Phantasy World

Hitetlenkedve néztem a szelíd szempárt, mely már-már ártatlannak tűnt. Pedig előző nap még azt hittem, hogy meg akar ölni. Elgondolkodva vakartam meg az állam – biztos, hogy ez a valami akart tegnap olyan kegyetlenül végezni velem? Most valahogy nem tudtam elképzelni róla. A bohóc kék szemei fátyolosan tekintettek le rám a festményről, arcán meg idétlenül üde vigyor ült. Egyszerűen úgy festett, mint aki tudatmódosító szert használt. A másik, ami viszont szemet szúrt az az volt, hogy eltűnt a sapkája és a jogara, ami a rend kedvéért őt ábrázolta. De, amikor megvettem ezt a képet, akkor még az előbb említett két tárgy is hozzá tartozott! Mármint, a bohóc akkor még viselte őket. S zép lassan kisétáltam a szobából, s végig szemmel tartottam a falon oly békésen logó alkotást. Hamarosan egy kávé társaságában tértem vissza, s szembesültem a festmény hangulatváltozásával. A bohóc arcán gúnyos vigyor ült, fagyos kék szemeit egyenesen rám szegezte, aztán elnézett a szoba másik felébe. Még a k

Egyszer csak valami különös erőt éreztem magamban. Eleinte csak a szívemben, de aztán az végig járta egész lényemet. Aztán a kezemben tartott kard izzani kezdett, míg ki nem pattantak belőle a szikrák és zölden nem ragyogott. Olyan volt, mint egy fáklya. A zöld fény nem is Salvador képessége?! – döbbentem rá, hanem azé, akié szeretne lenni. - Micsoda? – egyértelműen sikerült meglepnem ellenfelem, erre egyáltalán nem számított. Újult erővel forgattam a kardom, míg a vezér földre nem került. Akkor a sisakjának az illesztéséhez emeltem kardom hegyét, a torka tájékán. S egyetlen mozdulattal leszedtem róla a sisakot. Az ismerős arc láttán megdöbbentem. - De az nem lehet… – suttogtam magam elé. Hogy tehette? Pont ő?! De ez nem lehetséges! Vagy mégis? A kérdések egyre csak kavarogtak a fejemben, míg teljes nem lett a káosz. Összezavarodva néztem anyámra. Hiszen ő már nem élhet , sikoltotta egy hang a lelkemben. Anyám eszméletlenül hevert előttem, s mikor ezt a többi szörny is észrev

Gyorsan elmagyaráztam az erdőjárónak és Salvadornak, hogy mit találtam ki. Majd várakozóan néztem rájuk, miközben kardommal megsebesítettem egy újabb szörnyet. - Biztos vagy benne, hogy ennyin múlna az egész? – meredt rám hitetlenkedve Nashe. - Igen – Bólintottam. De a két fiú közül egyikük sem volt olyan biztos a dologban, mint én. - Nézzétek, fiúk! Én biztosra veszem, hogy ez lehetséges, csak akarat kérdése az egész. Tudom, hogy hihetetlen, de igaz. Nem mondanám, ha nem éltem volna át az előbb azt a fenséges érzést, a diadalét. Ti hisztek a jóslatban és ők is, pedig az nem feltétlenül bír jelentéssel. Kérlek, higgyetek nekem! Esdeklően néztem rájuk, míg Salvador arca meg nem enyhült és úgy tűnt, Nashe is beadta a derekét. - Akkor? – Kérdezték. - Támadás! Hangom csak úgy szárnyalt, s vele együtt repült harcias lelkem. Olyan volt, mintha nem is önmagam lettem volna, de mégis én voltam. Míg a többiek megpróbálták végrehajtani a tervemet, én igyekeztem megkeresni a szörnyek vezé

Miután felsorakoztunk és megszólaltak a kürtök elkiáltottam magam. – Támadás! A két sereg egyszerre indult meg a két egymással szembeálló dombról. A völgy aljában érve összecsaptunk, s végre küzdhettünk a szabadságunkért. Mindenki ordított, a kardok fémesen csendültek össze, a pajzsok nagyokat csattantak, amint egymásnak rohant a két sereg. Velem és Monocerusszal az élen, Salvadorral és a többiekkel a nyomunkban. Bátran forgattam kezemben a kardot, sorra döfve le a gonosz kis manókat és hasonló szörnyeket. De az igazi bestiákhoz kevés voltam, ahogy a többi ember is. Őket már csak a lények győzetik le , döbbentem rá és bíztam benne, hogy erre is sor kerül majd. Mert egy biztos volt: halálomig harcolni fogok, vagy addig, amíg meg nem nyerjük a csatát. Hamarosan Salvador elveszett mellőlem, viszont egyszer csak Nashe bukkant fel az oldalamon. Olyannyira nem számítottam rá, hogy felé csaptam a karddal. Nem sok kellett hozzá hogy megsebesítsem. - Hé, csak én vagyok az, Devon. – mondta

Bódultan ébredtem, s amint felpattantak szemeim az immár ismerős zöld szempárt láttam magam előtt, Salvador arca és tekintete csupa aggodalom volt. - Mi történt? – kaptam a sebemhez. Csakhogy nem volt ott semmi, még egy aprócska karcolás sem, pedig emlékeztem, hogy a nyílvessző órákkal ezelőtt – vagy talán napokkal? – a bordáim közé szúródott. - Nyugodj meg, kérlek! Ígérem, mindent elmondok. Megpróbáltam felülni, de a fiú óvatosan visszanyomott az ágyra. - Ne mozogj! – mondta – Most pihenned kell! Egy órával később már sokkal jobban éreztem magam és megint kérdőre vontam őt. Salvador bűntudatosan nézett rám. - Sajnálom, ott kellett volna lennem! Nem lett volna szabad, hogy bajba kerülj… - Miért, mi történt? – nem akartam, hogy tovább kerteljen, a lényeget akartam hallani. - Meghaltál, Devon. Hitetlenkedve néztem rá, arcomból minden vér kifutott. – De akkor most…? Ez, hogy van? Szövetségesem látva ijedségemet innentől kezdve kétszer is meggondolta, hogy mit mondjon. - Az a

Monocerus hátán ülve csendesen osontunk a fák között. El se akartam hinni, hogy végre itt lehetek. Furcsa volt ide belépni, hiszen ez a szörnyek birodalma, itt élnek egész Infierno Isla legkegyetlenebb lényei. Ez Enwood , az az erdő, ahova épeszű ember be nem teszi a lábát.  Az egyszarvú megtorpant egy pillanatra, mintha elbizonytalanodott volna, vélhetően neki sem tetszett ittlétünk. –  Menjünk tovább! – biztattam, holott a félelem már teljesen behálózott. Úgy szorította a szívemet, akár egy jeges kéz. Pár méter után eltűnt az ösvény a lábunk alól. Most én tétováztam, nem tudtam, hogy merre tovább. Ám Monocerus helyettem is döntött, egyszerűen jobbra fordult, majd mindketten belevesztünk az erdő holt fáinak sötétjébe. Bármennyire is igyekeztünk minél óvatosabbak lenni, mind hiába. Csendes lépteink még így is halkan dobbantak az erdő talaján. Riadtan néztem ide-oda, mert egyre kevésbé éreztem magam biztonságban. Ráadást időközben leszálltam az unikornis hátáról, még nagyobb veszél

Dühömben meg sem álltam az istállókig, csakhogy ott sikerült belefutnom az erdőjáróba, nos, ő volt a másik véglet. Szomorúan néztem föl a fiúra, majd bocsánatot kértem tőle és mentem tovább. Bár Nashe utánam fordult, szerencsémre nem követett. Jelen pillanat nem akartam mást, csak egyedül lenni. Egyszerűen fájt az igazság, bármennyit is törtem rajta a fejem – nem lett jobb. Keserű szájízzel gondoltam vissza az elmúlt hetekre, amiket nélküle valószínűleg nem éltem volna túl. Lássuk be, Salvador – bármennyire is haragszom rá, akkor is segített életben maradnom, nélküle tényleg halott lennék, s minden bizonnyal most nem itt, Demonicfallsban tengetném a napjaimat. Végül valahogy sikerült elaludnom a szénapadláson, ahol senki sem találhat rám és egymagam lehetek. A pihentető alvást követően még kora reggel sem voltam hajlandó lemászni innen, ez volt a tökéletes rejtekhely és ez tetszett. Váratlanul kiabálást hallottam odakintről, s mintha enyhe füstszag terjengett volna a levegőben. Azo

Az elkövetkezendő napok azzal teltek, hogy toboroztam. Bár nem sikerült mindenkit magam mellé állítanom, a hét közepére mégis lettünk vagy kétszázan. De tisztában voltam vele, hogy ez édeskevés a háború megnyeréséhez. Ugyanis az itteni szörnyek nagyon erősek és kegyetlenek. Éppen az istállók felé tartottam, amikor valaki utánam kiáltott a tömegből. –  Devon! Állj meg, kérlek! De nekem eszem ágában sem volt, céltudatos léptekkel mentem tovább, még csak vissza sem fordultam. De még így is hallottam, hogy sietős léptek koppannak mögöttem. Az istállókhoz érve megpróbáltam elbújni, nem sok sikerrel. Neki akkor is sikerült megtalálnia. –  Szépen kérlek, hogy gyere elő. Beszélnünk kell! Egy nagy sóhaj kíséretében másztam elő rejtekhelyemről, néhány szénabála mögül. –  Mit akarsz? – kérdeztem közömbös hangon, s vetettem rá egy lesújtó pillantást. Azt reméltem ezzel sikerült is lezárnom a beszélgetésünket, de sajnos tévednem kellett. –  Legalább hallgass meg, jó? Salvador esdeklően nézett

Még aznap délután sikerült rábeszélnem a város lakóit, hogy Salvador és Monocerus nem jelentenek veszélyt, sőt ők is harcolni akarnak az elnyomás ellen. Miután tisztáztuk a helyzetet nem volt nehéz meggyőznöm őket: engedjék el a barátaimat. Salvador hálásan nézett rám és folyton a bocsánatomért esedezett, de én képtelen voltam megbocsátani neki. –  Mégis milyen szövetséges vagy te! – rivalltam rá – Képes voltál otthagyni, teljesen megfeledkezve rólam! Ha nincs Nashe biztosan ott végeztem volna! Salvador döbbenten állt és csupán annyit tudok kibökni, hogy: – Ki az a Nashe? –  Inkább azt mondanád el, hogy ki, vagy mi, vagy te?! S meg sem várva a válaszát elrohantam. Meg sem álltam az istállók melletti karámokig, melyek egyikében nagyon különleges lovak legelésztek. A színűk olyan volt, mint az esti égbolt, valamennyire hasonlítottak az unikornisra, de nekik két csavart szarvuk volt. Hatalmas, zömök és erős lényeknek tűntek, hosszú bokaszőrzettel. Kecskeszakálluk pedig évezredes bölcs

–  Beszélj! – Nashe hirtelenjében nagyon is ellenségessé vált, és úgy szorította a karom, hogy az már fájt. Tisztában voltam vele, hogy addig nem szabadulok, amíg nem mondom el neki, azt, amit tudok. –  Jól van, de ne itt. – könyörögtem. Gyorsan megegyeztünk a fiúval egy találkozóban az istállóknál. Majd mindketten a tömeg közepe felé fordultunk, mintha mi sem történt volna. –  Azt mondom, végezzünk velük! Csodálkoztam, hogy egyetlen ember hogy képes így felbujtani emberek százait. Legalább az egyszarvút hagynák életben! – gondoltam. Ő nem érdemelte meg a halált, ahogy Salvador sem. Viszont jelen pillanat egyikükért sem tehettem semmit. Az itteniek nagy tanácskozásba kezdtek, aminek az lett a vége, hogy Salvadort bebörtönözték, míg Monocerust bezárták az istállóba, a közönséges lovak közé. A megbeszéltek szerint fél óra múlva megjelentem az istállóknál, mondanom sem kell: Nashe már várt rám. Mikor megláttam őt összeszorult a gyomrom, ugyan most meg hogy magyarázom ki magam szorul

Ámulva néztem körül. Az éj sötétjében körülbelül tíz méterre előttem kirajzolódott egy hatalmas várfal. Végre civilizáció és remény! – gondoltam, mert ez az építmény csakis emberek keze munkája lehet. Egy szörnyeteg nem lenne képes ilyesmire! –  Hol vagyunk? – kérdeztem kísérőmtől. Nashe helyes arcán folyton az a titokzatos félmosoly ült, amit nem tudtam hova tenni. –  Biztonságban. Ez Demonicfalls, itt az emberek és néhányan a mi világunkból békében élnek. –  Az hogy lehet? – valamiért sehogy se tudtam elképzeli ezt a lehetőséget. Igaz, hogy voltak olyan misztikus lények, amik nem jelentettek veszélyt az emberekre, de azok szintén félelemben éltek. –  Úgy, hogy összefogtunk. De mindjárt te is megláthatod, hogy miről beszélek. Gondolom, nehéz lehet csak így, egy vadidegen elmondásából elképzelni. Gyere! Bizakodva léptem át a hatalmas erődítmény kapuját, a fiúval az oldalamon. Amit odabent láttam azt alig tudtam elhinni. Az emberek és szörnyek színes forgataga hömpölygött az utcákon

Másnap reggeltől estig gyalogoltunk, sőt még akkor sem álltunk meg, amikor teljesen besötétedett. Az égen már órák óta ragyogtak a csillagok, míg a holdból csupán egy vékonyka karéj látszott. Monocerus hófehér alakja valósággal világított a sötétben. Salvador váratlanul megállt előttem, én meg kis híján belerohantam. –  Bocsi – motyogtam. –  Semmi gond. –  De miért álltál meg? – ösztönösen körbejártattam riadt tekintetemet, de mindhiába kémleltem a sötétséget. Az bársonyosan takart minden árnyat. –  Nem tudom. Egyszerűen érzem, hogy valahol veszély less ránk. Ösztönösen leguggoltam, igyekeztem lapítani. Hirtelen egy biztató érintést éreztem a vállamon. Ijedten fordultam hátra. Monocerus állt mellettem, kék szemei teli voltak bizalommal és bátorsággal. Önkéntelenül is, de elmosolyodtam. Az unikornis bátorsága és bizalma láttán engem is elöntött a remény. Salvador néhány méterrel lehetett előttünk és a messzeséget kémlelte. Ő valószínűleg többet látott, mint én, mert mikor felénk fo

Már szürkült és mi még mindig nem találtunk búvóhelyet. Ez elkeserített, mert ezen állt, vagy bukott az életem, mint általában. Kétségbeesetten kémleltem az eget, melyet alig lehetett látni a terjedelmes fák dús lombkoronájától. –  Nem kereshetnénk már egy biztonságos helyet? – vetettem egy esdeklő pillantást Salvadorra, de ő csak a fejét rázta. – Még nem. Csüggedten, sorsomba beletörődve kullogtam tovább, kis csapatunkat szövetségesem vezette, míg a sort Monocerus, az egyszarvú zárta. További egy teljes órás gyaloglást követően ránk köszöntött az éjszaka. Bársonyos sötétje gomolygó ködként ölelt körül minket. Bár alig láttunk, mégis mentünk tovább. –  Letáborozunk! – fordult felénk a fiú. Úgy beszélt, mintha az unikornis is érthette volna minden szavát. Én csak magamban nevettem, viszont egy szót sem szóltam. Salvador gyorsan tábort varázsolt körénk. Hamarosan egy hatalmas máglya körül ültünk, melynek lángjai zölden villóztak, miközben az ég felé nyaldostak. Csodáltam, hogy Monoce