Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Haunting: 12. fejezet

Össze-vissza csúszkálva, hol a saját lábamban elbotolva vonszoltam magam a nappali irányába, alig pár perce vágódott ki utánam az eddig oly titkos szoba ajtaja, s Taylor hatalmas farkasként egyenesen felkenődött a falra, mivel nem tudott megfordulni a szűk folyosón nagy lendületében.
Bár legszívesebben megálltam volna, a józan ész egyfolytában azt kiáltozta, hogy fussak, ha élni akarok, különben felfalnak!
A nappaliból átrohantam a konyhába, hogy felfegyverkezzek. Előszedtem az egyik fiók mélyéről a legnagyobb konyhakést, amit valaha csak láttam – s reméltem, hogy ezüstből készült.
Amikor az előszobába értem a ház megrázkódott, még azt is hihettem volna, hogy földrengés van. De nem az volt, csupán Felícia szórakozott velem, talán saját gyilkosával akarta elvégeztetni a piszkos munkát, hogy ne mocskolja be a kezét. Mivel a bejárati ajtó beragadt, vissza kellett mennem a nappaliba, hogy az ottani ablakon távozhassak. Csakhogy amikor megfordultam egy óriási farkassal találtam szemben magam, a fekete bestia pedig pont az utamat állta. Acsarkodó pofája és vérben forgó szemei semmi jót nem jelentettek számomra. Végem van!
Remegő kézzel tartottam magam előtt a kést, élét a szörnyeteg felé fordítva. Majd beszélni kezdtem, oda se figyelve a szavak és mondatok értelmére.
- Figyelj, Taylor! Ez a ház és minden, ami itt történik, az őrületbe kerget. A drága rokonod kísértete a családom többi tagját már elintézte, de annyira gyáva, hogy veled végezteti el a piszkos munkát. Szerintem nem kéne lesüllyedned az ő szintjére, inkább harcolj ellene!
A hatalmas termetű farkas percekig figyelmesen hallgatott, forgatta a fejét és hegyezte a füleit, de aztán állati ösztönei győzedelmeskedtek felette és nekem támadt. Mivel már nem volt hova menekülnöm, csak behunytam a szemeim és tehetetlenül vártam, hogy a szörnyeteg éles fogai belém marjanak. De nem ez történt, bár Taylor nekem támadt. Ugyanis a remegő kezemben tartott kés a szíve tájékán fúródott belé. A hatalmas farkas percekig vonaglott a fájdalomtól, aztán elterült a földön. Megöltem! – döbbentem rá, miközben remegő térdeim felmondták a szolgálatot és térdre rogytam, egyenesen a bestia mellé. Félve néztem az élettelenül heverő testet és az alatta terjengő vértócsát. Éppen magamba roskadtam volna, amikor váratlanul nevetés csendült. Felícia ördögi kacaja csak úgy visszhangzott az egész házban.
- Most boldog vagy?! – kiáltottam bele az üres sötétségbe, mire a nevetés csak erősödött. Felícia egyértelműen meg volt elégedve magával, elvégre bosszút állt a gyilkosán. Most viszont én következtem.
Felícia hirtelen elhallgatott, s mély, gyászos csend borult a helyiségre. De a nyugalom sem tartott sokáig, a csöndnek váratlanul hatalmas csörömpölés vetett véget. Füleimre szorított kezekkel kuporogtam a sarokban, s rettegve néztem amint az előszoba falán díszelgő képek sorra esnek le.
A padlón szilánkokra tört üvegkeretekből nekem is jutott bőven. Felszisszentem a fájdalomtól, melyet a karomba fúródó szilánkok okoztak. 
- Hagyd abba! – mondtam talán kissé bátrabban, mint kellett volna – Én nem félek tőled!
Erre Felícia megint csak felnevetett, aztán kivágódott a bejárati ajtó és hűvös szél vágtatott be a szobába, magával hozva néhány levelet. Fázósan húztam össze magamon a vékonynak bizonyuló pulóvert. A jeges szél pillanatok alatt keresztülsüvített a szobán, nem kímélve senkit és semmit. A földön heverésző üvegszilánkokat például egyszerűen felkapta és tovább sodorta a fal mentén.
Megtörten néztem a szél tombolását, ám ekkor valami olyat láttam, amitől egy pillanatra még a szívem is elállt. Az előszoba előtti folyosóról hatalmas vízözönként ömlött a vér, egyenesen felém.
Percekig csak ültem és hitetlenkedve néztem az áradatot, de aztán győzött a józan ész és menekülőre fogtam. Mielőtt leléptem volna a verandáról, vetettem egy pillantást az előszobában heverő farkasra, mely egyre inkább kezdett emberi formát ölteni.
Eső áztatottan csúszkáltam a sártengerré vált udvaron, ugyanis időközben eleredt az eső és most úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. A szabadon vágtató szél egyfolytában az arcomba vágta a jeges esővizet, melytől alig láttam. Néhány botladozó lépés után a lábaim végleg összegabalyodtak és elterültem a sárban.  Miután felköhögtem némi sarat, négykézláb és a földön kúszva tettem meg az elkövetkezendő pár métert, aztán valahogy sikerült talpra kecmeregnem. Innentől kezdve rohantam a stég felé, sarkamban a hömpölygő vérözönnel. Éppen ráléptem a móló első deszkáira, amikor a véráradat alig pár méterre volt tőlem. Úgy özönlött utánam, akár egy éhes farkas falka, mindent vörösre festve maga körül. Percek alatt kiértem a bizonytalan lábakon álló stég végére, s onnan néztem a felém tartó vörös folyamot. Egy mély lélegzet kíséretében lehunytam a szemem és vártam, hogy elsodorjon az ár. De nem történt semmi. Óvatosan résnyire nyitottam a szemem, de attól, amit láttam, még a szám is tátva maradt. Az a rengeteg vér egy hatalmas hullámként magasodott előttem, olyan közel, hogyha kinyújtottam volna a karom, akkor elnyelte volna az özön.  
Pillanatokig szoborként álltam a nyekergő deszkákon, aztán a vér alkotta hullámból egy alakot pillantottam meg kiválni, Felícia volt az. Hosszú éjfekete haja és vakítóan kék szeme volt, s karcsú alakja.
- El kellett volna menned, amíg még lehetett! Sosem kellett volna ide költöznötök és akkor nyugtom lett volna, de te és a családod csak úgy betört az életembe. – a kísértet hangja sikolyszerű és fülsértő volt – De ha nem jöttetek volna, akkor nem sikerült volna olyan jól a bosszúm. De várjunk csak, még nem fejeztem be!
- Engem is meg akarsz ölni, ugye?
Felícia elmosolyodott. – Természetesen. Nem maradhatnak szemtanuk, s megnyugtatlak, hamarosan a szüleid is követnek majd a másvilágra. Taylor pedig már vár rád odaát.
Dühösen néztem a szelem átlátszó testét, mely mögül szép lassan eltűnt az a szörnyű áradat.
A szellem fenyegetően lépett egyet felém, mire én hátráltam. Nem akartam megtudni, hogy az eddigiek mellett még mire képes. Ekkor azonban egy ismerős hang hasított a levegőbe.
- Állj meg, Felícia! Rendezzük le ezt kettőnk között, neki semmi köze az egészhez!
A kísértet döbbenten fordult meg a hang irányába. Taylor a stég elején állt, kissé a nádas takarásában, szemei harciasan villogtak. A viharos égen villámok cikáztak, bevilágítva a tájat.
- Na, gyere, ha annyira nagy legénynek hiszed magad! – Felícia halványan derengő arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a meglepettség, s helyére elszántság költözött. 
Mikor Taylor kilépett a sás közül, már nem emberi alakja volt, hanem újra hatalmas, éj fekete farkassá változott. A kísértet és a bestia váratlanul egymásnak ugrottak, s mindebből azt találtam a legfurcsábbnak, hogy Felícia áttetsző teste ezúttal szilárd volt, Taylor mancsainak a csapása nem ment át úgy rajta, mintha csak a levegőben hadonászna. A két nem e világi lény a stég közepén viaskodott egymással, tudomást sem véve rólam. Úgy tűnt, itt a legmegfelelőbb alkalom a menekülésre, én mégis maradtam. Úgy véltem nagy szemétség lenne részemről, ha most lelépnék. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése