Mikor a játék eltörött
Szomorúan néztem a földön heverő apró darabokat. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ennyi volt. Ugyanakkor dühös voltam magamra, amiért ilyen ügyetlen voltam és elejtettem. De hiszen az előbb még a kezemben volt és olyan biztosan tartottam! Most meg…! A törékeny holmiból nem maradt más csak ezernyi töredék. Menthetetlenül kicsiny darabok, amiket soha többé nem ragaszthatok meg, hogy csupán a repedések látszódjanak és az is csak akkor, ha elég közelről nézi a szemlélődő. Óvatosan szedegetni kezdtem a darabkákat, közben a könnyek szúrták a szemem. A saját magam iránti harag hamar végtelenül örvénylő gondolatfüzért alkotott a fejemben. Annyira elvitt a valóságtól, hogy figyelmetlenné váltam és egy óvatlan mozdulat következtében megvágtam a bal kezem. – A PICSÁBA! – kiáltottam fel oly hangosan, hogy az egész ház visszhangzott tőlem. Tudtam, csak percek kérdése, s anyám felkiabál a földszintről, hogy hagyjam abba a káromkodást. Mindig zavarta, ha felhúztam magam valamin és nem viselkedt