Phantasy World

– Ezt csak a GV-seknek kell leírni, ezt meg a gépészeknek... – a kopaszodó, szemüveges professzor, aki nagy valószínűséggel közel járhatott a nyugdíjkorhatárhoz háttal állt nekünk és különféle megjegyezhetetlenül unalmasnak látszó képleteket írogatott a táblára kacifántos, apró betűkkel. – Ezt pedig mindenkinek tudnia kell, mert kérdezni fogom a Zh-n! – s azzal, még mielőtt leírhattuk volna, letörölte az utoljára felírt képletet, pedig csak arra az egyre lett volna szükségem. Dühösen emeltem égnek a tekintetem, s addig néztem a plafonon villódzó neon lámpákat míg bele nem fájdult a szemem. Helen egy elfojtott nevetés kíséretében oldalba bökött. – Na, ne dühöngj! Gyerekjáték lesz az a zárthelyi! – Már ha megtanultam a gondolatolvasás minden fortéját – morogtam. Fogalmam sem volt róla, hogyan lesz így meg ez a tárgy. Atkins professzort lehetetlen volt követni, s a későbbiekben sem lett nála egyszerűbb a jegyzetelés. Mivel a következő előadásra csak késő délután került ...

Idegesen sétáltam végig a kihalt, gyér fényben úszó folyosón, amikor meghallottam a fémes csendülést-pendülést, amint valami hozzáütődött a padlóhoz. Tarkómon felállt a szőr, a hideg is kirázott a hangtól, a félelem áramütésként vonult végig testemen. Menekülj és ne nézz hátra!  – zengett a fejemben szüntelenül, míg el nem indultam. Épphogy kiértem egy újabb folyosóra, mikor kialudtak a fények. Kétségbeesetten erőltettem a szemem, hogy bármit is ki tudjak venni a sötét folyosón, Reméltem, hogy megpillantok a távolban valamiféle világosságot, mert akkor habozás nélkül az irányába szaladhattam volna, azonban a folyosó sötét útvesztőként kanyargott előttem, a fémes csendülés és a nehéz léptek zaja egyre erősödött. Megint egy néptelen, sötétbe borult folyosó, már kezdtem nagyon unni. Nem lehet egyetlen nyugodt napom sem a kollégiumban? Hát egyszer sem juthatok el gond nélkül az előadásra? Úgy tűnt, hogy nem. Elágazáshoz értem, majd jobbra fordultam és pár méter megtétele után majd...

Gondolataimba merülve ücsörögtem a hatalmas előadóban, amely legalább kettőszáz férőhelyes volt – teljesen feleslegesen, mivel talán ha az egész egyetemen voltunk annyian. Persze, eszembe sem jutott elől ülni, itt hamar megjegyzik az ember arcát, aminek le mertem fogadni, hogy meg vannak a maga előnyei és hátrányai. Tudatom a rémálom foszlányait kergette, miközben firkáltam füzetem egyik üres oldalára. A firka eleinte csupán egy vázlat volt és semmi jóval nem kecsegtetett, de ahogy egyre részletesebb lett, a vonalak között felfedeztem egy lovat. Amint tovább bíbelődtem vele, árnyékoltam az ismerős részeket, egykori lovam szép lassan kibontakozott az eleinte céltalannak látszó firkából. – Szia, te művészlélek! – ült le mellém Dan; tekintete ragyogott, arcán széles mosoly ült, valami azt súgta, hogy nem a következő előadásért lelkesedik ennyire. – Mi jót alkotsz? Szégyenlősen néztem fel rá, miközben sietve eltakartam szabad kezemmel a rajzot. Nem igazán akartam, hogy bárki...

– Ébresztő hétalvók! – Dani fiú, nem is olyan ártatlan, mint amilyennek látszik! – Ki ez a csaj? Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporára ébredtem, az ablakon beáramló napsütésből ítélve elég kései órán. Riadtan néztem fel a takaró és párnák biztonságot jelentő várából, mellettem egy test hevert, egyenletes szuszogásából ítélve, még a hangoskodás ellenére is aludt. Hunyorogva pillantottam fel az ágy mellett álló alakokra, akik gúnyosan, nevetve, ugyanakkor érdeklődve bámultak. Mikor felfogtam, hogy nem a saját szobámban vagyok, sőt egyenesen egy közszemle kellős közepén találtam magam, sietve a fejemre kaptam a paplant, azt remélve, hogy a 119-es szobában ébredek valami hülye álomból. Sajnos nem így lett. Dan hirtelen megmozdult mellettem, felült és álmatagon motyogott valamit a szobatársainak. Egyszer csak egy kéz óvatos érintését éreztem, amint a kezem után nyúlt a paplan alatt, alig bírtam megállni, hogy el ne húzódjak. – Na, de Dani fiú! Mit műveltél az éjjel? – incselkedtek ...

Kiskoromban mindig a körhintára szerettem volna felülni, de a szüleim sosem engedték. Azt mondták túl veszélyes, de ezt csak kifogásnak véltem. Azóta eltelt közel húsz év, s mindez idő alatt egyszer sem ültem körhintán. Bár az utóbbi időben még vidámparkba se tettem be a lábam. Ma viszont ott álltam egy óriási kapu előtt, amin a "Rejtekvölgy" cégér díszelgett, a kovácsolt vaskapu és a hely nevét hirdető betűk már messziről észrevehetőek lettek volna, ha a természet nem veszi vissza azt, ami egyszer az övé volt. Így hát meg is lepődtem, amikor séta közben belebotlottam egy borostyán borította, a fák között lapuló, emberi kéz alkotta világ maradványaiba. Kíváncsian söpörtem odébb néhány faágat, meg némi könnyező borostyánt, hogy hozzáférhessek a kaput zárva tartó lakathoz, amely egy rozsda marta láncon függött. Megráztam, mire az a lánccal együtt az avarba hullott. Idebent, az erdő mélyén még alig mutatkozott az ősz, ellenben a városban lévő fák már hetekkel ezelőtt sárgulni ...

Későre járt már, amikor tévelyegve sétáltam valahol félúton a bár és a kollégium szürke épülete között. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi a pontos idő, de nem is érdekelt. Mások is hasonló állapotban távoztak a szórakozóhelyről. Odalent eleinte nagyon jó volt a hangulat, egy előadás ment, ami este hatkor kezdődött és egészen kilencig eltartott, utána már csak ittunk. Bár igyekeztem minél kevesebb piát fogyasztani, hiába, valaki mindig újra töltötte a poharam. Annak örültem, hogy más egyebet nem csempészett bele, csupán az egyre keserűbb fröccs várt rám egyfolytában. A nyolcadik pohár után fel sem tűnt az íze, s vele együtt veszett az időérzékem is. Viszont kezdtem rosszul érezni magam, a világ lassan forgott körülöttem, a zene hangos zagyvalékká vált és fájt tőle a fejem. A levegő pedig felforrósodott, alig jutott le belőle a tüdőmbe. Sürgősen ki kellett jutnom a kis helyiségből, amely még szűkösebbé vált a táncoló, ücsörgő emberektől. Még emlékeztem, hogy amikor lejöttem ide Dant is...

Verőfényes reggel volt, melyet madárdal kísért, a levegőben a nyár illata szállt – ez a nap is úgy indult, mint a többi. Az álmos, piros tetős házikók lakói szép lassan ébredezni kezdtek. A lelkes korán kelők némelyike már elindult bevásárolni a hétvégi kerti partira, vagy éppen aznapra. A sportosabbak elmentek kocogni, néhányan pedig sétáltak, páran meg munkába készülődtek. A völgyet az a folyó választotta ketté, melyről a hely kapta a nevét, az Ezüstrév. Minden annyira idilli volt itt, az emberek ismerték egymást, tisztelték a törvényeket, a völgyben nyugvó városka maga volt a béke megtestesítője. Ezüstrév nem volt nagyváros, de városnak nevezték, alig ötszáz lelket számolt. A folyó mentén nyaralók és hosszú stégek heverésztek elszórtan. Itt minden csendes volt, az emberek kedvesek voltak. Egyszerűen tökéletesnek tűnt ez a hely, valójában a béke szigetét jelentette számomra. Bár csupán két hónapja éltem a völgyben, már igazán közel állt a szívemhez, az otthonomnak éreztem. Arra ébr...