Gargoyle: 10. fejezet

– Mi lenne, ha egy éjszakát nem aludnál? – vetette fel az ötletet egy nap a fiú, mire én csak „mégis te hova gondolsz” – pillantást vetettem rá. Erre ő szélesen elmosolyodott, de aztán újra komoly lett a tekintete – Arra gondoltam, hogy segítenék neked, már amennyire tudok. Nem kéne aludnod, mert nem hagynám, de azt nem tudom, hogy átjöhetek-e, vagy aludhatsz-e te nálunk.
Elgondolkodtam egy pillanatra, nem különösebben tartottam hülyeségnek az ötletét, már csak azért sem, mert amilyen kialvatlan voltam ez már meg sem kottyant volna. Másrészről pedig bármi jobb, minthogy még egyszer át kelljen élnem azokat a szörnyűségeket – magamat ezzel sikerült is meggyőznöm, a szüleim meggyőzése viszont egészen más tészta volt.
– Nem lenne baj, ha John itt aludna egy éjszakát? – mikor előhozakodtam apa szúrósan nézett rám.
– Nem! – vágta rá aztán, de én nem hagytam ennyiben a dolgot.
– És miért nem?
– Mert alig ismerjük, mert fiú, mert…
Mert kék az ég, mert zöld a fű és azért is, mert a nyúl szőrös – fortyogtam magamban. Számíthattam volna rá, hogy ez lesz!
– De apa, amúgy sem tudok aludni és John jó fej, nem lesz semmi gond – vágtam közbe, mert különben még biztosan ezernyi kifogást felsorolt volna. Végül csak beadta a derekát, s még aznap este John megjelent egy sporttáskával a vállán.
– Jó estét – köszönt illedelmesen, mikor anya ajtót nyitott neki. Adeline a tévé előtt ült és természetesen semmi sem érdekelte önmagán kívül. Apa meg éppen vacsorázott.
– Gyere be – hívta be anyám, aztán elkiáltotta magát – Katherine, itt a vendéged!
– Oké, megyek már – siettem le a lépcsőn – Szia, John!
Miután mindenkinek köszönt felmentünk a szobámba és le se jöttünk egészen éjfélig, akkor viszont megéheztünk és szép, halkan leóvakodtunk a konyhába.
– Mit kérsz? – nyitottam ki a hűtő ajtaját, s azt vettem ki, amire rábökött. Aztán magamnak is kiszedtem pár dolgot, végül két üveg vizet is hozzácsaptunk túlélőcsomagunkhoz. Mindent felpakoltunk egy tálcára, majd felmentünk. John felajánlotta, hogy ő viszi a tálcát és annak tartalmát, míg én világítottam a mobilommal, hogy ne a sötétben kelljen botorkálnunk. Azután, hogy beértünk a szobámba John lepakolt és körbeültük az íróasztalomat. Jót ettünk, ittunk és beszélgettünk.
Egy újabb óra telt el, s én megpróbáltam elnyomni egy ásítást. Nagyokat pislogtam, hogy ébren tudjamtartani magam, az ágyon ültem, John pedig a matracon, mely a földön hevert, az ágyam mellett. Egy időre elhallgattunk, mert kifogytunk a témákból és ez a mély csönd csak még jobban elálmosított. Alig bírtam nyitva tartani a szemem; valahányszor lecsukódott a vértől csöpögő karmokat és a vicsorgó torz pofát láttam magam előtt.
– Hé! El ne aludj! Hallod, Kayt? – rázta meg valaki a vállam, mire álmatagon pillantottam fel. John ellenben velem nagyon ébernek tűnt. Tiszta kék szemei ragyogtak, s egy félmosoly ült az arcán.
– Nem, nem alszom…
Máris csukódott le a szemem és nem sok kellett hozzá, hogy eldőljek valamelyik irányba. Azt hiszem végleg legyőzött a fáradság, hiszen már közel egy hete, hogy alig aludtam.
John megint megrázott, de ezúttal nem reagáltam, mire megcsípett, de ez sem vált be. Aztán egy legyintést éreztem az arcomon, felriadtam.
– Bocsáss meg a durvaságért, de muszáj volt, szeretnélek ébren tartani.
Bágyadtan elmosolyodtam, bár az arcom sajgott egy kissé.
– S ez tűnt a legjobb megoldásnak, mi? – feleltem – Azt hiszem, kimegyek egy kicsit a fürdőbe, mindjárt jövök.
– Rendben.
A fürdőben önkéntelenül is eszembe jutott az ablakban elsuhanó árny, melyet pár nappal ezelőtt láttam. Mikor a tükörbe néztem egy fáradt szemű, sápadt arc nézett vissza rám. Vágtam egy grimaszt, aztán megmostam az arcom. Hát jobb színben nem lettem tőle, de kissé éberebbnek éreztem magam.
Mikor visszaértem a szobámba John egy új ötlettel állt elő.
– Mit szólnál hozzá, ha kimennénk egy kicsit a tetőre?
Döbbenten néztem rá. 


– S ezt, hogy gondoltad? Csak úgy kimászunk a tetőre, vagy mi?
A fiú mosolyogva bólintott. – Pont úgy. Gyere!
Rosszat sejtve követtem őt az ablakhoz, amit már kinyitott. Kinéztünk, alig egy méterre alattunk volt egy kiszögelés a tetőben, onnan pedig csak fölfelé (vagy éppen lefelé) vezetett az út.
Mielőtt bármit szólhattam volna, John már odakint volt és nyújtotta egyik karját, hogy segítsen nekem kimászni az ablakon. Percekkel később én is ott álltam mellette.
– Hogyan tovább? – néztem fel kék szemeibe.
John csak az ujjával mutatta az irányt, amit tekintetemmel követtem. Még följebb akart mászni a tetőn. S megint csak gyorsabb volt nálam, mert mire észbe kaptam már mind a ketten felfelé másztunk a tető cserepeibe kapaszkodva.
– Itt már jó lesz – ült le John, majd hellyel kínált engem is.
Bár nem a kúria tetején voltunk, innen mégis jól beláthattunk mindent. Az ég csillagos volt, az ezernyi égitest beragyogta az éjszakát.
– Ez csodálatos – egyszerűen lenyűgözött a látvány.
– Na, jobb, mint aludni, ugye?
Johnnak – amennyiben ez lehetséges – még a hangja is mosolygott.
– Sokkal jobb – s le sem vettem a szemem az égről. Az ezernyi csillag csak úgy örvénylett odafent.
De a megnyugtató idillnek hamar vége lett, pár órán belül hajnalodni kezdett és a csillagok eltűntek a szemünk elől, majd valahol a távolban felmordult valami. Először azt hittem, hogy a hegy morog, de ez még annál is rosszabb volt.
– Nézd, mi az ott? – böktem oldalba Johnt, mire a fiú arra nézett, amerre mutattam. Azt hiszem először ő sem vette észre, mert kellett egy kis idő, hogy elválasszuk a valóságot a képzelettől. A domb tetején lévő néhány fa között mozgott valami, de eleinte alig lehetett észrevenni, mert egybeolvadt a tájjal.
– Nem tudom, de hatalmas lehet, akármi is az…
– Gyerünk, nézzük meg! – vágtam izgatottan a szavába. Bár John egyáltalán nem lelkesedett az ötletemért, azért mégis odamentünk. De mire odaértünk az árnynak már nyoma sem volt.
– Látod, nincs itt semmi – próbált meggyőzni a fiú – Jobb lenne, ha visszamennénk.
Talán ekkor gondolkodtam el rajta először, hogy mennyire tarthat Gargoyle szörnyetegének legendájától, hangja ugyanis megremegett egy pillanatra, mikor ezeket a szavakat mondta. Én viszont, mint általában nem hallgattam a józan észre. S mindig ebből következtek be a legnagyobb hibák.
Szememet a földnek szegezve, óvatosan lépkedve megpróbáltam kivenni valami nyomot a talajból, mely összenőtt a hajnali szürkeséggel. Közben igyekeztem a fiú aggasztó gondolatait kizárni, nem valami sikeresen. Éppen úgy nézett ki, hogy találtam valamit, amikor ág reccsent a közelben.
– Ne ijesztgess, hallod? – fel se néztem, úgy magyaráztam Johnnak. De mikor a fiú nem felelt az én torkomat is elszorította a félelem és a gyanakvás, mert úgy véltem, hogy ez csak egy tréfa azért, amiért nem voltam hajlandó visszafordulni vele. Éppen John után akartam kiáltani, mikor a szörnyeteg előugrott a semmiből. Kőből formált izmai segítették a könnyed, gyors mozgásban – így esélyem se volt elmenekülni. Ráadást egyáltalán nem tudtam parancsolni a lábaimnak, ezért is maradtam ott, ahol voltam és néztem farkasszemet a vízköpővel. Ocsmány, félig emberi, eltorzult pofája volt és egyenesen rám vicsorgott. Faragott, éles fogairól még csorgott a friss vér. Megölte Johnt! – döbbentem rá. S most úgy tűnt, hogy én következem.  A bestia már ugrott volna, mikor sikerült mozgásra bírnom irányíthatatlan tagjaimat. Rohantam amennyire csak tudtam, hiszen ezúttal az életemért futottam. De a nagy sietségben dombról lefelé ez nem is olyan egyszerű, egyszer csak ráléptem valamire és elvágódtam. Persze, hogy eszem ágában sem volt újra talpra állni, csak – kihasználva a lehetőséget – gurultam tovább. Ezzel sikerült egy kis időt nyernem, hiszen sokkal gyorsabb voltam, mint két lábon. A domb aljában kecmeregtem talpra. S gondolkodás nélkül futottam, vissza se néztem. Biztos voltam benne, hogy a rém még mindig a nyomomban van.
Még el sem értem a házat, amikor a vízköpő utolért. Hosszú karmokban végződő denevérszárnyai körülölelték, bal mancsszerű kezét felém nyújtotta, s egyik méteres karmát halálos pontossággal végighúzta jobb lábamon, mire féltérdre rogytam. A talaj abban a pillanatban kiszaladt alólam és forogni kezdett velem a világ. A fájdalom érzete méregként terjedt szét egész lényemben, éreztem amint a vér patakzik a lábamból. Akkor azt hittem, hogy ott halok meg, de nem így történt, mert különben nem mesélhetném mindezt el. Nem tudom, hogy aznap éjjel mi történt a továbbiakban, csak arra emlékszem, hogy valahogyan visszakerültem a szobámba. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött