Keresd a valótlant!;)

2017. november 5., vasárnap

Dorm: 13. fejezet

- Hogy lehetséges, hogy rajta vagy egy pár száz éves tablón?  - egyenesen neki szegeztem a kérdést a sötét folyosón, sőt a nyomaték kedvéért nekiszorítottam őt a falnak. Dan tehetetlenségében felsóhajtott. Persze, nem volt annyira tehetetlen, mint amilyennek mutatta magát. Gond nélkül odébb pakolhatott volna, hogy az útjára menjen, de úgy tűnt semmi ilyesféle szándéka nincs. Nem fog lelépni. Hetek teltek el legutóbbi találkozásunk óta, amit megint egy olyan bizarr eset idézett elő. Szinte mindig úgy találkozom vele, ha valami valótlan dolog történik, futott át az agyamon.
- Öregdiák vagyok - próbált megszabadulni minden komolyságtól, amely a mondataimból sugárzott. Nem díjaztam, ezúttal képtelen voltam rá.
- Az igazat szeretném hallani! Ne játszadozz tovább! - dühös voltam, ezért egyre jobban felemeltem a hangom.
- Jól van, de előbb menjünk be, mielőtt kiszól ránk valaki...
- Nem megyek be többet a szobádba! És te sem jöhetsz be az enyémbe!
- Akkor az első szinten lévő könyvtár, az jó lesz? Mindig nyitva van...
- Menjünk! - hangom ostorként csattant. Mihamarabb szerettem volna tudni az igazat. Dan megpróbált megérinteni, de nem hagytam, egyszerűen leráztam vállamról a kezét. Szép lassan kisétáltunk a folyosó megvilágított részére, aztán lementünk a lépcsőn. Két szintet kellett mennünk a földszintig, utána pedig hosszú, csöndes folyosók következtek, míg nem eljutottunk a könyvtárhoz. A fiú illedelmesen maga elé engedett, mikor beléptünk a helyiségbe. A könyvtár tágas volt, a polcok roskadoztak a különböző kiadásoktól. Még antik köteteket is megpillantottam a katonás sorokban. Sajnos azonban nem mindegyik darab volt olyan jó állapotban, voltak köztük egészen leharcoltak is.
- Azt hiszem jobb lesz, ha leülünk valahová. Elég hosszúnak ígérkezik a mesém és az sem biztos, hogy hinni fogsz nekem.
Kérdőn felvontam a szemöldököm, a tablókép után úgy véltem semmi különöset nem fog tudni mondani. Hamar letelepedtünk egy a könyvek rengetegében rejtező kényelmes kanapéra. Én az ülőalkalmatosság egyik felébe vackoltam be magam, míg Dan a másik felébe. Hiába ült alig másfél méterre tőlem, hirtelen óriásinak tűnt ez a távolság, mintha kilométerek választottak volna el egymástól minket. Az a fránya tablókép tönkre tett mindent! Miért kellett pont arra sétálnom és meglátnom?! Összekulcsoltam kezeimet felhúzott térdemen, úgy néztem farkasszemet a fiúval.  Úgy tűnt, ő is érzékelte a köztünk lévő láthatatlan távolságot, legalábbis a keserű mosoly, mely ott bujkált a szája szélén, erről árulkodott.
- Szóval? - kérdeztem türelmetlenül. Dan viszont nem válaszolt azonnal. Talán gondolkodik, vagy hatásszünetet tart, hogy még jobban idegesítsen. 
- Nos, azt szoktam mondani az embereknek, amikor megtalálják a tablóképemet, hogy a képen szereplő személy az egyik felmenőm, aki szintén itt tanult. Általában ezzel minden egyéb kellemetlen magyarázkodás meg van oldva. De veled kivételt akarok tenni, te túl sok mindent láttál már.
Várakozóan néztem rá; akkor igazán rá térhetnél végre a lényegre!
- Meg tudod még különböztetni a valósat és a valótlant? - kérdezte váratlanul ahelyett, hogy magyarázatot adott volna.
- Nem igazán. De lemerném fogadni, hogy az akasztott ember a kollégiumi szobámban nem a valóság része. Vagy tévedek?
- Nem, az tényleg nem a valóság, ahogy én sem...
- Micsoda?! - hördültem fel és minden bizonnyal tátva maradhatott a szám meglepettségemben. Mindeközben Dan arcán ravasz mosoly suhant át.
- Hát akkor? Mégis elmondanád, hogy mi folyik itt?! - végre, tettem még hozzá magamban.
- Szóval ide jártam egykor, azonban az első világégés előtt életemet vesztettem, mert meg akartam menteni egy másik életet...
- És sikerült? - vágtam közbe izgatottan, mindenről megfeledkezve.
- Sajnos nem, különben valószínűleg nem lennék röghöz kötve.
- Most tényleg azt akarod bemesélni nekem, hogy szellem vagy? - néztem szúrósan a szemébe, képtelen voltam hinni neki. Ekkor Dan felkelt a kanapé végéből és odasétált az egyik könyvespolchoz, egy kicsiny, bőrkötéses darabbal tért vissza. Egy könyv volt a Ley-vonalakról.
- Mi az a Ley-vonal? - kissé félve kérdeztem rá, már csak azért is, mert annyira hihetetlennek tűnt ez az egész.
- Ezek ösvények a világ minden táján, a rajtuk keresztülfutó energia miatt tűnők valódinak. Az egész város egy ilyen vonalon fekszik, ha elmennék egy másik, közeli városba akkor már nem tudnám megtartani ezt a formámat.
- Hm... - egyszerűen nem találtam a szavakat - Holnap bebizonyíthatod! Úgyis szombat lesz, miénk az egész nap és nem vagyunk ide kötve. Vagy talán te igen?
- Nem, persze, hogy nem. Rendben, akkor holnap megmutatom neked a valódi énemet.
Egy rövid időre meghitt csönd borult ránk, amit igazából kínosnak kellett volna éreznünk, de valamiért nem volt az. Annyi minden hihetetlen dolog történt az elmúlt időszakban, hogy nem tudtam elzárkózni már a lehetetlen lehetőségétől sem. Dan a kezembe nyomta a könyvet. - Tedd csak el! Akkor halkan kinyílt a könyvtár ajtaja és egy magas alak lépett be rajta, csupán a körvonalait láttuk, az ajtó mögötti folyosó sötétje elnyelte a részleteket.
- Vártál még valakit? - fordultam a fiúhoz.
- Én ugyan nem.
Az alak előrébb lépett, így már ráesett a fény, vagyis elsősorban megcsillant a kezében tartott balta élén.
Ijedten ugrottunk a kanapé takarásába, de már tudtuk, hogy késő. A baltás meglátott minket. Hogyan lehetne innen kiszabadulni? - verdesett fejemben a gondolat, akár egy kalitkába zárt madár. A könyvtárnak egyetlen ajtaja volt, amit  most elállt ez a férfi. A nehéz bakancsok alatt megreccsent a padló, ahogy az alak áthelyezte a súlypontját az egyik lábáról a másikra.
- Itt az ideje feladnotok! - szólalt meg váratlanul, hangjától végigfutott a hideg a hátamon. Mély és fenyegető volt. Szemem sarkából Danre  sandítottam, amúgy remegve kulcsoltam át felhúzott térdeim. Tudtam, ha nem zökkentem ki magam minél előbb ebből az állapotból, akkor pánikba esem és akár még ki is nyírhat a baltás egyén, még azt sem venném észre. Hirtelen egy kéz ragadta meg a karom és odébb húzott, ijedtemben felsikoltottam. Ám szerencsére csak Dan volt az. A balta éle éppen abban a pillanatban fúrta át a kanapét pontosan ott ahol az előbb voltam.
- Fú, kösz! Jövök neked eggyel! - fújtam ki a levegőt, amit eddig (fel sem tűnt), visszatartottam.
- Szívesen, de most vedd fel a nyúlcipőt. Futnunk kell, de gyorsan.
Míg a pasas a baltát operálta ki a kanapéból, addig mi lélekszakadva futottunk az emelet irányába. Végigdübörögtünk a lépcsőn és a folyosókon az éjszaka közepén nyomunkban a baltás fickóval - már korántsem érdekelt, hogy kit verünk fel az álmából. A balta halálos dallamot pengetett, valahányszor hozzáért a falakhoz vagy a padlóhoz. Hihetetlen, de eljutottunk a szobámhoz, persze Helen - jó szokásához híven - kulcsra zárta az ajtót azt követően, hogy távoztam. Annyiszor maradtam kint már éjszakánként, hogy meg sem fordult a fejében, még visszamegyek a saját szobámba.
- Ugye most nem hagytad bent a kulcsot? - sandított hátra a válla fölött Dan.
- Dehogyis, itt van nálam.
Miközben próbáltam a sötétben megtalálni a zárat a nehéz léptek kitartóan közeledtek, a balta fémes csengésétől visszhangzott az üres folyosó. Végre kattant a zár, s máris bent voltunk. A balta kemény, zajos csattanással vágódott bele az ajtóba, éle áttört a fán szemmagasságban. Sietve kulcsra zártam az ajtót, aztán a fiú segítségével elé pakoltunk néhány mozdítható holmit, de a legnagyobb barikádot az íróasztal jelentette.
- Azt hiszem, most te rekedtél az én szobámban. - pillantottam fel a fiúra egy szégyenlős mosoly kíséretében.
- Mondanám, hogy felmegyek a sajátomba, de eléggé valóságosnak tűnik ez a baltás fickó. Habár engem nem tudna megölni, hiszen már amúgy is halott vagyok.
- Ha már ezzel dicsekszel, akkor megkérdezhetem, hogy eddig ugyan miért tartottál velem az ilyen ámokfutások során?
- Mert különben lebuktam volna, azért.
Amikor helyre állt a pulzusom és eszembe jutott végre a szobatársam, igyekeztem halkabbra venni a hangom. - Hát ha már itt vagy, akár itt is aludhatnál.
Dan hirtelen nagyon zavartnak tűnt, s meglepően kisfiús arcot vágott - szégyenlős, aztán le esett, hogy miért: Helennel közös szobában vagyok, s csak egyetlen ágy van szabadon, a sajátom.
- Na, ne szórakozz! Múltkor én aludtam az ágyadban, most te jössz!
Dan elvörösödött, világosan láttam - az előszobai lámpa fényében - annak ellenére, hogy nem volt hús-vér ember. Túlságosan valódivá tesz téged ez az ösvény, gondoltam.
- Á, jó lesz nekem egy szék is, azon is el... - de még mielőtt folytathatta volna, szó nélkül kézen fogtam és halk léptekkel bementünk. Helen a fal felé fordulva, békésen aludt. Nem keltettem fel, így hát másnap óriási kioktatásra számíthattam a részéről Dan miatt. De ez érdekelt abban a pillanatban a legkevésbé. Sokáig ébren feküdtünk az ágyamban, amely igen keskenynek bizonyult. Fura volt a tarkómon érezni a leheletét (még most sem értettem, hogyan lehetséges ez, ha egyszer már meghalt), teste nekinyomódott az enyémnek.
- Bocsáss meg a túlságos közelségért. - suttogta fojtottan. Válasz helyett óvatosan összébb húztam magam, hogy több helye legyen, mire Dan egyszer csak átkarolta a vállamat és óvatosan megfogta a kezem. Így aludtunk el; kissé szűkösen, de biztonságban a ley-vonal által életre keltett rémes dolgoktól.