Keresd a valótlant!;)

Novelláim

Az itt megjelenő novellák a képzelet szüleményei. A karakterek, események és párbeszédek teljes mértékben a szerző fantáziájának teremtményei, így nem tekinthetőek valósnak. Bármely hasonlóság létező eseményekhez vagy személyekhez, akár élőkhöz, akár holtakhoz, csakis a véletlen műve lehet. 
A novellák bármely részletének vagy egészének közlése, másolása tilos!
A novellákban felhasznált gifek forrása: https://www.google.hu/
A novellákat (is) VictoriaArts illusztrálja


 „Ma este a barátaimmal táborozni készültünk, igazán szép éjszakának ígérkezett az egész...
Szórakozottan meneteltünk a zseblámpás alak után, aki igyekezett a legjobb táborhelyre vezetni minket. Nagyon kételkedtem abban, hogy valaha is letáborozunk, mert már jó ideje csak kerestük a megfelelő helyet. Végül a zseblámpa fénye megállapodott egy holdvilágos tisztáson.
- Végre megálltunk, már alig érzem a lábam a sok gyaloglástól! - panaszkodott egy alacsony, szőke srác. Fáradtan dobtam le a hátizsákom, a sátram, meg a hálózsákom, aztán szusszantam egyet. Alig ültem le egy kicsit, egyik barátom máris osztogatta a parancsokat. Engem például elküldött tűzifáért, egy haverommal együtt. Miután magamhoz vettem a zseblámpámat elindultunk gallyakat keresgélni.
Azonban nem sokáig juthattunk, mert hamar eltévedtünk. De ez még mind semmi ahhoz, ami ez után történt!
A hold fokozatosan veszett bele a gomolygó felhőkbe, amik már majdnem teljesen eltakarták az égboltot. Most, hogy már csak a zseblámpa gyér fényére hagyatkozhattunk az erdő közepén, a sötétség gyűrűjében, kezdtem elveszíteni a nyugalmamat.”


„Hosszas zuhanást követően – és miután átbukfenceztem egy bárányfelhőn, mely kétségbeesetten bégetett utánam – könnyedén értem talajt, a vattacukorszerű, mégis perzselő homokban. Zavartan néztem körül, mert nem tudtam, hol vagyok, de aztán rájöttem: egy tengerpart. Néhány méterre tőlem a habzó vízözön tombolt a távolban, ugyanakkor hullámai lustán nyaldosták a partot. A vízcseppek olyanok voltak, mint ezernyi ragyogó gyémánt, ahogyan megcsillantak rajtuk a tűző nap sugarai. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Meglepetten fordultam az irányába, de az árny már tova is tűnt, felverve maga után a port, csak annyit tudtam kivenni belőle, hogy egy ezüstösen csillogó ló az, de nekem sokkal inkább tűnt szárnyaló paripának, szárnyak nélkül.
„Várj meg!” – akartam kiáltani, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. A szélbe beleveszett az álombeli táltos, s én futottam, hogy utolérhessem. A homok pár méter megtétele után örvényleni kezdett lábaim alatt, akárha valamilyen ragacsos masszában mennék. El is estem párszor, mivel a talaj szó szerint kifutott a lábaim alól. Láttam magam előtt amint aprócska lábnyomok képében rohanó talpak követik egymást, mintha a szél is menekült volna előlem a talaj mentén, felkavarva némi homokot. Azután, hogy feltápászkodtam és újra szilárd talajt éreztem magam alatt, megpillantottam a távolban egy ajtót. Igen, egy ajtót, ami a homokból emelkedett ki, és amit nem vett körül fal, vagy bármi hasonló. Először azt hittem, hogy rosszul látok, de az ajtó tényleg ott volt. Ahogy egyre előrébb haladtam a homok mélyült, mikor az ajtóhoz értem már a derekamig ért.
Rövid habozás után lenyomtam a kilincset és benyitottam.



„Hitetlenkedve néztem a szelíd szempárt, mely már-már ártatlannak tűnt. Pedig előző nap még azt hittem, hogy meg akar ölni. Elgondolkodva vakartam meg az állam – biztos, hogy ez a valami akart tegnap olyan kegyetlenül végezni velem? Most valahogy nem tudtam elképzelni róla.
A bohóc kék szemei fátyolosan tekintettek le rám a festményről, arcán meg idétlenül üde vigyor ült. Egyszerűen úgy festett, mint aki tudatmódosító szert használt. A másik, ami viszont szemet szúrt az az volt, hogy eltűnt a sapkája és a jogara, ami a rend kedvéért őt ábrázolta. De, amikor megvettem ezt a képet, akkor még az előbb említett két tárgy is hozzá tartozott! Mármint, a bohóc akkor még viselte őket. Szép lassan kisétáltam a szobából, s végig szemmel tartottam a falom oly békésen logó alkotást. Húsz perccel később egy kávé társaságában tértem vissza, s szembesültem a festmény hangulatváltozásával. A bohóc arcán gúnyos vigyor ült, fagyos kék szemeit egyenesen rám szegezte, aztán elnézett a szoba másik felébe. Még a kávémat is kilöttyentettem meglepetésemben.”


„Varázslatos helyen élek, ahol éjszaka a mocsarat a lidércfények színesítik, a hold fénye pedig mindent oly sejtelmessé tesz. De az otthonomat már évszázadok óta szörnyű legenda övezi, melyet az öregek azért mesélnek egyfolytában, hogy elrettentsenek minket a mocsártól. Hivatalosan még csak a környékére sem lenne szabad mennünk, ám tudni akarom, hogy mi igaz a szóbeszédből.  A falu aggjai mindig olyan lehetetlen dolgokat mondtak a mocsár szörnyetegéről, mint például: szüzeket csábít be a lápvidékre, s amint nem szabadulnak többé az örvénylő mocsár szorításából - megeszi őket és a gyűrűsujjaikból talizmánt készít magának, melyet mindig visel. Még sok ehhez hasonló mendemonda járt-kelt a faluban, a szószátyár öregek, pedig olyan átéléssel mesélték őket, mintha maguk is hinnének bennük. 
 Odakint már rég besötétedett, csak arra vártam, hogy a szüleim elaludjanak végre és akkor nyomás.” 


- Jól figyeljen! Oda sosem léphet be, sőt ha kedves az élete elkerüli a Vörös ajtót! – mondta a gondnok. Igenlően bólintottam, megint kisgyereknek éreztem magam, akinek megtiltanak valamit, ami ezek után mindennél jobban fogja érdekelni. A Vörös ajtó, vajon mit rejt? – tessék, már most ezen járt az eszem. Ránéztem a vastag tölgyfaajtóra, melyről pattogzott a vérvörös festék, s melynek kopogtatója egy idétlenül vigyorgó udvari bolond volt. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a bronzarc ravasz tekintetével rám kacsintott. Zavartan fordultam más irányba. A gondnok pedig folytatta. – A házban nem kell semmit sem csinálnia, elég, ha a kertet gondozza. Így is lesz elég dolga. A szegélynél mindig szép egyenesre kell vágni a füvet. A bokrokat karban kell tartani, hogy felismerhetőek legyenek az állatfigurák. A virágokat mindig locsolja meg, különben elhervadnak. Pár hét múlva az egész udvart el fogják lepni a lehullott falevelek, különösen figyeljen rá, hogy ez ne következhessen be!
Ezt mégis hogyan gondolta? Akadályozzam a természetet? Milyen idióta emberek vannak! – morogtam magamban, majd továbbgondoltam a dolgot. – Biztos, hogy én itt akarok dolgozni? Felkészültem ennyi lehetetlen kérésre és emberi hülyeségre? Ekkor még nem tudtam mi is vár rám valójában. 

 „Kissé egykedvűen rendezgettem az asztalon szanaszéjjel heverő pergameneket. Az elmúlt néhány évben rengeteg keletkezett belőlük, ahogy papírra vetettem életem történetét. Minden azzal kezdődött, hogy anyám megszabadult tőlem, mondván neki már nem kellek, neveljen fel, aki akar – s ezzel magamra hagyott egy hatalmas vár kapujában. Remegő kezekkel, mégis óvatosan tettem egyiket a másik után, közben beléjük pillantottam. Halványuló emlékeim visszatértek. Eszembe jutott Kotnyeles, az első állat, akivel összekötött az Ösztön. Felrémlett azoknak az embereknek az arca, akik oly kedvesek voltak hozzám és azoké is, akik ellenem fordultak. Elmés király, akinek volt egy bizonyos feltétele azért cserébe, hogy a fedele alatt nevelkedhettem. Mégpedig az, hogy orgyilkossá képezzenek ki. Elvégre fattyú vagyok, azoknak meg ugyan mi hasznuk van a birodalomban? Számos ember vére tapad azóta a kezemhez. Az öreg Elmésé, aki a kezeim között halt meg annak idején és emiatt fordultak ellenem annyian, hiszen azt hitték, hogy én öltem meg a királyt. Azután sokáig menekültem a bosszúvágytól hajtva, ugyanis végezni akartam Pompával, aki ki nem állhatott engem. Lepillantottam a döngölt földre, Éjszem elnyúlva feküdt az oldalán. Teste öreg volt, akár csak az enyém, de tudtam, hogy lélekben még ugyanolyan fiatalok vagyunk mindketten. Annyi, meg annyi kalandot éltünk már át ketten, sőt ennek a nagyszerű farkasnak és az Ösztönnek köszönhettem az életem.” 

 „A napfény ezernyi darab gyémántként csillant meg a nyugodt víz felszínén. Úgy tűnt, mintha egy unatkozó istenség dobta volna a halandók közé az ékköveit, pedig nem volt más, mint a természet csodája. Egyszerűen gyönyörű volt, elállt tőle a lélegzetem. Alig léptem ki a fák közül a kis tisztásra, aminek közepén csillogott a tó, amikor meghallottam a vidám zsivajt. A környékben gyerekek játszottak, csengő nevetésük egyre erősödött, ahogy közeledtek felém. Boldogságuk mosolyt csalt az arcomra, letelepedtem a fűbe, nem messze a víztől. Onnan csodáltam a természetet. Gyönyörű és érintetlen, gondoltam. Hamarosan olyannyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem mi történik körülöttem. Egyszer csak arra eszméltem, hogy a gyerekek – mindössze öten – a parton játszanak, nem messze tőlem. Jó volt őket nézni, eszembe juttatták a saját gondtalan gyermekkorom. Amikor még nem állt másból a világ, mint nevetésből és jókedvből. Hogy mi mennyi őrültséget csináltunk a móka kedvéért! Rengeteg időt töltöttünk a szabadban, fogócskáztunk, bújócskáztunk, labdáztunk – egészen sötétedésig. A gyerekek leszaladtak a folyóhoz, melynek partján most lapos köveket kerestek. Diadalmasan felkiáltottak, valahányszor találtak egyet. Mikor már mindenkinek volt egy marékra való, felsorakoztak a parton, s dobálni kezdték a kavicsokat. Mosolyogva néztem, hogyan kacsáznak. Az egyik gyerek lapos kavicsa métereket szaladt a víz felszínén. Boldogan nevettek, miközben felkavarták az állóvizet. Legszívesebben én is velük lettem volna. Mégis csak egy külső szemlélő voltam; magas, láthatatlan fal állt köztem és a körülöttem lévő világ között. Ez mindig így volt, de csak ilyenkor bizonyult a leginkább szembetűnőnek. Ekkor izgatott kiabálás és sikítozás rántott vissza a valóságba gondolataimból. Riadtan fordultam a hangok irányába.”


„A vonat száguldott a síneken, a mezők és fák alkotta zöld táj sebesen suhant el mellettem. Néha a zöld békéjét megtörte egy-egy apró falu. Lehunyt pilláim alól vetettem egy pillantást útitársamra, fekete hajú, barna szemű, magas srác volt – régi ismerősöm. Örültem, hogy nem egyedül utazom. Átszelni az országot valószínűleg több napig is eltarthat majd, jegyezte meg, mikor elindultunk, de nem érdekelt. Kihívást jelentett és azokat szerettem. Ekkor még nem gondoltam, hogy egy életre szóló élmény lesz ez az út.” 


 „A hideg végigfutott a gerincemen az érintése nyomán, mély hangja egyszerre taszított és vonzott. Azonban az ösztöneim erősebbnek bizonyultak a bénító félelemnél. Sosem értettem, miért nem bírom ennyire elviselni, ha valaki hozzám ér. Most is legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből, csak szabaduljak. Ám a félelem megbénított, a kéz pedig felkúszott egészen a tarkómig. Megpróbáltam előre dőlni, hogy elkerüljem, de így csak azt értem el, hogy a mögöttem álló alak teste és elém tett karja közé szorultam. Elakadt a lélegzetem, még egyszer tettem egy kétségbeesett kísérletet, majd hagytam, hogy minden újból megtörténjen. Ezúttal is legalább olyan rémes volt, mint múlt éjjel. Kutyaszorítóba kerültem, aztán valahonnan előkerült egy pisztoly, aminek hideg csöve a halántékomhoz nyomódott.”

„Verőfényes reggel volt, melyet madárdal kísért, a levegőben a nyár illata szállt – ez a nap is úgy indult, mint a többi. Az álmos, piros tetős házikók lakói szép lassan ébredezni kezdtek. A lelkes korán kelők némelyike már elindult bevásárolni a hétvégi kerti partira, vagy éppen aznapra. A sportosabbak elmentek kocogni, néhányan pedig sétáltak, páran meg munkába készülődtek. A völgyet az a folyó választotta ketté, melyről a hely kapta a nevét, az Ezüstrév. Minden annyira idilli volt itt, az emberek ismerték egymást, tisztelték a törvényeket, a völgyben nyugvó városka maga volt a béke megtestesítője. A korai órákban a madárdal mellett a nyár illata szállt a levegőben. Ezüstrév nem volt nagyváros, de városnak nevezték, alig ötszáz lelket számolt. A folyó mentén nyaralók és hosszú stégek heverésztek elszórtan. Itt minden csendes volt, az emberek kedvesek voltak. Egyszerűen tökéletesnek tűnt ez a hely, valójában a béke szigetét jelentette számomra. Bár csupán két hónapja éltem a völgyben, már igazán közel állt a szívemhez, az otthonomnak éreztem.” 


„Kiskoromban mindig a körhintára szerettem volna felülni, de a szüleim sosem engedték. Azt mondták túl veszélyes, de ezt csak kifogásnak véltem. Azóta eltelt közel húsz év, s mindez idő alatt egyszer sem ültem körhintán. Bár az utóbbi időben még vidámparkba se tettem be a lábam. Ma viszont ott álltam egy óriási kapu előtt, amin a "Rejtekvölgy" cégér állt, a kovácsolt vaskapu és a hely nevét hirdető betűk már messziről észrevehetőek lettek volna, ha a természet nem veszi vissza azt, ami egyszer az övé volt. Így hát meg is lepődtem, amikor séta közben belebotlottam egy borostyán borította, a fák között lapuló, emberi kéz alkotta világ maradványaiba. Kíváncsian söpörtem odébb néhány faágat, meg némi könnyező borostyánt, hogy hozzáférhessek a kaput zárva tartó lakathoz, amely egy rozsda marta láncon függött.”

„A kövér hópelyhek vígan táncoltak a fagyos szélben. Lenyűgöző volt nézni az ablakból, ahogyan a tél szép lassan birtokba veszi a tájat. Már évek óta nem volt fehér karácsonyunk; talán most más lesz, reménykedtem.
- Elex! Gyere le, vacsora! - anya hangja váratlanul visszarántott az unalmas valóságba. Egy hosszú pillanatig még gyönyörködtem a hóesésben és arról ábrándoztam, mekkora hócsatát fogunk másnap vívni a barátaimmal. Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam le a földszintre, azonban a lépcső aljában megtorpantam, mivel apa szigorú tekintetével találtam szemben magam. Éppen ekkor jött be, a kinti hideget is magával hozta a szoba ölelő melegébe.
- Bocsánat, apám - néztem fel rá bűnbánóan, s meg sem mertem mozdulni. Féltem tőle, mert elég gyakran eljárt a keze. Most is összerezzentem, amikor meglendült a keze, de ezúttal csak a vállamra tette és finoman megszorította azt, miközben bátorítóan rám mosolygott. Közeledik az ünnep, minden bizonnyal ezért kedves hozzám, nyeltem egyet. Amint elengedett, bemasíroztam az étkezőnkbe. A szolgálók szépen megterítettek, s azt követően, hogy asztalhoz ültünk, felszolgálták a vacsorát.
- És várod már a Mikulást? - kérdezte anya mosolyogva, őszinte érdeklődéssel a szemében. Széles mosolyt küldtem felé, a magam kilenc évével még hittem a Mikulásban.
- Igeeeen! - törtem ki lelkesen, de aztán szégyenkezve sütöttem le a szemem. - Bocsánat, természetesen nagyon várom, anyám.”

 „Azt mondják, ők a leggyorsabbak a világon, hogy simán kenterbe verik a versenylovakat. A zsokék minden bizonnyal csak álmodoznak arról, milyen lehet egy ilyen teremtmény hátán ülni. Minden bizonnyal veszélyes, hiszen egy telivér is képes közel hetvennel száguldani… Hát még akkor egy ilyen ló?! A nagyszüleim rengeteget meséltek a Kelpie-k legendájáról, mire a szüleim mindig megrótták őket. (Anya szülei ugyanis lovakkal dolgoztak a mindennapokban, és imádták a lóverseny hangulatát.) Folyton azzal jöttek, ha már túl sok badarsággal tömték a fejem, hogy ez mind csupán kitaláció. Ilyen lovak nem léteznek. Most pedig itt állok a Scarba nevezetű szigeten és csodálom a Corrycreckan-öbölt, a túloldalon meg egy másik sziget bontakozik ki a ködfátyolból, a Jura. A szüleim azt remélték, hogy felnőttem végre, elvégre már elmúltam húsz éves, de nem voltam több egy álmodozó gyermeknél.

>>Tovább olvasom

(Első rész)

„A báránynak is igaza lehet a farkassal szemben.” – olvastam valahol, valamikor. Most azonban felrémlett elmém zegzugos útvesztőjében, de nem tudtam volna megmondani, kitől származik az idézet vagy egyáltalán miért jutott eszembe. Csak álltam a szobám tágas ablaka előtt és bámultam bele a néma éjszakába. A környék régen aludni tért már hála az esti „áramszünetnek”. Minden nap este hét után a városban elment az áram, pontosabban elvették tőlünk, mert olyan időket éltünk, ahol takarékoskodni kellett az energiaforrásokkal. Minden felértékelődött körülöttünk, ellenben a tudás és az egyéniség koránt sem volt kívánatos. A vezetőknek nem kellettek gondolkodó emberek ebben az új világban. Minden információt a tévéből kaptunk és a legtöbben el is hitték mindazt, ami átjött a képernyőn. Azt mesélték a nagyszüleim, hogy ez már az ő fiatalkorukban is így volt. Tehát korábbról eredt ez az egész. A könyveket még néha emlegették, mint valami sajgó emléket. Hol láthattam azt az idézetet? Addig törtem az agyam, amíg bele nem fájdult. Mindig ez történt, annyira üresnek éreztem a fejem, mintha kiesett volna az emlékezetem. Lehet, hogy nem is írva volt, hanem valakitől hallottam?
>> Tovább olvasom

Álmatagon néztem az elsuhanó tájat az autó hátsó ülésének ablakából. A smaragd mezők vidáman zöldelltek a távolban. A valóságot megfestette egy régi álomkép; egy vágtázó ló lovassal a hátán, amint bármiféle erőfeszítés nélkül hagynak maguk mögött mindent. Biztosra vettem, hogy képesek lennének akár a világ végére is elmenni. Ezt szerettem volna, elfutni minden és mindenki elől.
- Már csak egy óra és otthon leszünk! – rángatott vissza a valóságba anya hangja.- Jaj, megint elaludtál, drágám?
Fokozatosan élesedtek ki a körülöttem lévő zajok, mintha valaki feltekerte volna a hangerőt. Anya hangja, a rádióból szóló halk zene, az autó motorjának egyenletes dorombolása, mind egy körülöttem örvénylő elegyet alkottak. Apa hallgatagon koncentrált a vezetésre. A testvérem a túloldalon aludt, nekidőlve az ablaknak. 
- Igen – feleltem, pedig csupán valahol az álom és a valóság között lebegtem. Szerettem ezt az állapotot, mert ilyenkor sosem tudtam szétválasztani a kettőt egymástól, annyira elmosódtak a határok és olyan érzést keltett bennem, akárha zuhannék. Ilyenkor minden egyéb gondolatom kizáródott és csak reményt éreztem. Volt remény, ami általában abban a pillanatban tova szállt, hogy felébredtem – talán ez rá a legjobb szó. Ezek az ábrándok tartották bennem a lelket, különben már valószínűleg valami óriási hülyeséget csinálta volna. Az iskolában is, a legunalmasabb tanórákon a saját kis világomba menekültem. 
>>Tovább olvasom
(Második rész)

Két év telt el a Maverickkel való első találkozásom óta. Ez idő alatt rengetegen lettünk, mi kívülállók, és egy napon elegünk lett. Kivonultunk az utcára, hogy hangot adjunk nem tetszésünknek. Eleinte csupán tüntettünk, mire a kormány a rendőri erők bevetésével válaszolt. Nem adtuk meg magunkat, a békésnek induló szándékaink meg bemocskolódtak. Közelharcba keveredtünk a rendőrökkel. A zsernyákok letartóztattak, akit csak tudtak, de fellépésük kevésnek bizonyult a tengerként morajló tömeg megfékezésére. Hat napon keresztül megállás nélkül küzdöttünk, ekkor már a katonaság ellen. Azt hiszem itt kellett rájönnünk, hogy kevés esélyünk van a változtatásra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése