Üvegfal: 2. fejezet

 A telefonom rezegve táncolni kezdett az asztalon, mire izgatottan kaptam utána. Egy üzenet volt, valaki találkozni szeretett volna velem és legnagyobb megdöbbenésemre ugyanabban a városban lakott, ahol én: Stanlowban. Mivel kézenfekvőnek és egyszerűnek tűnt a randevú lehetősége, megbeszéltem vele egy találkozót. A helyszínt is hagyta, hogy én válasszam ki, így egy parkot és egy onnan a hegyekbe vezető túraútvonalat jelöltem meg.

„ Rendben, ott találkozunk.” – jött a válasz bármilyen nemű tiltakozás nélkül. Pedig nem éppen szokványos programot választottam. Az emberek többsége ilyenkor moziba vagy étterembe, meg ilyen helyekre megy. Én azonban irtóztam a tömegtől és képtelen voltam teljesen kizárni a körülöttem lévő embereket – még akkor is, ha azok igazából nem velem foglalkoztak. Mindig is érdekelt, mit gondolnak rólam mások, hogyan láthatnak engem. Azonban eszem ágában sem volt úgy viselkedni, ahogy ők, mert az nekem műnek és megjátszott szerepnek tűnt.
Negyedórával megelőztem a fiút a találkahelyen. Izgatottan kalapáló szívvel ültem le egy padra, s próbáltam megnyugtatni magam. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Miközben az égen úszó bárányfelhők árnyékait néztem a domboldalban megismételtem párszor a légzési gyakorlatot. Vajon átverés lesz belőle, vagy tényleg eljön? Vajon csak egy újabb skalpot szeretne a listáján vagy komolyan vesz? Egyáltalán fogok tudni vele beszélgetni?
S egyszer csak ott volt. – Bocs a késésért. Nem ismerem annyira a környéket és sikerült eltévednem.
– Semmi gond. – feleltem.
– Ez lenne a „rakéta”, amit korábban emlegettél? – nézett a fehér gúla szerű épületre, amely igazából egy emlékmű volt. De messziről nézve leginkább egy rakétára emlékeztetett.
– Aha.
– És hová megyünk? – kérdezte. Tetszett a hangja. Alig volt magasabb nálam, vagyis olyan százhetven centi körül lehetett, szemüveget viselt, a barna szempár kíváncsian nézett rám hosszú szempillái alól.
– A hegyekbe gondoltam. Van fent egy klassz menedékház, ihatnánk odafönt egy kávét. Velem tartasz?
– Persze, egy szép lány kegyeiért mindent.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a bókot és elfordultam egy pillanatra tőle, mert nem akartam, hogy lássa a reakciómat. Biztos voltam benne, hogy sikerült ilyen kevés figyelemtől elpirulnom.
Egy bő órával később már az erdő számomra jól ismert ösvényein kapaszkodtunk felfelé a hegyoldalban. Direkt egy könnyebb útvonalat választottam, habár a szintemelkedés így is volt vagy háromszáz méter.
– Nem könnyű beszélgetni folyamatos emelkedőn kaptatás mellett… – lihegte Jose.
– Majd beszélgetünk a kávé mellett. – vetettem hátra a vállam felett, hamiskás mosoly társaságában. Hamarosan sík terepre értünk, így hát beszélgettünk egy kicsit arról ki mit keres. Bár nekem inkább tűnt vallatásnak, hiszen Jose rengeteget kérdezett annak ellenére, hogy sok információt megkapott már az elmúlt pár hétben chaten. Ott valahogy könnyebben ment a kommunikáció részemről. Egyszerűbb volt, mert rendelkezésre állt némi gondolkodási idő, ami a válaszokat illeti. Most pedig ez a lehetőség hiányzott vagy jelentősen lerövidült.
– Szóval sosem volt még senkid és akkor, hogy is gondoltad ezt a kapcsolatot?
– Úgy, hogy mindent el kell kezdeni egyszer! – mosolyodtam el. Nem érzékeltem a falat kettőnk között, úgy tűnt működik a kommunikáció úgy ahogy kell.
– Nos, Pacis Lány! Meghívnálak egy kávéra, ha már felhoztál a világ tetejére.
– Oké, két cukorral kérem és kis tejjel.
Leültünk a forró italokkal egy árnyékos tölgy közelében, ahol kettesben lehettünk. Mivel a nyár már javában tombolt sok ember megfordult idefent gyerekekkel, kutyákkal, lovakkal.
– És nem zavarna a korkülönbség, ami köztünk van?
Újból végig mértem a fiút, aztán mosolyogva feleltem. – Egyáltalán nem, mindig is idősebb fiút képzeltem magam mellé. A saját korosztályommal úgysem tudok szót érteni.
Azt már előre sejtettem, hogy őt nem zavarja ez a kilenc év az ő javára. Ugyan, melyik fiú ne örült volna egy fiatal, okos és csinos lánynak?!
– És eddig milyen tapasztalatod van az ismerkedés terén? Azt tudom, hogy nem volt kapcsolatod.



