Mikor a játék eltörött

 Szomorúan néztem a földön heverő apró darabokat. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ennyi volt. Ugyanakkor dühös voltam magamra, amiért ilyen ügyetlen voltam és elejtettem. De hiszen az előbb még a kezemben volt és olyan biztosan tartottam! Most meg…!
A törékeny holmiból nem maradt más csak ezernyi töredék. Menthetetlenül kicsiny darabok, amiket soha többé nem ragaszthatok meg, hogy csupán a repedések látszódjanak és az is csak akkor, ha elég közelről nézi a szemlélődő.
Óvatosan szedegetni kezdtem a darabkákat, közben a könnyek szúrták a szemem. A saját magam iránti harag hamar végtelenül örvénylő gondolatfüzért alkotott a fejemben. Annyira elvitt a valóságtól, hogy figyelmetlenné váltam és egy óvatlan mozdulat következtében megvágtam a bal kezem.
– A PICSÁBA! – kiáltottam fel oly hangosan, hogy az egész ház visszhangzott tőlem. Tudtam, csak percek kérdése, s anyám felkiabál a földszintről, hogy hagyjam abba a káromkodást. Mindig zavarta, ha felhúztam magam valamin és nem viselkedtem szépen. A legtöbb esetben azt hitte, hogy apróságok miatt méltatlankodok, de ez nem így volt. Csupán az az apróság robbantotta fel azt a sok dolgot, ami sokszor hónapokig gyűlt. Most is ez történt. Túl sok dolog történt velem az elmúlt nyáron és azok még mindig fájtak, pedig lassan eltelt fél év. Ám továbbra is fájt az, hogy újból csalódtam az emberekben. Pedig mostanra megszokhattam volna, hiszen az egész gyerekkorom ebből állt. A barátságok elmúlnak, ezt már elfogadtam. Megtanultam azokat is elengedni, akiket szeretek azért, hogy ne sérüljek tovább és mert tudtam a másik élőlénynek is így lesz a legjobb. Ezt először gyerekként tettem meg, miután összevesztem a szüleimmel és beletörődtem, hogy a menhelyről nem hozhatom haza azt a kutyát, amelynek elnyertem a bizalmát és szeretetét. Tavaly nyáron újból megtettem ezt, de ezúttal egy emberrel. Két évnek fordítottam hátat és egy embernek, akivel már fél éve nem is voltam boldog. Törött volt, ahogyan magam is és ennyi darabka sehogyan sem állhat össze, alkothat egészet.

Sikerült egy újabb véletlenszerű karcolást ejtenem, ezúttal a jobb kezemen. – A KURVA ÉLETBE!
Kivételesen nem elégedtem meg a trágár szavakkal, hanem erősen beleöklöztem a tömörnek tűnő szekrény ajtajába. Hát, mint kiderült, ez sem egy időtálló darab volt. A fájdalom belehasított egész tenyerembe, aminek hála egy pillanatra megszűntek a rossz gondolataim. Azonban a pillanatnyi nyugalmat hamarosan felváltották az újabb becsmérlések, melyeket már jó ideje (lassan több mint két éve) hallgattam különböző formákban.
„ Tönkreteszed a körülötted lévő embereket. Lehet, jobb lenne neked egy zárdában.”
Sosem voltam vallásos, így az elvonulás lehetősége egyenesen nevetségesnek tűnt. Már amúgy is magányos voltam attól függetlenül, hogy körülvettek az emberek. Tisztában voltam vele, hogy nem tartozom igazán közéjük, mert nem tudok úgy viselkedni, ahogyan azt elvárják. „Nyitnod kellene az emberek felé. De nem akarom, hogy hazahozd a munkát. Hagyd kint! Annak a fiúnak se mondj túl sokat, úgyse lesz veled sokáig.”
Beláttam mostanra, hogy jobb, ha senkit sem engedek túl közel magamhoz, mert nem fog megérteni. Mert csak elijeszteném. Mert olyan világban élek, ahol senkire sem számíthatok, ahol nem kérhetek bármikor segítséget, ahol nem támaszkodhatok egy kicsit a másikra, mert az illető összeroppan.
Lassan körbejártattam a szemem az apró szobán, ami jelenleg úgy nézett ki, mintha most költöztem volna be. Pedig itt laktam már több, mint húsz éve, mégsem volt benne semmi személyes. Tökéletesen tükrözte a hatalmas ház hangulatát. Egy „otthon”, ahová csak hálni jár a lélek. Egy „család”, amely csak egy maroknyi ember, akik mind el vannak a maguk világában. Akik szinte mindig menekülnek innen vagy éppen egymás elől.
– Jó lenne, ha abbahagynád az őrjöngést! Nem szeretném azt hallgatni, ahogyan szétvered a szobád! – érkezett a várva várt figyelmeztetés a földszintről.

Vettem egy mély levegőt, majd bent tartottam ameddig tudtam. Legszívesebben elmenekültem volna innen. Legszívesebben kivontam volna magam az életnek nevezett nevetséges játékból, ahol senki sem az, aminek mutatja magát, ahol mindenki mindenkit kihasznál, ahol minden csupán merő hazugság. A második gyomrost a munkám elvesztése jelentette – igaz, túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Elegem volt abból, hogy mindenkinek meg kellett felelnem és sosem sikerült.
„Ez a fiú sem illik hozzád. S erre ő is rá fog jönni és megunja majd a játszadozást.”
Negyed évszázad kellett hozzá, hogy megértsem senkihez sem fogok sosem passzolni, mert nem tudok olyan lenni, mint a legtöbb ember. S hiába tudom jól ezt, mindig az orrom alá dörgölik.
„Miért nem vagy boldog? Boldognak kellene lenned, elvégre luxusban élsz, hiszen van egy lovad!”
A legjobban ezt a mondatot gyűlöltem. A lovam és a luxus összemosását. Mivel nem egy több milliós sportló állt egy luxus istállóban, a részemről a ló és a fényűzés egészen mást jelentett.
„Meg mindened meg van. Van tető a fejed fölött, ételed, ruháid…”
Valóban mindenem meg volt, de ezek a dolgok egy függést eredményeztek a másiktól vagy a környezetemtől. Ez vezetett el odáig, ha most betévedtem a boltba pontos cél nélkül, akkor képtelen voltam döntést hozni és választani.
Jobbnak láttam keresni egy seprűt és egy lapátot, ugyanis ez a játék menthetetlenül eltörött.