Téli mese

A kövér hópelyhek vígan táncoltak a fagyos szélben. Lenyűgöző volt nézni az ablakból, ahogyan a tél szép lassan birtokba veszi a tájat. Már évek óta nem volt fehér karácsonyunk; talán most más lesz, reménykedtem.
– Alex! Gyere le, vacsora! – anya hangja váratlanul visszarántott az unalmas valóságba. Egy hosszú pillanatig még gyönyörködtem a hóesésben és arról ábrándoztam, mekkora hócsatát fogunk másnap vívni a barátaimmal. Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam le a földszintre, azonban a lépcső aljában megtorpantam, mivel apa szigorú tekintetével találtam szemben magam. Éppen ekkor jött be, a kinti hideget is magával hozta a szoba ölelő melegébe.
– Bocsánat, apám – néztem fel rá bűnbánóan, s meg sem mertem mozdulni. Féltem tőle, mert elég gyakran eljárt a keze. Most is összerezzentem, amikor meglendült a keze, de ezúttal csak a vállamra tette és finoman megszorította azt, miközben bátorítóan rám mosolygott. Közeledik az ünnep, minden bizonnyal ezért kedves hozzám, nyeltem egyet. Amint elengedett, bemasíroztam az étkezőnkbe. A szolgálók szépen megterítettek, s azt követően, hogy asztalhoz ültünk, felszolgálták a vacsorát.
– És várod már a Mikulást? – kérdezte anya mosolyogva, őszinte érdeklődéssel a szemében. Széles mosolyt küldtem felé, a magam kilenc évével még hittem a Mikulásban.
– Igeeeen! – törtem ki lelkesen, de aztán szégyenkezve sütöttem le a szemem. – Bocsánat, természetesen nagyon várom, anyám.
Ezt a rövid "beszélgetést" leszámítva nem szóltunk egymáshoz, hanem nyugodtan ettünk, ugyanis apám nem szerette, ha étkezés során túl sok volt a beszéd. A vacsorát követően elvonultam a könyvtárszobába. Leemeltem egy mesekönyvet, amiben sárkányok, griffek, meg kentaurok szerepeltek. "A mitikus lények kalendáriuma" volt a kedvenc kötetem, imádtam azt a sok legendát, amelyeket csokorba gyűjtött. Találomra kinyitottam, a "Leviathán" című mondánál. Észre sem vettem, de a lélegzetemet is visszatartottam olvasás közben, annyira magával ragadott a történet. A hatalmas szörny, amely képes volt akár a legnagyobb hadi hajókat is a tenger mélyére rántani. Megnyikordult a padló, mire ijedtemben elejtettem a könyvet.
– Bocsáss meg, amiért megijesztettelek. Mit olvastál éppen?
Anya leült mellém a kanapéra, s felvette a könyvet, összecsukva odaadta nekem. – Ó, hát megint ez? Ez a kedvenced, igaz?
Bólintottam, mert még nem egészen tértem vissza a valóságba, a fülemben hallani véltem a matrózok halálkiáltásait.
– Későre jár már, tudod? Ideje lenne aludnod.

***

Reggel valósággal kivetett az ágy, izgatott voltam, hiszen ma van december ötödike, holnap reggel jön a Mikulás! Délelőtt óriási hócsatát vívtunk a barátaimmal és a környékbeli gyerekekkel.
– Csatába, Fekete sereg! – kiáltottuk kórusban, azután rohamra indultunk. A Fekete seregről egy történelemkönyvben olvastam és megtetszett a név, így hát előszeretettel hívtam úgy magunkat, mint ahogy Mátyás király zsoldosait nevezték. Ám az ellenfél sem adta valami könnyen magát.
– Teli találat!
– Most meg vagy!
Visongtunk, s minden egyes találatnál diadalittasan felkiáltottunk.
– Mégis, hogy nézel ki, Alex? – hüledezett anyám, mikor hazaértem; minden ruhámból facsarni lehetett a vizet, és latyakos nyomot hagytam minden egyes lépéssel a padlón. Nem mertem több lépést tenni az ajtó és a kis sámli között, utóbbira letelepedtem, hogy levegyem a cipőmet. Tisztában voltam vele, hogy a cselédlány szidni fog, amikor a nyomaimat kell eltüntetnie.
– Én csak... mi csupán játszottunk és... ez csak hó, illetve már inkább víz... – hebegtem össze-vissza zavaromban. Anya a homlokára tette a kezét, s behunyta a szemét egy pillanatra, talán azt hitte, hogy amint újra kinyitja minden mocsok eltűnik körülöttem. Sajnos nem ez történt.
– Vegyél le minden nedves ruhát, aztán nyomás a szobádba! Szobafogság, ma már látni sem szeretnélek! – anya dühösen meredt rám, hangja nem tűrt ellentmondást, sőt folytatta. – Tudod jól, hogy apád ennek a rumlinak nem fog örülni. Minden nap miattad fáj a fejem, olyan rossz gyerek vagy!
Minden bizonnyal folytatta volna még, de észbe kapott és inkább elment, hogy szóljon valamelyik szolgálónak: intézkedjen. Levetettem a vizes ruhákat, majd egy kupacba dobáltam őket a cipőm mellé. Fájt, amiért anyám rossz gyereknek titulált, nem igazán értettem, miért mondja ezt, hiszen nem csináltam semmit, amivel kiérdemeltem volna – vagy mégis? Zavartan, tétován menekültem fel a szobámba, tudván, hogy aznap már nem jöhetek onnan elő. Nem igazán bánkódtam a büntetés miatt, mivel volt néhány mesekönyv elrejtve az ágyam alatt – pont az ilyen alkalmakra. Sajnálatos módon, ahogy idősödtem, egyre többször kerültem bajba és kellett valami, ami kiszakít a valóság szürkeségéből. A nap hátralévő részét egy kalandos ifjú világában töltöttem, nem abban, amely igazából körülvett. S bevallom, sokkal izgalmasabb volt az ő életét élni, mint az enyémet. Persze anyám felküldette az ebédet és a vacsorát egy szolgálóval, de nem nagyon nyúltam hozzá, az étel helyett az oldalakat "faltam". Mígnem a könyvemre borulva aludtam el, s a Télapó eljöveteléről álmodtam. Nehéz zsákját az ágyam szélére tette, aztán megkérdezte, hogy hogyan viselkedtem az évben.
– Nos, Alex, jó vagy rossz gyerek voltál idén? – a hang nagyon élethű volt, szinte a valóságban is feltehette volna a kérdést a Télapó, csakhogy ennek még nem volt itt az ideje. Azonban újból elhangzott a kérdés és ezúttal valaki finoman megérintette a vállam. Ijedten ültem fel az ágyban, s szembe találtam magam egy termetes (majdhogynem óriásnak látszott az én szememben) alakkal, a sötétben nagyon ijesztőnek tűnő hatalmas szarvaival. A várakozástól csillogó szemekkel nézett rám. – Tehát, jó vagy rossz gyerek voltál?
– I...igen, jó voltam – feleltem dobogó szívvel. – Te ki vagy és honnan tudod a nevem?
– A Mikulás segítője vagyok, azért küldött, hogy megtudja jó vagy rossz voltál-e idén, vagyis hozhat neked ajándékot vagy sem. A neved rajta van a Télapó listáján, innen tudom. – az óriás elgondolkodva megvakarta az állát. – Anyukádtól sajnos nem ezt hallottam. Szóval hazudsz nekem, a Mikulás segítőjének?!
– Nem, nem... én sosem tennék olyat! – kiáltottam, a szívem immár felugrott mellkasomból a torkomba. Az éjjeli lámpa kapcsolója után tapogatóztam, amikor az óriás megszólalt. – Velem kell jönnöd, Alex!
Abban a pillanatban a fény megtörte a szoba sötétjét, s a félhomályban megpillantottam a termetes árnyalakot teljes valóságában. Mintha maga az ördög állt volna az ágyam lábánál; egész testét szőr borította, hatalmas szarvai a háta közepéig csavarodtak (innen legalábbis úgy tűnt), ujjai hosszú és éles karmokban végződtek, lábai pedig patákban. Ijedtemben felsikoltottam, de már nem volt mit tenni, minden olyan gyorsan történt. A krampusz hirtelen kinyúlt felém, egyik kezével megragadott, amíg a másikkal befogta a szám. Hiába rúgkapáltam, próbáltam beleharapni a kezébe, nem eresztett el, sőt szorosan tartott, majd váratlanul kiszabadította egyik kezét. Teli torokból üvöltöttem segítségért, de támadóm túl gyors volt. Szabad kezével leszakított egy darabot az ágyamon lévő lepedőből, utána azzal bekötötte a szemem és egy másik szaggatott darabbal betömte a szám. Mindezek után belökött egy nagy zsákba, s a hátára kapott. Kimászott velem az ablakon és pillanatok alatt belevesztünk az éjszakába, mert ezek szerint rossz gyerek voltam. Az utolsó, amit hallottam az a kezében lévő lánc csörgése volt minden egyes lépésénél.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött