hangja hirtelen rángatott ki az álmok világából. Miután kinyitottam a szemem, zavartan néztem körbe, majd magamban nyugtáztam, hogy a saját kollégiumi szobámban vagyok. De mi gondja van Helennek velem? Valami rosszat csináltam? Ekkor egy kéz érintését éreztem a hátamon, ijedtemben majdnem felsikoltottam, de szerencsére hamar visszatértek a tegnap este emlékei. A szőke lány türelmetlenül nézett le rám, várta a választ. Az ágyam fölött állt és olyan arcot vágott, mintha megütöttem volna, vagy minimum vérig sértettem szegényt. – Nos?
– Sajnálom, Helen. – sóhajtottam, bár tudtam, hogy neki nem mondhatom el a történteket, túlságosan is a földön járt ahhoz. – Tudom, hogy szólnom kellett volna mielőtt cselekszem. Hibáztam. Dan kizárta magát tegnap a szobájából és mivel múltkor én is így jártam, ő meg akkor befogadott egy éjszakára, gondoltam én is szívességet teszek neki.
Szobatársam arca kicsit megenyhült a bocsánatkérés és az "érthető magyarázat" – kegyes kis hazugság – hallatán.
– Rendben, de többet ilyen ne forduljon elő. Vagy ha mégis, inkább kelts fel akár az éjszaka közepén.
– Oké – ugrottam mosolyogva a nyakába. Gyűlöltem volna, ha pont vele lennék haragban. Időközben Dan is felébredt; egy darabig zavartan nézett maga elé, nem igazán érthette, hogy hol is van és mi a fenébe csöppent.
– Jó reggelt! – próbálta valahogy magára vonni a figyelmünket, mire mindketten felé fordultunk. – Ugye nem vesztetek össze?
– Dehogy is, csak történt egy kis félreértés, amit már megdumáltunk. – vágtam rá habozás nélkül, teljesen figyelmen kívül hagyva a "jó reggelt" szöveget.
– Jól van, ha te mondod... Na, de jobb is, ha megyek és nem zavarok tovább. Köszönöm, hogy megtűrtetek egy éjszakára.
Nem sokkal azután, hogy Dan távozott, mindketten összerámoltunk, majd Helen haza indult. Szinte majdnem minden hétvégén haza ment a barátjához, míg én sokszor inkább itt maradtam a kollégiumban. Már rég nem volt miért hazamennem, azóta nem, hogy Gin nem volt többé az életem része.
– Jó hétvégét! – kiáltottam neki az ajtóból még utoljára – Az ajtót majd rendbe hozatom a karbantartóval.
– Köszi, neked is! – a lány még egyszer zavartan visszanézett a megrongált bejáratra.

– Na, mehetünk? – Dan izgatottan ajánlotta fel a jobbját. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül.
– Te, meg a régi szokások! Persze, hogy mehetünk!
– Mi a baj azzal, ha tisztelem a hagyományokat és a szebbik nemet?
– Szerintem semmi. Sőt, ez becsülendő.

Lassú léptekkel indultunk neki a sétának, amely részemről céltalan volt, ellenben a fiúnak volt útiterve. Mindenesetre inkább nem kérdezősködtem, hagy legyen meglepetés. Helyette próbáltam magam felkészíteni lelkileg a látványra. Vajon milyen lehet egy szellem? 
Keresztülmentünk az ősz – narancs, arany – színeiben pompázó erdős parkon, közben filmekről beszélgettünk.
– Fantasy-t és thrillert nézek inkább.
– Horrort is esetleg? – kérdezte Dan, majd hozzátette. – Én inkább a vígjátékokért vagyok oda.
– Minek horrort nézni, amikor itt akár át is élhetem?
Erre mindketten felnevettünk, aztán meg csak azon röhögtünk, hogy hogyan nevet a másik. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen lebilincselő lehet egy szellem társasága. Hamarosan kiértünk a park hanyatló fái közül, a kis ösvényeket felváltotta a betonozott járda, amely fokozatosan bicikliúttá szélesedett. A hosszú séta során szóba került az iskola, annak ellenére, hogy alig jártunk be az órákra.
– Ne is mond, már előre félek a vizsgaidőszaktól! – a végét szándékosan elnevettem, hogy kijelentésem könnyednek tűnjön.
– Nem kell félni, nem fog fájni. – Dan szemei megcsillantak az őszi napfényben, egyáltalán nem látszott kísértetnek. Sőt, sokkal inkább hittem el róla, hogy hús-vér ember. – Ha meg valami nem sikerül elsőre, még mindig van két lehetőséged. Ha meg akkor sem sikerül, megpróbálhatod a következő félévben. Persze vannak emberevő tanárok, de szerintem azokkal csak a következő félévtől fogsz találkozni.
– Hú, most aztán igazán megnyugtattál! – feleltem nevetve. – De hiszek neked, elvégre te régebb óta vagy itt, mint valamennyi tanár, professzor és docens.
A bicikliút hirtelen ketté vált; egyik része bekanyarodott a város szívébe, míg a másik fele a világ végét ígérte.
– Merre tovább? – torpantam meg egy pillanatra, s bizonytalanul sandítottam a fiúra. Dan csak némán biccentett a várostól távolodó út felé. Nyeltem egyet izgatottságomban, s lepkék kezdtek szálldosni a gyomromban. Legalább olyan izgatott lettem, mint amikor az érettségin vizsgáztam a szóbeli tételekből.
– Már nem kell sokat sétálnunk... – szavai ott rekedtek kettőnk között, megnehezítve a levegővételt. Az izgatottság áramütésként szaladt végig a gerincemen. Vártam és mégis féltem a látványtól. Nem tudtam őt elképzelni bármilyen más formában. És hirtelen nem is akartam, legszívesebben megkértem volna, hogy forduljunk vissza, nem akarom tudni, hogy milyen egy szellem. Dan váratlanul megfogta a kezem, éreztem teste melegét, mintha egy átlagos emberrel fogtam volna kezet. Csöndesen, kézen fogva sétáltunk tovább, mígnem egyszer csak fokozatosan elenyészett az a melegség, amelyet eddig a bőrömön éreztem. Eleinte csak hűlt, ahogyan egy holttest is felveszi a környezete hőmérsékletét. Majd teljesen megszűnt, minden egyéb érzettel: érintés, jelenlét. Mintha a mellettem sétáló Dan alakja elhalványodott volna. Kissé félve, ugyanakkor kíváncsian fordultam felé, hátha megpillantom még légies alakját. És tényleg ott volt, bár sokkal halványabban, szinte áttetszőnek tűnt, ahogy keresztülsütött rajta a gyengécske napsugár.
– Ez hihetetlen! – kiáltottam fel, aztán a szám elé kaptam a kezem, nehogy meghallja valaki. Igaz annak ellenére, hogy hétvége volt aznap még egyetlen kirándulóval sem találkoztunk, azért jobb lesz vigyázni. 
– Várj, a java csak most jön! – azzal Dan odébb sétált tőlem, legalábbis azt hiszem. Várakozva próbáltam kivenni az alakját, a napsütésben ez már alig sikerült. Sokáig hunyorogtam mire kirajzolódtak előttem a sérülései: egy mély vágás a bal kulcscsontján húzódott végig és eltűnt valahol a szakadt ruhája alatt (igen, azt a ruhát viselte, amelyben meghalt). Pedig amíg ide nem értünk egyszerű, hétköznapi öltözék volt rajta: farmer, széldzseki. A fejét is bezúzták, szilánkos csontdarabok álltak ki a fejéből, feltárva koponyájának rejtekét. Vér mocskolta be az arcát, a ruháját és mintha az egyik szeme bevérzett volna, talán a fejre mért ütés következtében.
– Na, hogy tetszem? – mosolyodott el, ami elég groteszknek sikeredett, hiszen a szája szegletében is volt egy kisebb vágás. Úristen, ez kegyetlenség! 
– Hát... nem éppen egy szőke herceg – alig tudtam kiejteni a szavakat, amelyeken érződő ijedségemet próbáltam tompítani eme nem oda illő megjegyzéssel. Még egyszer végignéztem a szakadt és véráztatta  felsőn, meg a hasonló állapotban lévő nadrágján, aztán elborzadtam. Az egész, hogy Dan nem valóságos, hogy úgy ért véget az élete ahogy... egyszerűen képtelenség volt.
– Menjünk vissza, csak... Kérlek! – csordultak ki a könnyeim, nem bírtam többet ránézni. Amint a fiú odalépett hozzám, akaratlanul is hátráltam tőle egyet, pedig ekkor már a számomra megszokott alakjában tetszelgett: húsvér embernek látszott.