Phantasy World

A következő két-három hét azzal telt, hogy a fiúra főztem minél hizlalóbb ételeket Abbie parancsára. Általában Mort nem ette meg a neki szánt ételt, hanem a cellája egyik sötét zugába rejtette. Azért néha evett egy-egy falatot, de figyelt rá, nehogy hízzon. – Jegyzetelj le mindent! Ez lesz életed története, általad leszek híres! Vagy inkább hírhedt, te banya, csikorgattam a fogaim. Majd sebesen leírtam az előbb elmondott kis monológot. Már egyáltalán nem érdekelt, hogy mi van a munkámmal, nem akartam mást, csak szabadulni innen. S számtalan alkalmam volt, hogy lelépjek, de Mortot nem akartam itt hagyni. Ő még nálam is rosszabb helyzetben volt. Odalent tengette napjait a pincében, egy hideg és mocskos helyen, erős rácsok mögött. Eleinte kiabált, de hamar rájött, senki sem hallhatja meg ezen a kietlen vidéken. Minden nap lementem hozzá napközben azért, mert Abbie ételt nyomott a kezembe és megparancsolta, hogy menjek. Éjjelente pedig azért, mert ígéretet tettem rá, hogy együtt fogjuk

Fogalmam sincs hogyan, de egyszer csak kijutottunk. Szó szerint megláttuk a fényt az alagút végén. Először alig pislákolt, de ahogy haladtunk felé, egyre kivehetőbb és hívogatóbb lett. – Mit fogunk csinálni odafent? – kérdeztem izgatottan. Már mindenféle eszembe jutott, még olyan dolgok is, amiknek nem lett volna szabad. Bele sem mertem gondolni, mióta lehetünk idelent. Mort bakot tartott, amíg felhúztam magam a magasba, utána valahogy sikerült neki is fellendülnie. Ekkor én már pár méterrel előrébb jártam a folyosón, igyekeztem olyan halkan lépni, amennyire csak tudtam. Egyszer-egyszer mégis megnyikordult a padló, hiszen ez egy öreg, lelakott ház, legyen akármilyen gyönyörű a maga módján. – Hé, halkabban! – suttogta a fiú, mögém lépve. Ahogy kanyarodott a folyosó, zajt hallottam odalentről és megtorpantam. Mort mit sem sejtve sétált nekem. – Bocsánat – sajnálkozott és a karom után nyúlt, hogy visszanyerhessem az egyensúlyom. – Nem gond, már megszoktam, de legalább ezúttal nem tűnt el

A kínzó fájdalom mellett eszembe jutott Dan. Hol van? Hol van ő? Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik, s egyre nagyobb lett a fájdalom. Hirtelen megpróbáltam felkelni, de nem ment. Minduntalan visszazuhantam a porba. Mellső lábaim összetörten hevertek előttem, már sehogy sem tudtam rájuk nehezedni, keservesen felnyerítettem, hangot adva minden fájdalmamnak és félelmemnek. - Jól van, fiú! Nyugodj meg szépen! – hallottam meg az őrjöngő tömegből egy ismerős hangot. S mostantól csak az ő hangját hallottam, senki másét. Még egyszer utoljára megpróbáltam felkelni, csak az ő kedvéért. De az iszonyatos fájdalom legyűrt, úgy éreztem: kudarcot vallottam. - Nem lesz semmi baj, fiú! Nagyszerűen futottál ma, én büszke vagyok rád és mindenki, aki eljött a versenyedre. Suttogta a fiú, miközben óvatosan letelepedett mellém és finoman átkarolta a nyakamat. Hát itt vagy végre! Ha tudnád, mennyire félek! Barátságosan felhorkantottam, s bizalmasan Dan ölébe hajtottam a fejem. Ígérd meg, kérl

Félévnyi sikeres versenyzést követően még keményebb edzések következtek. Rengeteg időt töltöttem a pályán gyakorlással, szinte az egész napomat. Néha-néha Dan kivitt terepre, kikapcsolódásképpen. Hétvégenként pedig, és a verseny előtti napokban rendszerint pihenőt kaptam. Ezeket a napokat általában kint, a legelőn töltöttem és az álmaimat dédelgettem. Ó S egyszer csak felvirradt a Kentucky Derby napja, mely az én nagy napom, na meg még valamennyi hároméves telivéré. Ez egy fantasztikus verseny egy és negyed mérföldes távon a Churchill Downs nevezetű pályán. Izgatottan táncoltam a vezetőszáron, melyet Dan alig tudott megtartani. Ezúttal nagyon izgatott voltam, hiszen a környezet teljesen idegen volt számomra, a nézőközönség sokkal nagyobb, mint bármely eddigi versenyemen és még több ellenfelem is volt. Vagy húszan indultunk abban a futamban, amit mindenki csak Kentucky Derby -ként emleget.  - Hé, fiú! Nyugodj le szépen, ez is csak egy olyan verseny, aminek te leszel a bajnoka.

A versenyt követően egy hét pihenőt kaptam, majd fokozatosan újra kezdtük a munkát. Az edzések egyre hosszabbak lettek és az eredményeim is javultak. Egy nap Mr. Evans egy versenynaptárral kereste meg a gazdámat, akivel végül az ovális pályánál sikerült beszélnie, így minden szót hallhattam, még ha nem is értettem. - Nézze, Illúzió remek ló, indulhatna néhány kisebb őszi versenyen, ahol nem olyan nagy a tét, hogy tapasztalatot szerezzen, aztán versenyre kelhetnénk a legnagyobbak ellen is. Mit szól hozzá? Mr. Smith elgondolkodva simogatta meg frissen borotvált állát, egyértelmű volt, hogy gondolkodik valamin. – Hm… Ha maga mondja, legyen. De amint a csikó készen áll a nagyobb pénzdíjazású versenyekre, azonnal indítjuk rajta, rendben? - Igen, uram. A következő verseny október elején esedékes, addig még van néhány hetünk, Illúziónak lesz ideje felkészülni a versenyre. Ó Az elkövetkezendő napokban a verseny gondolata kötötte le minden figyelmemet. Minden napom edzéssel telt, regg

- És a lovak elindultak! – harsogta a kommentátor. Alig pár másodperce, hogy megszólalt a rajtot jelző csengő, s abban a pillanatban a kapuk kivágódtak. Hatalmas lendülettel ugrottam ki a startgép bokszából, ellenfeleimmel együtt. Összesen heten indultunk ebben a futamban, s én voltam a mezőny hetedik indulója. Lovasom, Ray Miller, azonnal a belső korlát felé irányított, hogy minél kisebb távot kelljen megtennem. Mr. Evans szerint ő egy profi zsoké, vele csak nyerhetek, és én őszintén reméltem, hogy így is lesz. Hatalmas vágtaugrásokkal, szorgalmasan faltam a métereket, de mindhiába, mivel a boly az utamat állta. Ray kereste a kiutat, de sehol sem volt még csak egyetlen rés sem, amin átverekedhettem volna magam, ráadást a korláttól is eltávolodtunk. Hosszú perceken keresztül tehetetlenül kerestük a lehetőséget, mikor az egyik ló fáradni kezdett és így rés nyílt a bolyban. A zsoké azonnal arrafelé irányított, s pillanatok alatt elhúztunk vagy négy ló mellett is. De még messze volt a c

A távok hétről-hétre nőttek és nekem még mindig voltak tartalékaim. Kiderült, hogy szívvel-lélekkel futok, tehát vérbeli versenyló vagyok. Mivel egyre jobb időket futottam rövid és hosszú távon egyaránt, s az istállóban alig akadt ellenfelem, Mr. Evans úgy határozott, hogy benevez egy két hét múlva esedékes nyeretlenek versenyére, hogy tapasztalatot szerezhessek. Az edzéseken nagy lelkesedéssel vettem részt, viszonylag könnyen megbarátkoztam a startkapuval és megtanultam belőle is startolni.  Ez a két hét gyorsan telt, hiszen a reggeli és esti órák szinte csak edzésből álltak, amikor pedig nem edzettem akkor a pihenőmet töltöttem bent a hűvös istállóban, vagy kint a tágas karámban. Néha pedig a tapasztaltabb munkalovasok kivittek terepre magukkal lazításképpen. Az utolsó napokban már csak pihentettek, s az utazás előtti nap óriási lett körülöttem a nyüzsgés. Eljött hozzám egy állatorvos, hogy megvizsgáljon és mivel kedves volt hozzám, nem ellenkeztem. Sőt, igazi úriemberként viselke

Mr. Evans leemelte kalapját a fejéről, s most elgondolkodva vakargatta a feje búbját. – Nos, tud futni és vannak tartalékai, de vajon hosszú távon is tudja tartani a tempót? Még hallottam, amint trénerem kétségbe vonta a kitartásomat, de ez csak egy újabb indokot adott a bizonyításra. Dan gyengéden meghúzta a szárat, mire kelletlenül ugyan, de elindultam utána. Bár szerettem vele lenni, most mégis szívesebben maradtam volna a pálya közelében, hogy hallgathassam tanítómesterem további kételyeit pályafutásommal kapcsolatban. Próbáltam is rávenni a fiút, hogy álljunk meg, de ő csak unszolt, hogy sétáljak tovább. - Most nem állhatunk meg, Illúzió! Kénytelen voltam beletörődni a dologba, s ruganyos léptekkel meneteltem a fiatal lovász mellett a karámok felé. Amikor elhaladtunk a kancák legelője mellett vígan odanyerítettem nekik, azonban válaszra egyikük sem méltatott. Talán még parádéztam is volna nekik egy kicsit, ha nem nevelték volna úgy ki belőlem a csődörösséget. Azért persze szé

Mivel napról-napra jobban teljesítettem a tanulás folytatódott. Most már Mr. Evans arra is kíváncsi volt, hogy mennyire vagyok képes jól startolni. Innentől kezdve a bemelegítés már pályára lépés előtt lezajlott, így csiszolhattuk a képességeimet. Nick finom kézzel irányított, már kezdett hozzászokni a hóbortjaimhoz, mert néha még mindig teszteltem őt. Nem szerettem volna, hogy ha unalmasnak tart és kiismerhetőnek, elvégre egy ló csupa meglepetés. Kellett egy kis idő, hogy megnyugodjak a startvonalnál, de amint ez meg volt, rajtra készen vártam a csizma és szár segítségeket. Közben Nick is várt a jelre, miszerint indulhatunk. Abban a pillanatban, hogy Mr. Evans intett, kilőttem, akár a nyíl. Lovasom bámulatos egyensúllyal guggolt a marom fölött és kedves szavakkal biztatott. Ám nem volt szükségem ilyen szavakra, mentem én nélkülük is. Térölelő vágtaugrásaimnak hála pillanatok alatt sikerült megtennünk ezer métert, teljesítve ezzel a mai feladatomat. Bár legszívesebben futottam vol

- Remekül futott, már csak az a kérdés, hogy milyen hosszútávon. Boldogan hallgattam az idős tréner szavait, hiszen megdicsért a teljesítményemért, még úgyis, hogy vannak kétségei a tehetségemmel szemben, de ez azt jelentette, hogy hamarosan újra bizonyíthatok. - Dan, sétáltassa le és vigye vissza a helyére! Húszpercnyi sétát követően a karámok mentén bementünk a csikóistállóba, ahol a fiatal képzésben lévő és még képzésre váró lovak tartózkodtak. Ez volt jelen pillanat az én otthonom is, aminek nagyon örültem, mivel ez volt az első állomása annak, hogy csodálatos karriert futhassak be. - Nagyon ügyes voltál ma, Illúzió! – emelte le a lovászfiú egyenes profilú, kissé szoborszerű fejemről a kantárt, s én megkönnyebbülten köptem ki a zablát. A könnyű galoppnyereg már a bokszom ajtaján lógott, a versenyistálló kék-fehér színeiben pompázó izzasztóval együtt. Dan a vállára vetette a kantárt és óvatosan a karjára fektette a könnyed nyerget, majd néhány dicsérő szó kíséretében kihátrált

A lovak lehelete párállott a levegőben. A kora hajnali órák ellenére már keményen folytak az edzések. Ámulva néztem az egyik karámból, hogyan dübörögnek el a hátsó egyenesen. Már alig vártam, hogy én is ott lehessek. Napok óta vágyakozva csodáltam a pályán vágtató lovakat, amint a széllel kergetőznek. De ma reggel nem bírtam betelni csupán a látvánnyal, én is velük akartam lenni. Versenyre kelni a széllel, minél sebesebben vágtatni, lehagyni az összes lovat és büszkévé tenni a gazdáimat. Így hát nagyot szökkentem, mintha áramütés ért volna, majd pajkosan kirúgtam néhányat és kilőttem, akár a nyíl. Néhány térölelő vágtaugrás után kihívóan odanyerítettem a többieknek, már csak azért is, hogy magamra vonjam a figyelmüket. Miközben a karám végtelenbe nyúló fehér lécei mellett nyargaltam, folyamatosan fokoztam a sebességem és úgy éreztem: még tudnék ennél is gyorsabban menni, pedig már így is egészen elnyúlt a testem, ahogy szabad utat adtam az izmok játékának. - Aszta, nézze meg az emb