Dorm: 5. fejezet

– Ébresztő hétalvók!
– Dani fiú, nem is olyan ártatlan, mint amilyennek látszik!
– Ki ez a csaj?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporára ébredtem, az ablakon beáramló napsütésből ítélve elég kései órán. Riadtan néztem fel a takaró és párnák biztonságot jelentő várából, mellettem egy test hevert, egyenletes szuszogásából ítélve, még a hangoskodás ellenére is aludt. Hunyorogva pillantottam fel az ágy mellett álló alakokra, akik gúnyosan, nevetve, ugyanakkor érdeklődve bámultak. Mikor felfogtam, hogy nem a saját szobámban vagyok, sőt egyenesen egy közszemle kellős közepén találtam magam, sietve a fejemre kaptam a paplant, azt remélve, hogy a 119-es szobában ébredek valami hülye álomból. Sajnos nem így lett.
Dan hirtelen megmozdult mellettem, felült és álmatagon motyogott valamit a szobatársainak. Egyszer csak egy kéz óvatos érintését éreztem, amint a kezem után nyúlt a paplan alatt, alig bírtam megállni, hogy el ne húzódjak.
– Na, de Dani fiú! Mit műveltél az éjjel? – incselkedtek tovább, hangjukból egyértelműen kihallatszott, mulattatja őket a dolog. Megfeszültek az izmaim, legszívesebben kirohantam volna innen, Dan megszorította a kezem – ha lehet még inkább megdermedtem.
– Ahhoz nektek semmi közötök, vagy talán a beleegyezésetek kellett volna, hogy felhozzak magammal valakit? Asszem ilyen nincs a kollégiumi szerződésben, vagy tévedek?
A többiek elhallgattak, s szép lassan távoztak.
– Mennyi az idő? – mormogtam bele a párnába, az arcom pedig valószínűleg lángolt a szégyentől. Vajon mi történt az éjszaka? Csak arra emlékszem, hogy Dan próbált segíteni, vagy netalán mást is csinált? Kezdtem pocsékul érezni magam.
– Kilenc múlt öt perccel, a második órára még beérsz, ha akarsz... – tette még hozzá, de igazából nem volt jelentősége, mert nem akartam. Már nem akartam semmit sem, csupán elásni magam. Kézfejemre a fiú keze továbbra is rá volt kulcsolva, szerettem volna megszabadulni tőle, rémesen mocskosnak éreztem mindent magam körül. Próbáltam elhúzni a kezem, de ő nem engedte.
– Sajnálom, hogy a többiek ilyenek voltak veled, csak engem akarnak szívatni – sóhajtotta némi csönd után. Egy részem hitt neki, mégsem tudtam mit mondani. Kissé egykedvűen húztam le fejemről a paplant, hogy levegőhöz jussak, mire a fiú helyes arca került a látómezőmbe.
– Hékás, ne vágj ilyen fancsali képet! – engedte el a kezem és széles mosolyt küldött felém.
– Csináltál bármit is azon kívül, amire emlékszem?
A fiú nemlegesen megrázta a fejét. – Természetesen nem, nem vagyok olyan szörnyű, mint amilyennek ők akarnak beállítani.
Megkíséreltem hinni neki, de a régi énem bizalmatlansága újból feltámadt bennem, elnyomva a józan észt. Zavartan sütöttem le a szemem, amikor végre feltűnt, hogy félmeztelenül ül mellettem - kétségtelenül jól nézett ki; kisportolt felsőteste, fülig vörösödtem.
– Kérsz egy kávét?
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Nevetségesnek tűnt, hogy mindezek után kávéval akar kínálni.
– Persze, ennél kínosabb szituba már úgysem keveredhetek, a minimum a kávé. – feleltem.
Dan nevetve kászálódott ki mellőlem, majd eltűnt a konyha irányában – mázlista volt, hiszen neki még az is jutott, míg a mi szobánkban nem volt saját konyha (nem mintha konyhatündér lettem volna). Percekkel később két frissen gőzölgő csésze kávéval tért vissza, meg cukrot és tejet egyensúlyozott még a tálcán. Majd letette az éjjeli szekrényre, s kiszolgáltam magam. Épphogy belekortyoltunk a reggeli nedűbe, amikor furcsa hangot hallottunk a folyosóról. Riadtan kaptam fel a fejem, igyekeztem csak arra az egyetlen hangra koncentrálni. Eleinte a szokásos zajokat hallottam: lépteket, ajtók nyikordulását, vízcsobogást, bútorok tologatását – a fiú csöndben ült mellettem az ágyon, szintén a fülét hegyezve. A zaj szép lassan kivette magát a hétköznapi neszezésekből; csoszogó, nehéz léptek, nyomukban valami súlyos, fémes csendülés a padlón.
– Valaki vonszol valamit – döbbentem rá, s amíg Dan tekintete rám nem szegeződött, fel sem tűnt, hogy hangosan is kimondtam. A zaj tovább fokozódott, ahogy rákoncentráltam és kizártam a többi zavaró tényezőt, sőt mintha közeledett volna felénk.
– Mindjárt az ajtó elé ér – suttogta Dan feszülten, majd a bejárathoz ment, habozás nélkül követtem. A fiú váratlanul megtorpant előttem, így majdnem nekimentem. Az ajtóban álltunk, tétován, lélegzetünket visszafojtva hallgatóztunk. A fémes pendülés egyre hangosabb lett, majd váratlanul elhallgatott. Kérdőn néztünk egymásra, majd az ajtóra sandítottunk, mögötte csönd honolt, ugyanakkor volt egy olyan sejtésünk, hogy valaki lesben áll és vár. A kilincs megremegett, mire Dan mozdult elsőként – az ajtó kivágódott, mi pedig kint találtuk magunkat az üres folyosón. Riadtan tekintettünk körül, de még egy árva lélek sem volt a közelben.
– Mi a fene volt ez? – törtem meg végül a beálló csöndet, a fiú csak vállat vont.
– Azt hiszem jobb, ha megyek – ragadtam meg az alkalmat – Köszönök mindent.
Dan halványan elmosolyodott mielőtt félreállt volna az utamból. – Remélem látlak még, Natalie!
Erre válaszul csak egy sejtelmes pillantást kapott, még magam sem tudtam igazán, hogy akarok-e vele találkozni valaha. Mázlim volt, a szobatársam éppen akkor zárta volna az ajtót, amikor a 119-eshez értem. – Hé, várj! Ne zárd be, Helen!
A szőke lány meglepetten megtorpant. – Te meg hol jártál az éjszaka?
Nem szívesen mondtam volna meg neki az igazat, így csak annyit feleltem, hogy – Egy barátnál aludtam, mert elhagytam a kulcsomat, a mobilom meg bent maradt a szobában. – böktem az ajtó felé. Helen kivételesen megelégedett ezzel a rövid válasszal, egyelőre. Míg ő távozott, én benyomakodtam az ajtón, s ruhástul végignyúltam a bevetetetlen ágyamon, majd pillanatok alatt elaludtam. Egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy kulcsra kellett volna zárni az ajtót, mégsem tettem így. A jótékony feketeség, amely körülölelte az elmémet, feledtetett mindent, még azt is, amiért idejöttem: tanulni. Túlságosan is nevetségesnek tűnt boldogulni ebben a lehetetlen világban nélküle. Persze, felderengett előttem a gyönyörű, rézvörösen csillogó ló, hatalmas csillag alakú fehér foltjával a homlokán, s vele együtt újra éltem minden emléket; a könnyed sétákat a szabadban, vad és őrült galoppot végeláthatatlan mezőkön át, kirándulást a hegyekben, egy viharos délutánt, s a fájdalmas búcsút. A sárga kanca váratlanul beleveszett az emlékek morajló tengerébe, helyette a sötétségből lassan kibontakozott egy aprócska, félhomályba burkolózó pince. Mindössze a plafonon himbálózó körte adott némi fényt az egész helyiségben. Belekiáltottam a mély ürességbe: "Hahó, van itt valaki?" Persze, semmi válasz, és bármennyire hittem azt, hogy az álmaimat magam alakíthatom, most úgy tűnt ez az állítás teljesen megcáfolódik. A tudat alattim vezényelt, s egyáltalán nem kímélt. A sötétből váratlanul előbukkant egy férfi, acélbetétes cipőt viselt, léptei nehézkesek voltak és emiatt a mozgása is lassúnak tűnt, de valójából nem volt az. Vészesen közeledett, maga mögött valami nehezet vonszolva, amely fémesen megcsikordult a betonpadlón. Rémülten hátráltam, tarkómon égnek álltak a pihék, menekülni akartam, de akkor meghallottam egy vékonyka hangot a közelből. Alig tudtam beazonosítani a fémes csendülések mellett, ám amint sikerült szememmel azonnal keresni kezdtem. Újabb nyávogás, aztán megláttam a zöldessárga szempár ragyogását a félhomályban, valami nagyobb tereptárgy mellett. Oda akartam menni, hozzá, de megdermesztett a félelem, a férfi időközben méterekre került tőlem és már azt is láttam, mi van nála, egy balta. Hatalmas fejsze volt, amivel könnyű szerrel ketté hasíthatna, csakhogy éppen az ő figyelmét is a macska kötötte le. Minden megdermedt körülöttem, sőt még én is. Csak álltunk egy helyben és a kíváncsian fénylő szempárt néztük és a hozzá tartozó fekete élőlényt, mely testének kontúrjai szép lassan kiváltak a sejtelmes sötétségből. Végül a férfi mozdult előbb, egy gyors mozdulattal megragadta az állat grabancát és felkapta a földről. Döbbenten néztem, közben máris azon tűnődtem, hogyan szabadíthatnám ki szerencsétlent. A férfi lehetett vagy százkilencven magas és legalább száztíz kiló, ráadást fegyver volt nála. Esélytelen! Kétségbeesetten álltam egyik lábamról a másikra. A kismacska keservesen nyávogott és vergődött fogva tartója vasmarkában, a pasas a háta mögé ejtette a hatalmas baltát. A tárgy nagyot koppant a földön, a helyiség percekig visszhangzott tőle. Megrázkódtam a hangtól, de a legfélelmetesebb rész csak ezután jött. A férfi elővett egy vadászkést, ami eddig az övén lógott, majd elevenen megnyúzta az állatot. Abban a pillanatban riadtam fel, hogy elkezdte lefejteni a kicsi testről a bőrt.