Keresd a valótlant!;)

2018. november 14., szerda

Díszutópia (2. rész): Töredékek

Két év telt el a Maverickkel való első találkozásom óta. Ez idő alatt rengetegen lettünk, mi kívülállók, és egy napon elegünk lett. Kivonultunk az utcára, hogy hangot adjunk nem tetszésünknek. Eleinte csupán tüntettünk, mire a kormány a rendőri erők bevetésével válaszolt. Nem adtuk meg magunkat, a békésnek induló szándékaink meg bemocskolódtak. Közelharcba keveredtünk a rendőrökkel. A zsernyákok letartóztattak, akit csak tudtak, de fellépésük kevésnek bizonyult a tengerként morajló tömeg megfékezésére. Hat napon keresztül megállás nélkül küzdöttünk, ekkor már a katonaság ellen. Azt hiszem itt kellett rájönnünk, hogy kevés esélyünk van a változtatásra. Fogadjunk, hogy megfordult a fejedben, miért nem lázadnak velünk együtt a többiek. A válasz pofon egyszerű! Azért, mert mi vagyunk a beteg, elfajzott lények közöttük, akikkel általában a gyerekeiket szokták riogatni, hogy ne maradjanak fent sokáig vagy ne csináljanak hülyeséget. Úgy látszik mostanra a tehetség és az egyéniség teljes mértékben megvetendő tulajdonság lett. Hiába van minden embernek adottsága valamihez, habár így utólag belegondolva a minket körülvevő hű polgárok már rég árnyékuk voltak saját maguknak. Valahányszor utaztam a tömegközlekedéssel szemtanúja lehettem ennek. Egyszerűen csak egy légtérben voltak, de sosem beszélgettek egymással, vagy néztek egymásra. Inkább a kezük ügyében lévő eszközök villódzó képernyőjét bámulták üres tekintettel. Nem találtam bennük semmi emberit, semmi élőt. Csupán üres fejjel bólogattak, ha kérdeztek tőlük valamit és más akaratának megfelelően döntöttek, ha éppen választás elé állították őket. Szóval megvívtuk a magunk csatáját és sokan büszkén estek el közülünk. Néhányunkat azonban elfogtak, hogy megtudják mi vezetett a felkeléshez, amit történetesen ők levertek. Akkor láttam utoljára Mavericket, a fiú beleveszett a tömegbe – talán soha többet nem találkozunk, valószínűleg meghalt egy nemes cél érdekében. Meredten bámultam magam elé, eszembe se jutott a négy fal bármelyikét szemlélni. Ugyanis azok tele voltak elrettentő képekkel korábban megkínzott emberekről. Felfordult tőlük a gyomrom, sőt amikor először végig jártattam rajtuk a tekintetem, kidobtam a taccsot. Nem emlékeztem rá, hogy hogyan kerültem ide a nagy felfordulásból. Viszont volt egy olyan sejtésem, miszerint nem lesz hosszú életű az itt tartózkodásom, és ami a kimenetelét illeti, az sem éppen végződik majd boldogan. A szoba alapterülete mindössze négyszer négy méter volt, ablaktalan falai betegesen szürkék voltak azzal a rengeteg színes, undorító fotóval. Illemhelyként mindössze egy vödör kuporgott a sarokban. Egyszer csak halk kattanást hallottam, ahogy eltolták a reteszt. Aztán már nyílt is az ajtó. A belépő alak mögött beáramló fényár elvakított, eddig ugyanis félhomályban gubbasztottam. A szoba berendezését mindössze egy asztal és két szék tette ki, na meg egy alig pislákoló villanykörte a fejem fölött.
Az ajtó becsukódott, s egy ruhásszekrény méretű férfi ült le velem szemben. Csak egy pillanatra néztem fel, az éppen elég volt, hogy elvakítson a kezében lévő zseblámpa.
- Deborah Benson, ugye?
Bólintottam hunyorogva, mert szinte közvetlen az orrom előtt hadonászott a zseblámpával.
- Én Benton százados vagyok. Azért hoztunk be, mert részt vettél a lázadásban. Fel fogok tenni neked néhány kérdést, amiket kötelező megválaszolnod!
Továbbra sem szólaltam meg, csak bólintottam. Nem akartam semmilyen információt kiszivárogtatni magunkról, terveinkről.
- Felteszek egy kérdést és elvárom, hogy őszintén válaszolj rá! – mindezt olyan leereszkedően mondta, hogy az undor keserű íze felkúszott tőle a torkomba. Velem ellentétben ő csak egy báb, a kormány mozgatja, mint mindenkit ebben az országban, mégis úgy kezel, mint egy értelmi fogyatékost. Válaszképpen most sem telt többre egy bólintásnál.
- Akkor kezdjük! – tette le lapát kezeit az asztalra. – Utánanéztünk az aktáidnak az iskolában. Eszerint jó családból származol, mintapolgárnak kellene lenned. Mikor vetted észre magadon a betegség jeleit?
- Sosem mutatkoztak rajtam semmiféle tünetek, mert ez nem betegség!
- Gyermekként szerettél játszani?
- Persze. Talán van olyan, aki nem?
Benton százados kitért a válaszadás elől, inkább feltett egy újabb kérdést. – Gyermekkorodban volt képzeletbeli barátod?
- Igen, volt.
- Írd le nekem ezt a nem létező barátot!
- Nem egy barát volt, hanem különböző állatok. Például volt egy kutyám, amit csak én láttam. – vetettem oda foghegyről egy gúnyos vigyor kíséretében. Tudtam, hogy ezzel a kérdéssel a fantázia meglétét akarja tesztelni és annak erősségét.
- Hm… szoktál álmodni?
A legtöbb embert megfosztották ezen lehetőségtől, mivel nem rendelkeztek képzelőerővel. Én a szerencsés kivételt képeztem.
- Igen.
- Mikről szoktál álmodni?
Hogy leigázom a zombikat, te barom! – legszívesebben hangosan is megismételtem volna, ám azzal csak rontottam volna a helyzeten. – Mindenféléről. Azt hiszem nem érdemes taglalnom, hiszen az meghaladná a maga képzelőerőjét. Már ha rendelkezik ilyesmivel.
Élvezettel néztem, ahogy vörösödik a képe a haragtól. Úgy tűnt megsértettem azt a nagy, semmitmondó egóját.
- Álmodozol is?
Csodáltam, amiért olyan gyorsan visszanyerte önuralmát. Na, ki fog megtörni kit?
- Igen.
- Milyen gyakran fordul ez elő?
- Ami azt illeti, sokszor. Főleg az iskolában. A tanár monoton, semmit mondó hangja valamiért erre késztet.
Megint megjelent egy vörös folt a bal orcáján, kétségtelen, ment fel benne a pumpa.
- A múltban, a jelenben vagy a jövőben vagy szívesebben?
- A jelen unalmas, a múlttal már nem tudok mit kezdeni, így kizárásos alapon csak a jövő marad.
- Van valamilyen hobbid?
- Nincs. Helyesbítek. Olyan, nincs, amiről a szüleim tudnának.
- Tehetséges vagy valamiben?
- Nem igazán.
- Érdeklődsz valami iránt?
- Mire gondol?
- Bármire, legyen az egy fogalom, egy élőlény, egy foglalkozás és a többi.
- Hm… minden érdekel, ami a mögött a szarság mögött van, amit maguk tudásnak neveznek!
Ez volt a harmadik húzásom, erre már megvillant valami a szemében, hiába a félhomály.
- Mi vezet oda egy embert… Bocsánat egy gyereket, hogy ekkorát forduljon?
- Az embert körülvevő világ formálja a személyiséget… Hoppá! – kaptam a szám elé a kezem – Azt hiszem, ez tiltott szó.
- Valóban az. Többek között szabadságvesztés járhat érte, de azt már amúgy is kiérdemelted.
A férfi hirtelen felkelt a székről. Hatalmas termete ellenére könnyen és gyorsan mozgott, őrültség lett volna megkísérelni, kioldalogni mellette az ajtón.
- Mára végeztünk.
Perceken belül egyedül maradtam zakatoló gondolataimmal és az ocsmány képekkel a gyér fényben. Csak remélni tudtam, hogy nem mondtam semmi használhatót ennek a zombinak.

***

Egy ajtó csapódására és dübörgő léptekre riadtam fel valamiféle zavaros álomból. Reflexből ugrottam fel ültő helyemből – ugyanis a kényelmetlen széken aludtam el ágy hiányában. Hunyorogva, zavartan fordultam a szélesre tárt ajtó felé. Egyből bevillant: itt a megfelelő alkalom a menekülésre, de mielőtt végig gondolhattam volna, máris elmulasztottam. Benton százados nyomult be a személyes terembe.
- Felkelni! Folytatjuk a kihallgatást!
Egyenesen a képembe világított a zseblámpával a nyomaték kedvéért. Alig bírtam megállni, hogy felé ne mozduljak. Persze, tudtam, fizikailag semmi esélyem ellene. Erősebb és képzettebb, én meg ugye, csak egy gyerek vagyok. Végre kikapcsolta a zseblápát.
- Szoktál olvasni?
- Ugyan mit, amikor amióta az eszemet tudom, mindössze hallomásból ismerem a könyveket.
- Szóval valaki más biztatott? – rögtön lecsapott a lehetőségre. Bármi megteszi neki, amivel eljuthat a többiekhez.
- Nem. Azt hiszem, a maga kapacitását már meghaladja, hogy ezt elmagyarázzam.
- Fejtse csak ki, időnk bőven van!
Azonban én inkább hosszas némaságba burkolództam, közben a kibontakozó idegesség jeleit lestem a velem szemben ülő férfi arcán. Ami azt illeti, az erek kezdtek kidagadni homlokán és mintha vigyora valamiféle vicsorgássá változott volna. – Megvárom.
Bólintottam és hallgattam tovább. Így telt egy óra vagy több, a fene tudja. Amióta itt vagyok, teljesen elvesztettem az időérzékem. Benton százados egyszer csak feladta és csöndesen távozott. Ezt a csatát megnyertem, de a háborúnak még koránt sem volt vége.

***

Fogalmam sincs róla, hogy hány óra van, milyen nap és egyáltalán melyik év. Itt folyamatosan félhomály van, ablak hiányában egyáltalán nem érzékelem a külvilágot. A falon lévő véres képek már semmit sem váltanak ki belőlem. Sem félelmet, sem undort. Ha rájuk nézek, nem gondolok semmire. A napi ételosztást kivéve semmilyen kapcsolatom nincs az emberekkel. Tökéletesen levegőnek néznek. A kihallgatást már rég abbahagyták, nem is tudom, miért tartanak még itt. Valamiért egy régi vers sorai járnak a fejemben, pedig nagyon ritkán fordult elő, hogy magyar szerző műve jutott a kezembe.
„Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús lesz, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van...
A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!
Mert most ők jönnek...
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.
És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.”

Márai Sándor talán látta az emberi lélek jövőjét? Vagy már akkor ez volt a helyzet?
Hirtelen berúgta valaki az ajtót és a frissen borotvált Benton százados jelent meg a nyílásban. Termetes alakja sötéten rajzolódott ki a háta mögött kivilágított folyosó fényében. Vajon rájuk is érvényes az áramszünet? Ha igen, abból legalább tudnám, hogy nappal vagy éjszaka van…
- Azt hitted, elfeledkeztem rólad? Te nyavalyás kölyök! Azt hiszed, okosabb vagy? Akkor most felvilágosítalak egy kicsikét. Csak egy hülye gyerek vagy! Az élet pedig nem holmi mese vagy film! Birkák vagytok, akiket a farkasok bármikor élve felfalhatnak!
Összerezzentem, amikor ököllel az előttem lévő asztalra csapott.
- Tehát ki volt a felbujtó? Ki mesélt neked könyvekről?
- A nagyszüleim – nyögtem ki –, de már rég elhunytak, mielőtt meghurcolná őket is.
- Szóval úgy érzed, amit eddig kihallgatásként műveltem meghurcolás? Akkor kíváncsi vagyok, hogyan fogsz vélekedni a mai után!
Kisöpörtem egy barna tincset és üres kék tekintettel meredtem rá.
- Gondolom áttanulmányoztad már ezeket a képeket a falon, elvégre volt rá idd bőven.
Elnéztem a válla fölött és bólintottam.
- Mit érzel, ha ránézel ezekre a fotókra?
- Semmit – feleltem színtelen hangon és komolyan is gondoltam. Kongó üresség volt mindössze bennem, hiszen az elmúlt időszakban senki sem vett emberszámba és az ingerszegény környezet megtette a hatását. Befele fordultam abba a világba, amit menedékként alkottam magamnak. Fura módon, de ugyanolyan zombivá váltam, mint a többi hű polgár. Valami eltört odabent, már nem jelentett semmit sem a tehetség, vagy a jellem. Sőt, azt hiszem a személyiségem csupán árnyéka volt önmagának. Szép lassan elhalványultak a többiek emlékezetemben. Már nem tudtam kiket és miért védtem annyira, foggal-körömmel. Megtörtek.
- Hm… pedig azok a képek, mind egytől egyig ebben a szobában készültek. Sosem nézted meg őket alaposabban, ugye?
Érdektelenül siklottam el a véres, gyomorforgató fotók felett.
- Mindegyik fénykép mártírja heteket töltött ebben a székben. Mi türelmesek voltunk velük. Először barátságosan próbáltuk őket szóra bírni, de mivel nem hatott rájuk a szép szó, muszáj volt taktikát váltanunk. A végkimenetelt persze megörökítettük az utókor számára.
Nyeltem egyet. Szóval addig tartanak itt, amíg nem köpök. S ha a végsőkig kitartok, akkor addig kínoznak, míg nem a halált választom a szenvedés helyett.
- Na, most hogy elértem a kellő hatást, szeretném, ha őszintén elmondanál mindent, amit tudsz a lázadással kapcsolatban.
Némán lehunytam a szemem: csatát vesztettem és talán a háborúnak is vége lesz lassan.
- A nagyszüleim meséltek a könyvekről, mint már azt elmondtam. A kíváncsiságom pedig eljuttatott olyan helyekre, ahol hozzáférhettem ahhoz a tudáshoz, aminek az emberek többsége egy lebutított változatát kapja. És én elhiszem, hogy ez jól van így. Elvégre a kormánynak nincs szüksége gondolkodó emberekre. Nem bizony, nekik olyan emberek kellenek, akik könnyen irányíthatók és képtelenek önmaguktól döntéseket hozni. Ha nem tűnt volna fel, maga és a legtöbb polgár báb, amikkel könnyedén játékot lehet űzni azért, hogy megtartsák saját kezükben a hatalmat és a pénzt.
- Ne szórakozz velem, te hülye gyerek!  Egyszerűen beteg vagy és időt akarsz nyerni, ám nincs több időd! Mesélj a titkos helyekről, azokról az emberekről, akikkel ott találkoztál, a lázadás előzményeiről!
- Attól tartok, azt nem tehetem meg, sajnos képtelen lenne megérteni.
Alighogy az utolsó szavak elhagyták a számat egy recés élű vadászkés állt bele a bal kézfejembe. A fájdalom hatalmas robbanásként hasított bele tudatomba és pillanatokig csillagokat láttam magam előtt. Hitetlenkedve bámultam a kézhátamból kiálló kés markolatát.
- Maga nem normális! Hogy tehet ilyet egy gyerekkel?!
- Nem teszek kivételt felnőtt és gyermek között. A rendszer ellensége vagy és kész. Próbáltam szépen kiszedni belőled az információt, de nem voltál együttműködő. Elfogyott a türelmem hozzád. Ha továbbra sem beszélsz, akkor lesz egy újabb fotó a falon, amint itt végeztünk.
Azzal finoman mélyebbre tolta a kés pengéjét a vérző sebben. Felkiáltottam, de nem törődött vele.
- Jól van, beszélek!
- Ez az, egyszer mindenki megtörik! Hallgatlak!
- Ta… találtam egy helyet, ahol sok… nagyon sok könyv volt. Szeretem a könyveket, mert elrepít a valóság ostobaságaitól, unalmától. Az egyik nap ezen a helyen véletlenül összetalálkoztam egy idegennel. Addig azt hittem, csak én járok oda. Aztán ez a hely a „miénk” lett és egyre többen lettek a hozzánk hasonlók. Az olyan tehetséges, jellemmel rendelkező deviáns emberek, akiket a kormány kezelhetetlen betegnek tart. Nem mi vagyunk betegek, hanem a kormány részegült meg a hatalomtól és beteg játékot űz a saját embereivel!
A kés pengéje hirtelen megmozdult felfelé, majd lassú mozdulattal visszamélyedt a húsba.
- Hagyja abba!
- Ha mondasz végre valami használhatót, akkor véget érnek a szenvedéseid.
- Ugyan, én is csak egy elrettentő példa leszek a falon, akár beszélek, akár nem! – éreztem amint forró, sós könnycseppek gördülnek elő lehunyt szemhéjam alól.

Abban a pillanatban megrázkódott az egész épület. Az első detonációt egy újabb és erősebb követte. A harmadik pedig lerombolta börtönöm egyik falát. Amint Benson százados eleresztette a kést, kihúztam azt egy sikoly kíséretében, amit elnyomott az újabb robbanás. Gondolkodás nélkül keresztülrohantam a lerombolt falon, a portól semmit sem láttam, a korábbi bombától pedig megsüketültem. Vajon végleg, vagy csak ideiglenesen? Céltalanul bolyongtam a káosz kellős közepén, amikor valaki hátulról megragadott.
- Engedj el! – kiáltottam fel ijedtemben és ezzel egy időben hátra csaptam szabad jobb kezemmel.
- Hékás! Nem ilyen fogadtatásra számítottam, főleg, hogy másképpen is köszönetet mondhatnál a megmentődnek.
Alig értettem, mit mond, de a hangja ismerősen csengett. Maverick volt az, tudtam, hogy most már minden jóra fordul.
- Hát te élsz?
- Igen, de most már igazán húzzunk el innen. Mi történt a kezeddel? – fogta óvatosan a sajátjába.
- Hosszú történet, de egy biztos, a zombik beteges egy nép.

***

Fél évvel később összegyűltünk a Panoráma Hotelben. Mi a legfiatalabbak és megmaradt kívülállók. Összesen lehettünk vagy kétszázan, a Töredékek. Kipakoltuk egykori menedékünket és mindenféle holminkat, meg élelmiszert magunkhoz vettünk, majd feltűnés nélkül távoztunk a zombik birodalmából. Egymás után – más-más időpontokban, hogy ne legyen feltűnő – felköltöztünk a hegyekbe, ahol megalapítottuk a magunk világba zárt világát.