Ezüstrév
Verőfényes reggel volt, melyet madárdal kísért, a levegőben a nyár illata szállt – ez a nap is úgy indult, mint a többi. Az álmos, piros tetős házikók lakói szép lassan ébredezni kezdtek. A lelkes korán kelők némelyike már elindult bevásárolni a hétvégi kerti partira, vagy éppen aznapra. A sportosabbak elmentek kocogni, néhányan pedig sétáltak, páran meg munkába készülődtek. A völgyet az a folyó választotta ketté, melyről a hely kapta a nevét, az Ezüstrév. Minden annyira idilli volt itt, az emberek ismerték egymást, tisztelték a törvényeket, a völgyben nyugvó városka maga volt a béke megtestesítője. Ezüstrév nem volt nagyváros, de városnak nevezték, alig ötszáz lelket számolt. A folyó mentén nyaralók és hosszú stégek heverésztek elszórtan. Itt minden csendes volt, az emberek kedvesek voltak. Egyszerűen tökéletesnek tűnt ez a hely, valójában a béke szigetét jelentette számomra. Bár csupán két hónapja éltem a völgyben, már igazán közel állt a szívemhez, az otthonomnak éreztem. Arra ébr