Szégyenlősen fixíroztam pár másodpercig a kávémat. Nem tudtam mennyit mondhatnék el egy vadidegennek, így elsőre. Közben végig pörgettem a két évvel korábbi emléket egy randevúról. Talán az volt az első és utolsó esete annak, hogy valaki oda merjen jönni hozzám és leszólítson. A srác skalpokat gyűjtött, s bennem egy potenciális egy éjszakás kalandot remélt. Fel is tudott csalni a szobájába, merthogy még a szüleivel élt és aznap az apja otthon is volt. Beosontam a fiú szobájába, amíg ő odavetett pár szót az apjának, amikor beléptünk az emeleti lakásba. A srác elindított egy régi, unalmas filmet – háttérzajnak – majd megpróbált letapizni miközben kicsatolta az övét. Amint földet ért a nadrágja szembesültem a szerszámával. Undorodva hátráltam el tőle, mert nem így akartam. Nem egy vadidegennel, egyetlen találkozó során. Hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam. Mikor a srác rájött, hogy ez nem jön össze azért még tett egy próbát. – Legalább megfognád és kivernéd?
– Nem. – vágtam rá habozás nélkül és már indultam is az ajtó felé. – Bocs, de várnak a lovak.
Hét ló gondozása és egy három hektáros tanya volt akkoriban rám bízva, ez volt a munkám.
– Akkor legalább várj egy pillanatot, amíg megcsinálom magam.
Az volt szerintem mindkettőnk legkínosabb néhány perce. Szerencsére a fiú nem használta ki a helyzetet és hagyott szabadon távozni. Aztán eszembe jutott egy másik eset is, ami még az egyetemen történt. Rettegtük az Állategészségtan tárgy professzorát, mert egy rideg és nagyon szigorú idős állatorvos volt, aki mindenkit lenézett és ha olyan kedve volt akkor mindenkit megbuktatott a vizsgán. Komolyan vettem az óráit, mert vagy háromszor buktatott meg anatómia vizsgán még első évesként. Mindig azt várta el, hogy szóról szóra idézzük a tankönyvet, holott nem abból tanultunk és az előadásokat ebből a tárgyból nem is ő, hanem a tanársegédje tartotta nekünk. Az utolsó félévben az ő órájával ütközött a gépészeti gyakorlatom, amin egyedüli lányként ültem és amit mindig ellógtam az előadás felénél.
Az állattartással kapcsolatos előadás valahogy fontosabbnak tűnt, mint a különböző mezőgazdasági gépek működési elve. Egyik nap egyedül vettem részt a rettegett professzor óráján. Persze megkérdezte hol vannak a többiek, mondtam, hogy csak arról az egy személyről tudok, aki a szaktársam – ő történetesen lebetegedett aznap. A professzor hamarosan elárasztott a kérdéseivel (kémia, biológia főleg). Na, a kémia kifogott rajtam és egy idő után eleredtek a könnyeim. Nem tudom, hogy ez meglepte-e ezt a rideg embert, de mindenesetre nem mutatta. Viszont a beszélgetés témája abban a pillanatban megváltozott. Személyessé vált és olyan dolgokra kérdezett rá, amik sosem voltak témák esetemben a kötelező felvilágosító órát leszámítva nyolcadikban. Kaptam a kínos kérdéseket, amik sarokba szorítottak és természetesen mindre nemmel feleltem. De legszívesebben azonnal ott hagytam volna a termet és ezt az embert. Csakhogy az ő kezében volt a hatalom. Simán megbuktathatott volna és nekem kellett az a diploma, ezért maradtam.
– Nem sok és nem túl jók – mondtam ki végül kényszeredetten Jose-nak a legdiplomatikusabb választ.
A fiú látva a habozásomat inkább könnyedebb mederbe terelte a beszélgetést. Olyan dolgokról beszélgettünk, mint például hobbik, kedvenc filmek, zenék, ételek és hasonlók. A kávé után még tettűnk egy kitérőt a közeli kilátóhoz, ahonnan megcsodálhattuk a lustán elnyúló végtelen mezőket és a környező hegyeket. Imádtam az ilyen kilátásokat, sokkal izgalmasabbnak találtam, mint a nagyvárosban tornyosuló unalmas betonszörnyeket.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött