Téli mese
A kövér hópelyhek vígan táncoltak a fagyos szélben. Lenyűgöző volt nézni az ablakból, ahogyan a tél szép lassan birtokba veszi a tájat. Már évek óta nem volt fehér karácsonyunk; talán most más lesz, reménykedtem. – Alex! Gyere le, vacsora! – anya hangja váratlanul visszarántott az unalmas valóságba. Egy hosszú pillanatig még gyönyörködtem a hóesésben és arról ábrándoztam, mekkora hócsatát fogunk másnap vívni a barátaimmal. Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam le a földszintre, azonban a lépcső aljában megtorpantam, mivel apa szigorú tekintetével találtam szemben magam. Éppen ekkor jött be, a kinti hideget is magával hozta a szoba ölelő melegébe. – Bocsánat, apám – néztem fel rá bűnbánóan, s meg sem mertem mozdulni. Féltem tőle, mert elég gyakran eljárt a keze. Most is összerezzentem, amikor meglendült a keze, de ezúttal csak a vállamra tette és finoman megszorította azt, miközben bátorítóan rám mosolygott. Közeledik az ünnep, minden bizonnyal ezért kedves hozzám, nyeltem egye