Phantasy World

Álmatagon néztem az elsuhanó tájat az autó hátsó ülésének ablakából. A smaragd mezők vidáman zöldelltek a távolban. A valóságot megfestette egy régi álomkép; egy vágtázó ló lovassal a hátán, amint bármiféle erőfeszítés nélkül hagynak maguk mögött mindent. Biztosra vettem, hogy képesek lennének akár a világ végére is elmenni. Ezt szerettem volna, elfutni minden és mindenki elől. –  Már csak egy óra és otthon leszünk! – rángatott vissza a valóságba anya hangja.  –  Jaj, megint elaludtál, drágám? Fokozatosan élesedtek ki a körülöttem lévő zajok, mintha valaki feltekerte volna a hangerőt. Anya hangja, a rádióból szóló halk zene, az autó motorjának egyenletes dorombolása, mind egy körülöttem örvénylő elegyet alkottak. Apa hallgatagon koncentrált a vezetésre. A testvérem a túloldalon aludt, nekidőlve az ablaknak. –  Igen – feleltem, pedig csupán valahol az álom és a valóság között lebegtem. Szerettem ezt az állapotot, mert ilyenkor sosem tudtam szétválasztani a kettőt egy...

„A báránynak is igaza lehet a farkassal szemben.” – olvastam valahol, valamikor. Most azonban felrémlett elmém zegzugos útvesztőjében, de nem tudtam volna megmondani, kitől származik az idézet vagy egyáltalán miért jutott eszembe. Csak álltam a szobám tágas ablaka előtt és bámultam bele a néma éjszakába. A környék régen aludni tért már, hála az esti „áramszünetnek”. Minden nap este hét után a városban elment az áram, pontosabban elvették tőlünk, mert olyan időket éltünk, ahol takarékoskodni kellett az energiaforrásokkal. Minden felértékelődött körülöttünk, ellenben a tudás és az egyéniség koránt sem volt kívánatos. A vezetőknek nem kellettek gondolkodó emberek ebben az új világban. Minden információt a tévéből kaptunk és a legtöbben el is hitték mindazt, ami átjött a képernyőn. Azt mesélték a nagyszüleim, hogy ez már az ő fiatalkorukban is így volt. Tehát korábbról eredt ez az egész. A könyveket még néha emlegették, mint valami sajgó emléket. Hol láthattam azt az idézetet?   L...

   Azt mondják, ők a leggyorsabbak a világon, hogy simán kenterbe verik a versenylovakat. A zsokék minden bizonnyal csak álmodoznak arról, milyen lehet egy ilyen teremtmény hátán ülni.  Veszélyes, hiszen egy telivér is képes közel hetvennel száguldani… Hát még akkor egy ilyen ló?! A nagyszüleim rengeteget meséltek a Kelpie-k legendájáról, mire a szüleim mindig megrótták őket. (Anya szülei ugyanis lovakkal dolgoztak a mindennapokban, és imádták a lóverseny hangulatát.) Folyton azzal jöttek, ha már túl sok badarsággal tömték a fejem, hogy ez mind csupán kitaláció. Ilyen lovak nem léteznek. Most pedig itt állok a Scarba nevezetű szigeten és csodálom a Corrycreckan-öbölt, a túloldalon meg egy másik sziget bontakozik ki a ködfátyolból, a Jura. A szüleim azt remélték, hogy felnőttem végre, elvégre már elmúltam húsz éves, de nem voltam több egy álmodozó gyermeknél. Persze, sok ember nem örült annak, hogy megőriztem a képzelőerőm, a kíváncsiságom, vagy a legnagyobb szenvedély...

Sikeresen túléltem a vizsgaidőszak felét, igaz én nem lettem mindenből szín ötös, de megtanultam már: a kettes a jegy, a többi csak ráadás. Ennek ellenére eddig hármasnál rosszabb jegyet nem tudtam összeszedni, abból sem volt sok, csak a számomra nehezebben felfogható tárgyakból (például kémia). Éppen sorozatot kerestem, amikor kopogtak az ajtómon. Kíváncsian nyitottam ajtót, arra számítva, hogy valaki eltévedt vagy talán Dan a hívatlan látogató. Azonban senki sem volt sehol, csupán egy boríték árválkodott a küszöbön. Felvettem, s megforgattam a kezemben. Sehol egy név, cím. Körülnéztem, de senki sem volt a közelben. Csupán a fölső szintről szűrődött le a basszus. Visszamentem a szobámba, kerítettem egy kést és kibontottam a borítékot. Időközben betöltött az epizód, amit korábban elindítottam. Ijedten rezzentem össze a hirtelen hangtól, amely darabokra törte a csöndet. Kapkodva állítottam meg a filmet, majd minden figyelmemet a levél tartalmára összpontosítottam. „Kedves Natalie! ...

Napokkal később sem tértem magamhoz, annyira megdöbbentett Dan tragikus szellemalakja, de az élet ment tovább. Az utóbbi időben nem történt semmi hátborzongató, ezért már kezdtem elhinni, hogy egy normális helyen tanulok és nem egy szellem járta, ódon épület falai között. Megkezdődött a félévi hajrá; az utóbbi időben sorra írtuk a zárthelyi dolgozatokat és ideje volt elkezdeni a felkészülést a vizsgaidőszakra is. Most bántam igazán, hogy a szorgalmi időszakban kísértetvadászattal töltöttem inkább az időmet, minthogy a tanulásra fordítottam volna. Éppen azon voltam, hogy a legkülönfélébb kémiai képleteket jegyezzem meg, de sehogy sem akarta az agyam felfogni őket, amikor kopogás ütötte meg a fülem. Kíváncsian léptem az ajtóhoz, elfordítottam a kulcsot, mire a zár engedett és ajtót nyitottam. Helen otthon tanult inkább, így két hete csak az enyém volt a kollégiumi szoba. Nekem ugyanis semmi kedvem nem volt hazamenni. Meglepetten mosolyodtam el, amikor Dannel találtam szemben magam. –...

– Hát ti meg...?! Azt hittem, hogy számodra is egyértelmű, hogy előbb megbeszéljük az ilyesmit és csak aztán cselekszünk! – Helen sértődött hangja hirtelen rángatott ki az álmok világából. Miután kinyitottam a szemem, zavartan néztem körbe, majd magamban nyugtáztam, hogy a saját kollégiumi szobámban vagyok. De mi gondja van Helennek velem? Valami rosszat csináltam? Ekkor egy kéz érintését éreztem a hátamon, ijedtemben majdnem felsikoltottam, de szerencsére hamar visszatértek a tegnap este emlékei. A szőke lány türelmetlenül nézett le rám, várta a választ. Az ágyam fölött állt és olyan arcot vágott, mintha megütöttem volna, vagy minimum vérig sértettem szegényt. – Nos? – Sajnálom, Helen. – sóhajtottam, bár tudtam, hogy neki nem mondhatom el a történteket, túlságosan is a földön járt ahhoz. – Tudom, hogy szólnom kellett volna mielőtt cselekszem. Hibáztam. Dan kizárta magát tegnap a szobájából és mivel múltkor én is így jártam, ő meg akkor befogadott egy éjszakára, gond...

A kövér hópelyhek vígan táncoltak a fagyos szélben. Lenyűgöző volt nézni az ablakból, ahogyan a tél szép lassan birtokba veszi a tájat. Már évek óta nem volt fehér karácsonyunk; talán most más lesz, reménykedtem. – Alex! Gyere le, vacsora! – anya hangja váratlanul visszarántott az unalmas valóságba. Egy hosszú pillanatig még gyönyörködtem a hóesésben és arról ábrándoztam, mekkora hócsatát fogunk másnap vívni a barátaimmal. Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam le a földszintre, azonban a lépcső aljában megtorpantam, mivel apa szigorú tekintetével találtam szemben magam. Éppen ekkor jött be, a kinti hideget is magával hozta a szoba ölelő melegébe. – Bocsánat, apám – néztem fel rá bűnbánóan, s meg sem mertem mozdulni. Féltem tőle, mert elég gyakran eljárt a keze. Most is összerezzentem, amikor meglendült a keze, de ezúttal csak a vállamra tette és finoman megszorította azt, miközben bátorítóan rám mosolygott. Közeledik az ünnep, minden bizonnyal ezért kedves hozzám, nye...