Phantasy World

Képzelj el több egyforma, üres folyosót, amiknek a kövei megannyi színben pompáznak. Minden nap ezeken az utakon bolyongok, amelyek szüntelenül egymásba futnak, így sosem tudom, pontosan hol vagyok. Annyira egyformák, hogy már képtelenség megkülönböztetni őket egymástól, pedig még az elején szemet szúrtak az apró részletek. Most meg sokszor azt sem veszem észre, ha az egyik átjáróból sikerül belépnem egy másikba.   Azt hiszem végleg eltévedtem, sosem jutok ki innen… Üres tekintettel bámultam a kék égen úszó lusta bárányfelhőket. Vattacukorra emlékeztettek. Egy pillanatra kiragadtak abból a valótlan világból, ahova a valóság sivársága lökött. Hosszú hónapok óta ez ment; ki-be ugráltam a képzeletem mentsvárába. Eleinte nagyon tetszett ott, tökéletesen feledtette velem az unalmas órákat, amelyeket a munkahelyemen töltöttem. Csapongtam a múltban és ábrándoztam egy elérhetetlennek ígérkező jövőről. A jelen ilyenkor jelentéktelenné vált, pedig ott élt a számomra legfontosabb motiv...

Két év telt el a Maverickkel való első találkozásom óta. Ez idő alatt rengetegen lettünk, mi kívülállók, és egy napon elegünk lett. Kivonultunk az utcára, hogy hangot adjunk nem tetszésünknek. Eleinte csupán tüntettünk, amire a kormány a rendőri erők bevetésével válaszolt. Nem adtuk meg magunkat, a békésnek induló szándékaink meg bemocskolódtak. Közelharcba keveredtünk a rendőrökkel. A zsernyákok letartóztattak, akit csak tudtak, de fellépésük kevésnek bizonyult a tengerként morajló tömeg megfékezésére. Hat napon keresztül megállás nélkül küzdöttünk, ekkor már a katonaság ellen. Azt hiszem itt kellett rájönnünk, hogy kevés esélyünk van a változtatásra. Fogadjunk, hogy megfordult a fejedben, miért nem lázadnak velünk együtt a többiek. A válasz pofon egyszerű! Azért, mert mi vagyunk a beteg, elfajzott lények közöttük, akikkel általában a gyerekeiket szokták riogatni, hogy ne maradjanak fent sokáig vagy ne csináljanak hülyeséget. Úgy látszik mostanra a tehetség és az egyéniség teljes mér...

Álmatagon néztem az elsuhanó tájat az autó hátsó ülésének ablakából. A smaragd mezők vidáman zöldelltek a távolban. A valóságot megfestette egy régi álomkép; egy vágtázó ló lovassal a hátán, amint bármiféle erőfeszítés nélkül hagynak maguk mögött mindent. Biztosra vettem, hogy képesek lennének akár a világ végére is elmenni. Ezt szerettem volna, elfutni minden és mindenki elől. –  Már csak egy óra és otthon leszünk! – rángatott vissza a valóságba anya hangja.  –  Jaj, megint elaludtál, drágám? Fokozatosan élesedtek ki a körülöttem lévő zajok, mintha valaki feltekerte volna a hangerőt. Anya hangja, a rádióból szóló halk zene, az autó motorjának egyenletes dorombolása, mind egy körülöttem örvénylő elegyet alkottak. Apa hallgatagon koncentrált a vezetésre. A testvérem a túloldalon aludt, nekidőlve az ablaknak. –  Igen – feleltem, pedig csupán valahol az álom és a valóság között lebegtem. Szerettem ezt az állapotot, mert ilyenkor sosem tudtam szétválasztani a kettőt egy...

„A báránynak is igaza lehet a farkassal szemben.” – olvastam valahol, valamikor. Most azonban felrémlett elmém zegzugos útvesztőjében, de nem tudtam volna megmondani, kitől származik az idézet vagy egyáltalán miért jutott eszembe. Csak álltam a szobám tágas ablaka előtt és bámultam bele a néma éjszakába. A környék régen aludni tért már, hála az esti „áramszünetnek”. Minden nap este hét után a városban elment az áram, pontosabban elvették tőlünk, mert olyan időket éltünk, ahol takarékoskodni kellett az energiaforrásokkal. Minden felértékelődött körülöttünk, ellenben a tudás és az egyéniség koránt sem volt kívánatos. A vezetőknek nem kellettek gondolkodó emberek ebben az új világban. Minden információt a tévéből kaptunk és a legtöbben el is hitték mindazt, ami átjött a képernyőn. Azt mesélték a nagyszüleim, hogy ez már az ő fiatalkorukban is így volt. Tehát korábbról eredt ez az egész. A könyveket még néha emlegették, mint valami sajgó emléket. Hol láthattam azt az idézetet?   L...

   Azt mondják, ők a leggyorsabbak a világon, hogy simán kenterbe verik a versenylovakat. A zsokék minden bizonnyal csak álmodoznak arról, milyen lehet egy ilyen teremtmény hátán ülni.  Veszélyes, hiszen egy telivér is képes közel hetvennel száguldani… Hát még akkor egy ilyen ló?! A nagyszüleim rengeteget meséltek a Kelpie-k legendájáról, mire a szüleim mindig megrótták őket. (Anya szülei ugyanis lovakkal dolgoztak a mindennapokban, és imádták a lóverseny hangulatát.) Folyton azzal jöttek, ha már túl sok badarsággal tömték a fejem, hogy ez mind csupán kitaláció. Ilyen lovak nem léteznek. Most pedig itt állok a Scarba nevezetű szigeten és csodálom a Corrycreckan-öbölt, a túloldalon meg egy másik sziget bontakozik ki a ködfátyolból, a Jura. A szüleim azt remélték, hogy felnőttem végre, elvégre már elmúltam húsz éves, de nem voltam több egy álmodozó gyermeknél. Persze, sok ember nem örült annak, hogy megőriztem a képzelőerőm, a kíváncsiságom, vagy a legnagyobb szenvedély...