Dísztópia (3. rész): Hontalan
Csöndesen ültem az íróasztal mellett és üres tekintettel meredtem a plafonra. Szerettem volna valahol egészen máshol lenni, a ház némasága egyre nyomasztóbban nehezedett rá a vállamra. Összegörnyedtem tőle. A gondolataim meg ide-oda csapongtak tudatom végtelen csarnokában. Képtelen voltam bármi észszerű cselekedetre. Csak szabadulni akartam ettől az érzéstől – a semmi igazán idegesítő valami tud lenni. Amióta eldöntöttem, hogy mindent magam mögött hagyok, azóta elveszettnek éreztem magam. A többiek azt mondták – és eleinte én is ebben reménykedtem – hogy most megvalósíthatom a gyerekkori álmaimat. Lehetőségem volt rá, hiszen a hegyek között több hektáros menedéket találtunk magunknak, távol a többi embertől, akiket csak zombiként emlegettünk, mivel az ország vezetői átmosták az agyukat és képtelenné tették őket a gondolkodásra. Velük ellentétben mi szabadon élhettük az életünket, hiszen saját akarattal rendelkeztünk. Semmibe révedő tekintetem lassan átvándorolt az előttem heverő