Phantasy World

  Olyan világba születtem, ahol az empátia kiveszőben van és az érzelmek az ember valódi énjével együtt rejtve maradnak. Mindenki falakat épít maga köré, hogy védje a lelkét, azonban sokakkal ellentétben én átlátok ezeken a megközelíthetetlen építményeken. Velem együtt akadnak még néhányan, akik különböznek a többiektől, akiknek még nem fagyott meg teljesen a szíve, így képesek együtt érezni másokkal és megérteni őket. Még jobban felhangosítottam a fülhallgatómban szóló zenét, hátha elnyomja azt a rengeteg gondolatot, ami éppen a fejemben járt. Legnagyobb bánatomra nem sikerült. Miért buktam meg a vizsgán? Tetszem neki? Milyen szép időnk van! Alig várom, hogy leülhessek sörözni a haverokkal! Ilyen és ezekhez hasonló elmélkedések kavarogtak a fejemben, viszont egyik sem volt az enyém. Mind a körülöttem lévő emberektől származott. Nagyon szerettem volna már leszállni a buszról és megszabadulni ettől az őrülettől, de még két megállót kellett utaznom. A következőnél öten szálltak fel ...

Csöndesen ültem az íróasztal mellett és üres tekintettel meredtem a plafonra. Szerettem volna valahol egészen máshol lenni, a ház némasága egyre nyomasztóbban nehezedett rá a vállamra. Összegörnyedtem tőle. A gondolataim meg ide-oda csapongtak tudatom végtelen csarnokában. Képtelen voltam bármi észszerű cselekedetre. Csak szabadulni akartam ettől az érzéstől – a semmi igazán idegesítő valami tud lenni. Amióta eldöntöttem, hogy mindent magam mögött hagyok, azóta elveszettnek éreztem magam. A többiek azt mondták – és eleinte én is ebben reménykedtem – hogy most megvalósíthatom a gyerekkori álmaimat. Lehetőségem volt rá, hiszen a hegyek között több hektáros menedéket találtunk magunknak, távol a többi embertől, akiket csak zombiként emlegettünk, mivel az ország vezetői átmosták az agyukat és képtelenné tették őket a gondolkodásra. Velük ellentétben mi szabadon élhettük az életünket, hiszen saját akarattal rendelkeztünk. Semmibe révedő tekintetem lassan átvándorolt az előttem heverő ...

Képzelj el több egyforma, üres folyosót, amiknek a kövei megannyi színben pompáznak. Minden nap ezeken az utakon bolyongok, amelyek szüntelenül egymásba futnak, így sosem tudom, pontosan hol vagyok. Annyira egyformák, hogy már képtelenség megkülönböztetni őket egymástól, pedig még az elején szemet szúrtak az apró részletek. Most meg sokszor azt sem veszem észre, ha az egyik átjáróból sikerül belépnem egy másikba.   Azt hiszem végleg eltévedtem, sosem jutok ki innen… Üres tekintettel bámultam a kék égen úszó lusta bárányfelhőket. Vattacukorra emlékeztettek. Egy pillanatra kiragadtak abból a valótlan világból, ahova a valóság sivársága lökött. Hosszú hónapok óta ez ment; ki-be ugráltam a képzeletem mentsvárába. Eleinte nagyon tetszett ott, tökéletesen feledtette velem az unalmas órákat, amelyeket a munkahelyemen töltöttem. Csapongtam a múltban és ábrándoztam egy elérhetetlennek ígérkező jövőről. A jelen ilyenkor jelentéktelenné vált, pedig ott élt a számomra legfontosabb motiv...

Két év telt el a Maverickkel való első találkozásom óta. Ez idő alatt rengetegen lettünk, mi kívülállók, és egy napon elegünk lett. Kivonultunk az utcára, hogy hangot adjunk nem tetszésünknek. Eleinte csupán tüntettünk, amire a kormány a rendőri erők bevetésével válaszolt. Nem adtuk meg magunkat, a békésnek induló szándékaink meg bemocskolódtak. Közelharcba keveredtünk a rendőrökkel. A zsernyákok letartóztattak, akit csak tudtak, de fellépésük kevésnek bizonyult a tengerként morajló tömeg megfékezésére. Hat napon keresztül megállás nélkül küzdöttünk, ekkor már a katonaság ellen. Azt hiszem itt kellett rájönnünk, hogy kevés esélyünk van a változtatásra. Fogadjunk, hogy megfordult a fejedben, miért nem lázadnak velünk együtt a többiek. A válasz pofon egyszerű! Azért, mert mi vagyunk a beteg, elfajzott lények közöttük, akikkel általában a gyerekeiket szokták riogatni, hogy ne maradjanak fent sokáig vagy ne csináljanak hülyeséget. Úgy látszik mostanra a tehetség és az egyéniség teljes mér...

„A báránynak is igaza lehet a farkassal szemben.” – olvastam valahol, valamikor. Most azonban felrémlett elmém zegzugos útvesztőjében, de nem tudtam volna megmondani, kitől származik az idézet vagy egyáltalán miért jutott eszembe. Csak álltam a szobám tágas ablaka előtt és bámultam bele a néma éjszakába. A környék régen aludni tért már, hála az esti „áramszünetnek”. Minden nap este hét után a városban elment az áram, pontosabban elvették tőlünk, mert olyan időket éltünk, ahol takarékoskodni kellett az energiaforrásokkal. Minden felértékelődött körülöttünk, ellenben a tudás és az egyéniség koránt sem volt kívánatos. A vezetőknek nem kellettek gondolkodó emberek ebben az új világban. Minden információt a tévéből kaptunk és a legtöbben el is hitték mindazt, ami átjött a képernyőn. Azt mesélték a nagyszüleim, hogy ez már az ő fiatalkorukban is így volt. Tehát korábbról eredt ez az egész. A könyveket még néha emlegették, mint valami sajgó emléket. Hol láthattam azt az idézetet?   L...