Phantasy World

– Ébresztő hétalvók! – Dani fiú, nem is olyan ártatlan, mint amilyennek látszik! – Ki ez a csaj? Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporára ébredtem, az ablakon beáramló napsütésből ítélve elég kései órán. Riadtan néztem fel a takaró és párnák biztonságot jelentő várából, mellettem egy test hevert, egyenletes szuszogásából ítélve, még a hangoskodás ellenére is aludt. Hunyorogva pillantottam fel az ágy mellett álló alakokra, akik gúnyosan, nevetve, ugyanakkor érdeklődve bámultak. Mikor felfogtam, hogy nem a saját szobámban vagyok, sőt egyenesen egy közszemle kellős közepén találtam magam, sietve a fejemre kaptam a paplant, azt remélve, hogy a 119-es szobában ébredek valami hülye álomból. Sajnos nem így lett. Dan hirtelen megmozdult mellettem, felült és álmatagon motyogott valamit a szobatársainak. Egyszer csak egy kéz óvatos érintését éreztem, amint a kezem után nyúlt a paplan alatt, alig bírtam megállni, hogy el ne húzódjak. – Na, de Dani fiú! Mit műveltél az éjjel? – incselkedtek ...

Kiskoromban mindig a körhintára szerettem volna felülni, de a szüleim sosem engedték. Azt mondták túl veszélyes, de ezt csak kifogásnak véltem. Azóta eltelt közel húsz év, s mindez idő alatt egyszer sem ültem körhintán. Bár az utóbbi időben még vidámparkba se tettem be a lábam. Ma viszont ott álltam egy óriási kapu előtt, amin a "Rejtekvölgy" cégér díszelgett, a kovácsolt vaskapu és a hely nevét hirdető betűk már messziről észrevehetőek lettek volna, ha a természet nem veszi vissza azt, ami egyszer az övé volt. Így hát meg is lepődtem, amikor séta közben belebotlottam egy borostyán borította, a fák között lapuló, emberi kéz alkotta világ maradványaiba. Kíváncsian söpörtem odébb néhány faágat, meg némi könnyező borostyánt, hogy hozzáférhessek a kaput zárva tartó lakathoz, amely egy rozsda marta láncon függött. Megráztam, mire az a lánccal együtt az avarba hullott. Idebent, az erdő mélyén még alig mutatkozott az ősz, ellenben a városban lévő fák már hetekkel ezelőtt sárgulni ...

Későre járt már, amikor tévelyegve sétáltam valahol félúton a bár és a kollégium szürke épülete között. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi a pontos idő, de nem is érdekelt. Mások is hasonló állapotban távoztak a szórakozóhelyről. Odalent eleinte nagyon jó volt a hangulat, egy előadás ment, ami este hatkor kezdődött és egészen kilencig eltartott, utána már csak ittunk. Bár igyekeztem minél kevesebb piát fogyasztani, hiába, valaki mindig újra töltötte a poharam. Annak örültem, hogy más egyebet nem csempészett bele, csupán az egyre keserűbb fröccs várt rám egyfolytában. A nyolcadik pohár után fel sem tűnt az íze, s vele együtt veszett az időérzékem is. Viszont kezdtem rosszul érezni magam, a világ lassan forgott körülöttem, a zene hangos zagyvalékká vált és fájt tőle a fejem. A levegő pedig felforrósodott, alig jutott le belőle a tüdőmbe. Sürgősen ki kellett jutnom a kis helyiségből, amely még szűkösebbé vált a táncoló, ücsörgő emberektől. Még emlékeztem, hogy amikor lejöttem ide Dant is...

Verőfényes reggel volt, melyet madárdal kísért, a levegőben a nyár illata szállt – ez a nap is úgy indult, mint a többi. Az álmos, piros tetős házikók lakói szép lassan ébredezni kezdtek. A lelkes korán kelők némelyike már elindult bevásárolni a hétvégi kerti partira, vagy éppen aznapra. A sportosabbak elmentek kocogni, néhányan pedig sétáltak, páran meg munkába készülődtek. A völgyet az a folyó választotta ketté, melyről a hely kapta a nevét, az Ezüstrév. Minden annyira idilli volt itt, az emberek ismerték egymást, tisztelték a törvényeket, a völgyben nyugvó városka maga volt a béke megtestesítője. Ezüstrév nem volt nagyváros, de városnak nevezték, alig ötszáz lelket számolt. A folyó mentén nyaralók és hosszú stégek heverésztek elszórtan. Itt minden csendes volt, az emberek kedvesek voltak. Egyszerűen tökéletesnek tűnt ez a hely, valójában a béke szigetét jelentette számomra. Bár csupán két hónapja éltem a völgyben, már igazán közel állt a szívemhez, az otthonomnak éreztem. Arra ébr...

A hideg végigfutott a gerincemen az érintése nyomán, mély hangja egyszerre taszított és vonzott. Azonban az ösztöneim erősebbnek bizonyultak a bénító félelemnél. Sosem értettem, miért nem bírom ennyire elviselni, ha valaki hozzám ér. Most is legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből, csak szabaduljak. Ám a félelem megbénított, a kéz pedig felkúszott egészen a tarkómig. Megpróbáltam előre dőlni, hogy elkerüljem, de így csak azt értem el, hogy a mögöttem álló alak teste és elém tett karja közé szorultam. Elakadt a lélegzetem, még egyszer tettem egy kétségbeesett kísérletet, majd hagytam, hogy minden újból megtörténjen. Ezúttal is legalább olyan rémes volt, mint múlt éjjel. Kutyaszorítóba kerültem, aztán valahonnan előkerült egy pisztoly, aminek hideg csöve a halántékomhoz nyomódott. Halk kattanás, s a fegyver máris ki volt biztosítva. Behunytam a szemem és vártam, közben magamban egyetlen egy dolgot hajtogattam: Legyen már vége! – Nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe, ellenben ...