Menedék
Álmatagon néztem az elsuhanó tájat az autó hátsó ülésének ablakából. A smaragd mezők vidáman zöldelltek a távolban. A valóságot megfestette egy régi álomkép; egy vágtázó ló lovassal a hátán, amint bármiféle erőfeszítés nélkül hagynak maguk mögött mindent. Biztosra vettem, hogy képesek lennének akár a világ végére is elmenni. Ezt szerettem volna, elfutni minden és mindenki elől. – Már csak egy óra és otthon leszünk! – rángatott vissza a valóságba anya hangja. – Jaj, megint elaludtál, drágám? Fokozatosan élesedtek ki a körülöttem lévő zajok, mintha valaki feltekerte volna a hangerőt. Anya hangja, a rádióból szóló halk zene, az autó motorjának egyenletes dorombolása, mind egy körülöttem örvénylő elegyet alkottak. Apa hallgatagon koncentrált a vezetésre. A testvérem a túloldalon aludt, nekidőlve az ablaknak. – Igen – feleltem, pedig csupán valahol az álom és a valóság között lebegtem. Szerettem ezt az állapotot, mert ilyenkor sosem tudtam szétválasztani a kettőt egymástól, annyira elm