Menedék

Álmatagon néztem az elsuhanó tájat az autó hátsó ülésének ablakából. A smaragd mezők vidáman zöldelltek a távolban. A valóságot megfestette egy régi álomkép; egy vágtázó ló lovassal a hátán, amint bármiféle erőfeszítés nélkül hagynak maguk mögött mindent. Biztosra vettem, hogy képesek lennének akár a világ végére is elmenni. Ezt szerettem volna, elfutni minden és mindenki elől.
– Már csak egy óra és otthon leszünk! – rángatott vissza a valóságba anya hangja. – Jaj, megint elaludtál, drágám?

Fokozatosan élesedtek ki a körülöttem lévő zajok, mintha valaki feltekerte volna a hangerőt. Anya hangja, a rádióból szóló halk zene, az autó motorjának egyenletes dorombolása, mind egy körülöttem örvénylő elegyet alkottak. Apa hallgatagon koncentrált a vezetésre. A testvérem a túloldalon aludt, nekidőlve az ablaknak.
– Igen – feleltem, pedig csupán valahol az álom és a valóság között lebegtem. Szerettem ezt az állapotot, mert ilyenkor sosem tudtam szétválasztani a kettőt egymástól, annyira elmosódtak a határok és olyan érzést keltett bennem, akárha zuhannék. Ilyenkor minden egyéb gondolatom kizáródott és csak reményt éreztem. Volt remény, ami általában abban a pillanatban tova szállt, hogy felébredtem – talán ez rá a legjobb szó. Ezek az ábrándok tartották bennem a lelket, különben már valószínűleg valami óriási hülyeséget csináltam volna. Az iskolában is, a legunalmasabb tanórákon a saját kis világomba menekültem. Bárcsak egyszer megvalósulna ez az álom!

Pár nappal később új tanév és új szakasz kezdődött az életemben. Egyáltalán nem vártam tőle semmit, hiszen olyan volt az egész, mint egy szintlépés. Elvégre nem váltottam iskolát, ahogyan azt a szüleim szerették volna. Maradtam a régi, megszokott épületnél, mert azt már ismertem az ott lévő tanárokkal és leendő osztálytársaim egy részével együtt. A maradás igazi indoka pedig az volt, hogy ők is ismertek engem – legalábbis azt, amit mutattam magamból. Ők már megszokták és addigra én is elfogadtam, hogy kilógok a sorból. Sosem leszek olyan, mint a többiek, pedig nagyjából ugyanannyit akarok az élettől, mint ők. Csak velük ellentétben én nem vettem figyelembe a jelent, az érdekelt a legkevésbé, ami éppen körülöttem zajlott. Szóval gimis lettem. Az első nap az iskolában olyan volt, mint az eddigiek. Nem voltak barátaim, de nem is akartam már barátkozni. Elég volt párszor megégetnem magam, hogy többé ne akarjak a tűzzel játszani. Legszívesebben visszamentem volna a nagyszüleimhez, fociztam volna tovább az unokatestvéreimmel és a barátaikkal, sötétedésig kint maradtam volna az utcán játszani, hintáztam volna a szénatárolóban, ahol mindig bepörgettük egymást a kötélhintával és úgy repültünk bele a szénakazalba. Hiányzott az a boldogság és gondtalanság. Pedig csak egy gyerek vagyok, ugyan mi gondom lehetne? Azonban voltak problémáim, amiket elsősorban a családom tapasztalt meg a saját bőrén. Egyszerűen az idegeikre mentem, mert nagyon ki akartam szakadni abból a szürkeségből. Igen, kiközösítettek, de mostanra már megszoktam. Az ember könnyen alkalmazkodik.
– Mi volt a suliban? – ült le velem szemben anya az asztalhoz. Egy pillanatig elmerengve néztem szép arcát, amelyet hosszú, barna haj keretezett. Kék szemei őszinte kíváncsiságot tükröztek. Mintha csak a tükörképemet látnám, vagy ő az övét. Mindenesetre, ami a külsőt illeti. A lélek sajnos nem öröklődik. A jellemem egyáltaéűn nem rá hasonlított.
– Semmi. – böktem ki végül. Többnyire szerettem vele beszélgetni, de ma nem akartam. – Találtál már új lovardát nekem?
Próbáltam elterelni a beszélgetést valami nyugodtabb mederbe, vagyis egy számomra békésebbe.
– Nem még, de biztos, hogy folytatni akarod? Lehet, hogy inkább szüneteltetned kéne és kipróbálni más sportokat is. Mondjuk az úszás biztosan jót tenne, vagy a tánc.
– Igen, folytatni akarom. Már nem félek! – annyira, tettem hozzá gondolatban. Egy évvel korábban kétszer is hatalmasat estem egymás után a lóról, ráadást a második agyrázkódással és véresen végződött. – Nem szeretnék semmilyen más sportot űzni.
– Még csak abba sem mennél bele, hogy kipróbáld? A suliban tetszik valami azok közül, amit csináltok?
Hosszas hallgatás után megráztam a fejem. Pedig a foci és a kosár tetszett. Én voltam szinte az egyetlen a lányok közül, aki nem félt a labdától. Nekem azonban a fiúk nem voltak hajlandók passzolni, még akkor sem, ha szabad voltam. Így hát kénytelen voltam megtanulni elvenni tőlük a labdát és legalább olyan önző módon játszani, mint ők. Feleslegesen vettek egy kalap alá a többiekkel.
Anya feladta az aznapi beszélgetést.

– Elmegyek Démonnal sétálni. – jelentettem be pár perccel később. A hatalmas termetű német juhász nagyjából egy súlyban volt velem, a kert végében lévő kennelben lakott, mint a korábbi kutyáink. Amikor meglátott, kirakta nagy busa fejét a kennel lécei között. Rideg, mogyoróbarna tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni. Ellenben sokszor jó lenne tudni mi jár a fejében. Okos, de kiszámíthatatlan állatnak bizonyult és ez tette olyan félelmetessé, mégis képes volt szeretetet adni. Egyik nap jó passzban lehetett, mert hagyta, hogy megöleljem és akkor éreztem valamit az irányából, ami lélekig hatol, s amit emberek felől sosem tapasztaltam. Ezt magamban tiszta szeretetnek neveztem el.
– Jól van, addig lesztek, amíg csak akartok! – kiáltott le anya az emeletről. Ennek örültem, hiszen mindig kimaradhattam késő estig vagy sétálhattam sötétedés után is. A kutya védelmet jelentett. Démonnak már a puszta megjelenése félelmet keltett az emberekben: amúgy is nagydarab volt, ráadást csupa izom és tudtommal a második kutyafajta, aminek a legerősebb a harapása.
Az elzászi farkaskutya öt méterrel haladt előttem az ösvényen, de mindig megállt és visszanézett, követem-e. A falkájához tartoztam, úgy gondolta felelős értem, de igazából fordítva kellett volna ennek lennie. A kutya jelenléte nem csupán az embereknek volt intő jel, hanem a vadállatokat is távol tartotta. Bár nem igazán tudtam elképzelni, hogy a temető melletti domboldalak valamelyikén, vagy esetleg a mezőkön bármikor is találkozhatnék eggyel. A város zaja biztosan távol tartja őket.

Egy hónappal később

– Kelsey, megkérnélek rá, hogy ne fordíts nekem hátat! Vagy talán ilyen unalmasnak találod a rajzórát?
Habár zene szólt a fülemben, azért meghallottam, hogy a tanár hozzám beszél. Egy sóhaj kíséretében engedelmesen felé fordultam. Nem, nem a rajzórával lenne baj, hanem azzal, ahogyan maga tartja! Na, az unalmas… – gondoltam, de az is lehet, hogy hangosan is kimondtam. Nem tudom.
– Vedd ki a fülhallgatót és tedd le a körzőt!
Túl késő, meglátta mi van a kezem ügyében. Engedelmeskedtem, közben fagyosan végigmértem a férfit. Alig volt magasabb nálam, vagyis alacsony volt, sápadt bőre éles kontrasztot alkotott feketére festett hajával. Kirázott a hideg, ha ránéztem.
– Jól van, gyere be egy kicsit a raktárba! A többiek addig rajzoljanak tovább!
Bármiféle lelkesedést mellőzve követtem. Becsukta mögöttem az ajtót, a többiek a szomszéd teremben vannak, nyugtattam magam. Nem akartam bajba kerülni, de néha mégis ez történt, mert nem tudtam időben felmérni a másik ember gondolatait. Még nem tanultam meg őket kezelni, ebből adódtak a legnagyobb problémák. A raktár elég szűkösen volt berendezve: egy nagy asztal, agyaghegyek az egyik sarokban, a szekrények tetején rajztáblák, rajzokkal teli mappák szanaszéjjel. Alig lehetett mozdulni a zsúfoltságtól és a dohos levegőtől majd megfulladtam. Mr. Smith és az egyik óriási, sárga szekrény közé kerültem. Szerettem volna kimenekülni innen a nyílt térbe, mert ott nagyobb biztonságban éreztem magam, mint itt.
– Mit csináltál a körzővel? – tette fel teljesen fölöslegesen a kérdést, láttam a szemében, hogy úgyis tudja a választ. Nem bírtam sokáig a szemkontaktust, hamar elnéztem a tanár válla fölött.
– Maga szerint? – sütöttem le a szemem, ami bizonyára árulkodó jel lehetett számára. Egy gyors mozdulattal felém nyúlt – azt hittem, bántani fog –, s feltűrte mindkét karomon a pulóver ujját könyékig. Mindkét csuklóm és alkarom tele volt apró, alig látható karcolásokkal.
– Miért? – húzta végig mutatóujját a jobb kezem csuklóján lévő érhálózat kék rajzolatán. Az összes izmom megfeszült az érintéstől, utáltam.
– Hagyjon békén! – kaptam el a kezem és a zsebembe süllyesztettem.
– Ha ideadod a körzőt és hajlandó vagy beszélgetni velem egy kicsit.
Égnek emeltem a tekintetem, majd beletörődötten vártam a kérdést, én ugyan nem akarok beszélgetni!
– Vannak barátaid? – a szokásossal kezdte, mint mindenki. Emlékszem, úgy tizenkét éves lehettem, amikor anya elküldött pszichológushoz, olyan rossz voltam akkoriban, hogy ő már nem tudott velem mit kezdeni. A pszichológus egy órányi beszélgetés után közölte anyával, hogy képes vagyok mindenkinek azt mondani, amit az illető hallani akar. Valamint adott egy könyvet, ami a barátságról szólt.
– Voltak valamikor. Most nincsenek.
– A mostani osztálytársaid közül sincs senki?
Dühösen forgattam a szemem. – Mit nem ért abból, hogy nincsenek?
– Jól van. Voltál már a tengernél?
– Nem – vágtam rá, ez azonban hazugság volt. Voltunk egyszer a szüleimmel, de nem sokra emlékeztem belőle.
– Szoktatok nyaralni? – tette fel az újabb kérdést.
Fészkelődtem, nagyon kellemetlen volt a közelsége. – Igen, a nagyszüleimnél. Most már mehetek?
Mr. Smith kelletlenül engedett utamra immár a körző nélkül.

Időközben anya talált egy tanyát, ahol egy remek edzőnek hála mindent újra kezdtem. Olyan volt, mintha újra tanulnék járni. De a félelem nem akart elmúlni, ugyanúgy beárnyékolt minden egyes edzést. Valahányszor odaértem a pályára kétségbeesetten verdesni kezdtek a gyomromban a lepkék. Egy év alatt megtanultam újból szeretni a lovakat és ezt a csodálatos sportot. Hiszen mindig is a ló jelentette számomra az életet, nekik köszönhetem, hogy most nem egy tolókocsiban tologatnak a szüleim. A hála, nyugalom és boldogság, amit ezektől az élőlényektől kaptam nem engedte a félelmet elhatalmasodni fölöttem.

Egy és fél évvel később

Az edzőm elment, én meg megálltam a fejlődésben. Hónapok óta eladó lovakat néztem az interneten, mert úgy gondoltam már csak az segítene, ha lenne egy sajátom. És ezalatt nem csupán a fejlődés lehetőségét értem, hanem azt is, hogy ez tenne emberibbé. Ezt hosszasan ecseteltem a szüleimnek, amit ők idegesítő hisztinek ítéltek meg.
– Nem lehet, sokba kerül megvenni és eltartani egyet. De főleg az eltartásával van baj. El tudnád magad kötelezni ilyen hosszú időre? Felelősséget tudnál vállalni egy másik élőlényért?
Mindenre lelkes igen volt a válaszom, nagyon akartam egy lovat, de úgy tűnt nem lesz belőle semmi. Aztán, amint elkezdődött a nyári szünet a szüleim behívtak a konyhába, elbeszélgetésre. Vajon most mi rosszat csináltam? Rosszat sejtve csatlakoztam hozzájuk.
– Van egy jó, meg egy rossz hírünk. – kezdték kórusban és a továbbiakban is minden szót egyszerre mondtak ki, mintha jól begyakorolták volna. – Melyikkel kezdjük?
Habozás nélkül rávágtam: – A rosszal.
– Tudjuk, hogy te a csikót szeretted volna, de ő nem lehet a tiéd… – csalódottan horgasztottam le a fejem; még télen volt szerencsém megnézni egy ismerősünk lovait, azonnal megszerettem az akkor mindössze néhány hónapos állatot.
– Viszont a kanca igen. De neked kell gondoskodnod róla, etetned, itatnod, ápolnod és minden munkát elvégezned körülötte. Persze mi is segítünk, amiben csak tudunk, de ő a te felelősséged lesz. Ugyanis bértartást mi nem engedhetünk meg magunknak.
Örömömben a nyakukba ugrottam, amint felfogtam a szavak jelentését: sikerült, van egy lovam! Aznap alig bírtam aludni, onnantól kezdve száznyolcvan fokos fordulatot vett a világ a jó irányba.

Epilógus

A nyár során rengeteget változtam, a ló emberibbé tett, mint bármelyik ember. Mutatott egy olyan világot, amit azelőtt sosem láttam, hiába volt az orrom előtt. A lovaktól nem félnek a vadállatok, így meglepődve tapasztaltam a hajnalban harmatos füvet legelésző őzcsapatok felbukkanását, a hatalmas agancskoronával tündöklő szarvasbikát, a cikcakkban rohangáló vadnyulakat, a fel-fel röppenő rikoltó fácánkakasokat, amiktől én jobban megijedtem, mint a ló. Közelebb hozta hozzám a természetet, amit egyetlen kutyasétáltatás sem tett lehetővé. Megtanultam, hogy ne alkossak véleményt a másikról, míg meg nem ismerem. Megtanultam kommunikálni egy olyan nyelven, ami a csendre épül és a testbeszéd által fejeződik ki. Megtanultam bízni a másikban, mivel minden egyes felüléskor a lóra bíztam az életem. Napról-napra múlt el a félelmem a közel fél tonnás állattal szemben. Egyedül ez a ló volt képes leemelni a magam köré épített fal alkotóelemeiből, még ha az egészet nem is tudta lerombolni.