Keresd a valótlant!;)

2019. május 13., hétfő

Dísztópia (3. rész): Hontalan


Csöndesen ültem az íróasztal mellett és üres tekintettel meredtem a plafonra. Szerettem volna valahol egészen máshol lenni, a ház némasága egyre nyomasztóbban nehezedett rá a vállamra. Összegörnyedtem tőle. A gondolataim meg ide-oda csapongtak tudatom végtelen csarnokában. Képtelen voltam bármi észszerű cselekedetre. Csak szabadulni akartam ettől az érzéstől – a semmi igazán idegesítő valami tud lenni. Amióta eldöntöttem, hogy mindent magam mögött hagyok, azóta elveszettnek éreztem magam. A többiek azt mondták – és eleinte én is ebben reménykedtem – hogy most megvalósíthatom a gyerekkori álmaimat. Lehetőségem volt rá, hiszen a hegyek között több hektáros menedéket találtunk magunknak, távol a többi embertől, akiket csak zombiként emlegettünk, mivel az ország vezetői átmosták az agyukat és képtelenné tették őket a gondolkodásra. Velük ellentétben mi szabadon élhettük az életünket, hiszen saját akarattal rendelkeztünk. Semmibe révedő tekintetem lassan átvándorolt az előttem heverő üres lapra.
- Szia! Hát te mi jót csinálsz? – ijedten rezzentem össze a rám nehezedő kezektől, amint Maverick átkarolt.
- Basszus! Te meg hogy a fenébe tudsz így lopakodni? A szívbajt hozod rám! – adtam hangot ijedtségemnek, aztán eszembe jutott a kérdése. – Amúgy rajzolok, vagyis az volt a szándékom.
- Bocsánat, amiért megijesztettelek. Nem lopakodtam. Sőt, kopogtam az ajtón mielőtt bejöttem, de nem érkezett semmi válasz. Egyébként mit rajzolsz? – lesett át a vállam fölött. – Várj! Hagy találjam ki! Jegesmedvék a hóviharban?
- Igeeen! – nevettem el magam – Ha szeretnéd, dedikálom is neked.
- Persze! Írd rá, hogy Mavericknek nagyon sok szeretettel, örök szerelmem zálogául.
Így is tettem, felírtam minden egyes szót az üres lapra. – Tessék, a tiéd.
- Köszönöm szépen. Megtisztelsz a művészeteddel. Be is fogom kereteztetni. Szerinted is jól mutatna az ágy fölött?
Azzal már mutatta is hová gondolta a „műalkotásom” kifüggesztését. Mosolyogva léptem oda hozzá és megöleltem. Abban a pillanatban benne volt minden: szeretet, megértés, elfogadás, együttérzés, bizalom és még olyan dolgok, amikre nem találtam szavakat. Hirtelen Maverick maga felé rántott, így mind a ketten elvesztettük az egyensúlyunkat és rázuhantunk az ágyra. A „rajzom” időközben halkan landolt a padlón, nem éppen oda került, ahova kellett volna. 

***

Elmélázva szemléltem a peremről azt a kis világot, amit négy év alatt sikerült felépítenünk magunknak. Ennyi idő alatt egy saját települést alakítottunk ki, ami jelenleg kétszázötven főnek adott otthont. A zombik és a köztük élő tehetséges, de nem kívánatos egyének mit sem tudtak ennek a helynek a létezéséről. Gyanítottam, hogy ellenben a kormány és a hivatalos szervek rájöttek mi történt a lázadást követő bombatámadások után, csak még nem tettek egy lépést sem az irányunkba. Hiszen a nép boldog tudatlanságban élt és ez tökéletesen elegendő feltétel a hatalom megtartásához, s a látszat fenntartásához. Azt híresztelték, hogy a tisztogatások sikeresek voltak és a betegség szinte teljesen megszűnt. Igen, mi voltunk és vagyunk a betegek. Azok a gondolkodó, szabad akarattal rendelkező emberek, akiknek van valamiféle tehetségük. A sok deviáns, akikre nincs szükség. Próbáltam kiszellőztetni a fejem, elindultam az egyik hegyi ösvényen, de nem segített. Még mindig nem tudtam mit kezdeni magammal és ez ment hónapok óta. Valamiért nem találtam a helyem ebben az új világban, ami oly szabad, s annyira elképzelhetetlennek tűnt korábban. Nem maradtak álmaim, sem céljaim. Mintha ezeket kiűzték volna a fejemből. Csak átmeneti munkákat végeztem, igaz nálunk egyelőre cserekereskedelem folyt. A segítségemért cserébe kaptam egy saját faházat, ahol Maverickkel közösen éltünk. Azt hiszem, a hirtelen jött sok szabadság hatására elvesztettem önmagam. Ki gondolta volna, hogy a jellemem végül pont akkor törik meg teljesen, amikor már nincs, ami megtörhetné? Leültem egy kidőlt fára, amely keresztben feküdt az ösvényen. Gondolataim továbbra is semmitmondóan csapongtak ide-oda. Néztem a horizont alatt elhúzódó messzeséget és próbáltam abbahagyni saját magam lehúzását. Igen, ezt csinálom egyfolytában. Hiába sikerült túlélnem egy forradalmat és egy kínvallatást, majd elszöknöm az ellenség elől és új világot teremtenem magamnak és még jó néhány embernek, attól még egy nagy nullának éreztem magam. Mintha mindaz, amit eddig úgymond letettem az asztalra, igazából semmit sem érne. Fájt. Egyszer csak arra eszméltem, hogy az egyik ösvény kiszögelésénél billegek élet és halál között. Ezúttal is teljes mértékben befelé fordultam, s ostoroztam magam. Azt hiszem tudat alatt azt szerettem volna, hogy ennek az egésznek vége legyen. Csak egy lépés… Na, képes vagy rá? Lepillantottam a meredek hegyoldalon, egyértelmű volt: onnan nincs visszaút, ha megteszem. Felvillant lelki szemeim előtt Maverick mosolygós barna szeme és sötét, szélfútta haja, de még ez sem tartott vissza. Léptem egyet és vártam a zuhanást, ám helyette egy erős szorítást és rántást éreztem a karomon, aminek következtében hátra tántorodtam. Utána nekiütköztem valaminek, végül csak ölelő karokat éreztem magam körül.
- Soha többet ne csinálj ilyet! Mit gondoltál? Talán azt, hogy nem fogsz hiányozni senkinek? Mert nekem nagyon is. – Maverick hangja tele volt aggodalommal. – Mi ütött beléd?
Megpróbáltam kibontakozni a karjai közül, de csak erősebben tartott. Így hát némán farkasszemet néztünk egy ideig.
- Nem tudom elmagyarázni. – sütöttem le a szemem, nem bírtam elviselni átható barna tekintetét.
- De próbáld csak meg. Én hallgatlak. Figyellek már egy ideje és olyan vagy, mint akit kicseréltek. Hol hagytad azt az énedet, akit annyira megkedveltem?
- Azt hiszem a vallató szobában. – lassan ellazítottam az izmaimat, hátha ő is enged, de túl jól ismert.
- Szóval mi a baj? – váratlanul elengedett egyik karjával, s kisimított egy kósza barna tincset az arcomból. Kénytelen voltam megint a szemébe nézni.
- Nem tudom pontosan. Egyszerűen semmi nem érdekel, nem találom a helyem. Nem gondolom magam értékesnek. Ha célokról, érzésekről kellene beszélni, akkor azt mondanám, hogy mély, kongó üresség van belül és semmi más. Azt hiszem elvesztem.
- Akkor hagyd, hogy segítsek megtalálni önmagad. Rendben?
- Jó – sóhajtottam és a vállára hajtottam a fejem. Hagytam, hogy leomoljanak azok a falak, amiket kettőnk közé húztam az elmúlt időszakban. 

***

- Fiatalok! – Gabriella lépett oda hozzánk, amint visszaértünk a táborba. Egy hét telt el a vesztembe rohanásom óta. Azóta minden órát Maverickkel töltöttem, a fiú nem mert magamra hagyni, nehogy valami meggondolatlanságot csináljak. – Lenne egy feladatom számotokra.
Kíváncsian néztem fel a magas, karcsú nőre, akinek fekete hajába ősz hajszálak keveredtek.
- Mi lenne az? – szint egyszerre kérdeztük.
- Küldetésre mentek. El kellene hoznotok néhány fontos könyvet az egyik régi bázisunkról. Benne vagytok?
- Naná! – csillant fel a szemem – Persze, ha te is…
Várakozva néztem a fiúra.
- Veled bárhova!