Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Haunting: 5. fejezet

Minden egy óriási ajtócsapódással kezdődött, melybe beleremegett az egész ház, és természetesen megint én voltam a hibás. Anya dühösen jött ki a dolgozószobájából, valószínűleg nagyon elege volt már belőlem, pedig én nem tettem semmi rosszat.
- Cassandra! Ebből elég volt! – dühtől vöröslő arccal állt előttem és csak kiabált, ahogy a torkán kifért, kék szemei villámokat szórtak – Bármennyire is élvezed ezt a hülye ajtócsapkodást, most már be kell fejezned, mert így nem tudok dolgozni. Hát nem akarod, hogy megírjam ezt a könyvet?! Mert, ha így folytatod, akkor így is lesz!
Talán még folytatta volna az ostorozásomat, ha nem fojtja belé a szót az imádott dolgozószobája ajtajának a becsapódása.
- Na, akkor most hogyan csaptam be az ajtót, amikor itt állok előtted? – kérdeztem kissé több gúnnyal a hangomban, mint kellett volna, s keserű mosolyt vágtam hozzá, majd faképnél hagytam anyámat. Ma már nem akartam vele egy légtérben lenni.
Az ajtó ezúttal utánam csattant hatalmasat, mivel szándékosan bevágtam magam mögött.
Nem tudom anyám meddig maradt ott, ahol hagytam, de nem is nagyon érdekelt, csak el akartam tűnni innen, de hát nem volt hova mennem. Miután leugrottam a verandáról rohanni kezdtem a stég irányába, úgy véltem, hogy ott egyedül lehetek.
Annyira siettem, hogy fel sem tűntek az éppen előttem kirajzolódó véres lábnyomok a talajon. Pedig az a láthatatlan valaki is arra futott, amerre én.
A stég deszkái nagyot nyikordultak a lépteim alatt, ahogy végigmentem a jobbra-balra mozgó, ingatag építményen. Alighogy kiértem a végére és megálltam, vérfagyasztó sikoly rázta meg a házat.
Ez csakis anya lehetett, gondoltam, hiszen apa még nem ért haza a munkából. Bár valami azt súgta, hogy menjek vissza a házba és nézzem meg, mi történt, én mégis inkább maradtam. Tudomást sem véve a külvilágról leültem a stég végére és a víz fölött lóbáltam a lábaimat, mintha az égvilágon semmi gondom nem lenne. S talán ez így is lett volna, ha nem éppen egy ilyen helyre költözünk. Észre sem vettem, de még valaki ott volt velem a stégen. Erre csak akkor jöttem rá, amikor megláttam magam mellett az egyre terjedelmesebb vértócsát. Egy meglepett, halk kiáltás kíséretében ugrottam fel ültő helyemből, egyenesen neki ütközve a mögöttem álló alaknak. Most ijedtem meg igazán, s gondolkodás nélkül ütni-vágni kezdtem a fiút.
- Hé! Hagyd abba, Cassi! – fogta le ökölbe szorult kezeimet, még mielőtt újra lecsaphattam volna – Mi a fene történik a házban?
Értetlenül néztem fel Taylor barna szemeibe; a tekintete komoly, az arca komor volt.
- Nem tudom.
Szégyenkezve sütöttem le a szemeimet, nem akartam elmondani neki, hogy az előbb vesztem össze anyámmal és, hogy kijöttem ide duzzogni, semmivel sem törődve. Hogy lehetek ilyen gyerekes? – kérdeztem magamtól, s nem is mertem többet a srác szemébe nézni, inkább a vértócsa hűlt helyére szegeztem a tekintetem.
Egyszer csak Taylor az álam alá nyúlt és finoman kényszerített, hogy újra rá nézzek. Bár legszívesebben lehunytam volna a szemem, hogy ne láthassam a fiú vádló tekintetét, mégsem tettem. Valami visszatartott, s végül kellemeset csalódtam. Mert hát minden volt abban a mélybarna szempárban, csak harag és szemrehányás nem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, tehát nem tart komplett idiótának, amiért magára hagytam anyámat.
- Gyere, menjünk vissza a házba, siess! – ragadta meg a karom, én pedig még ekkor sem törődtem az újra felbukkanó lábnyomokkal. Mikor odaértünk a házhoz mindenhol sejtelmes csend honolt.
- Menjünk be! – indultam meg a bejárati ajtó felé, de Taylor visszatartott. Kérdőn néztem rá, ugyan miért ne? – sugallta egyértelműen a tekintetem.
- Ne! Előbb nézünk körül, hátha csapda.
Engedelmeskedtem, de akkor is fölöslegesnek tartottam a dolgot. Egy ház hogyan képes csapdát állítani? Még ha betörő lett volna odabent, megértettem volna a dolgot, de így…
Beletörődötten osontam a fiú nyomában, körbejártuk az egész házat és minden földszinti ablakon belestünk.
- Jó nagy ez a ház – jegyeztem meg mikor elhaladtunk az épület azon része mellett, ahol még sosem jártam. Nem is láthattunk be rajta, mert itt nem voltak ablakok.
Váratlanul valami nagyot csattant a ház túlsó részében.
- Mi volt ez? – szorult el a torkom egy pillanatra a félelemtől.
- Gyere, nézzük meg!
Az elkövetkezendő jó pár métert futva tettük meg, egészen a konyháig, ugyanis ott megpillantottuk anyámat élettelenül a földön heverni. Gondolkodás nélkül rohantam be a házba, Taylor kissé lassabban követett, majd valahol nagyot csattant egy ajtó.
Nem mertem megmozdítani a sérültet, elvégre még el is törhetett valamije, csupán a pulzusát tapintottam ki: még lélegzet, de alig.
- Kihívtam a mentőket, te rendben vagy? – állt meg Taylor az ajtófélfának támaszkodva.
- Köszi. Az, hogy mi van velem, szerintem most nem lényeges.
Még anyám mellett guggoltam, amikor rám csöppent valami. Kétségbeesetten pillantottam fel. A plafonon egy friss vérrel írt felirat díszelgett. Az üzenet egyértelmű volt.
„Takarodjatok a házamból!”
Taylorra sandítottam, ő is a plafonon lévő írást olvasta.
A mentő hamar kiért, s míg az egyik mentős kikérdezett minket a történtekről, a másik ellátta a sérültet, aztán elvitték anyát. A mentő távozását követően felhívtam apámat és elmondtam neki mi történt, és javasoltam, hogy most azonnal menjen be a kórházba, sőt ne is jöjjön haza.
- Jobb, ha van valaki anya mellett ilyen válságos időkben! Értem pedig nem kell aggódnod, jól elleszek. – biztosítottam, majd letettem a telefont és leroskadtam a kanapéra.
- Jól vagy?
- Kösz, jól – feleltem, holott egyáltalán nem volt így. Persze mondhattam volna, hogy nem, de nem akartam, hogy ennél is jobban sajnáljon. Amint kimondtam a szavakat láttam, hogy elmosolyodik, mire az én arcomon is halvány mosoly jelent meg.
- Még, hogy jól, mi? – kérdezte nevetve, s egyszer csak belőlem is kitört a nevetés.
- Kérsz valamit inni? – s már indultam is be a konyhába – tartva egy kissé attól, amit látni fogok.
- Ha már így felajánlottad…!
Hallani lehetett Taylor hangjában, hogy jókedve van és ez elűzte minden baljós gondolatomat.
- Kóla jó lesz? – fordultam vissza az ajtóból, mielőtt még beléptem volna a helyiségbe. – Amúgy sincs más választásod – tettem még hozzá.
- Hát, ha ennyire bővelkedünk a lehetőségekben, tökéletesen megfelel.
A konyha teljesen megváltozott, már nyoma sem volt a korábban itt történteknek, az üzenet is valósággal elpárolgott.
- Mi a…?! – döbbentem meg egy pillanatra. Az nem lehet, hogy csak hallucináltunk!
Elmélkedtem félhangosan, amit Taylor is meghallhatott, mert váratlanul ott termett mellettem.
- Na, mi a helyzet? Elfogyott a kóla?
- Ne hülyülj már! – böktem a plafon felé, s ő is felnézett végre. Hova tűnt az a sok vér?
- Nézd a jó oldalát, legalább nem kell takarítanunk egész éjjel. Köszönjük, Kedves Ház!
A fiú jókedve töretlen maradt, míg én kételyek közé kerültem. Már éppen elmerültem volna megannyi kérdés között, amikor Taylor hangja visszarántott a rideg valóságba.
- Merre találom a poharakat, Cassi?
Észre sem vettem, de a kóla már az asztalon állt.
- A mosogató fölötti szekrényben, a jobb oldali ajtó mögött. – feleltem gépiesen. Csak most kezdtem igazán felfogni a történteket és azt hiszem ezt ő is észrevette, mert így szólt.
- Menj és ülj le, majd én mindent elintézek és utána beszélgetünk egy kicsit, oké?
- Hát jó – sóhajtottam, majd visszasétáltam a nappaliba és lekuporodtam a kanapéra. Tekintetemet akarva-akaratlanul is a sarokban álló asztalkára szegeztem, ahol pár nappal ezelőtt még ott díszelgett az a nyavalyás váza. Én vagyok a hibás, nem kellett volna összevesznem vele és akkor mindez nem történik meg! – háborgott egyre a lelkiismeretem, viszont ekkor valahol a házban egy ajtó hatalmasat csattant. Annak az idióta kísértetnek sem volt elég mára?!
Nagyon úgy tűnt, hogy nem, legalábbis erre utalt az, hogy a szobában váratlanul leesett a hőmérséklet. Ha pedig ez még nem lett volna elég, a könyvespolc könyvei hirtelen nagy ívben repkedni kezdtek a szobában, mintha dobálta volna őket valaki. Az egyik vastag kötet egyenesen felém repült, s alighogy sikerült megmenekülnöm előle, jött a következő. Dobogó szívvel vetődtem be a kanapé mögé, ahol biztonságot reméltem. A termetes bútor takarásából lestem, hogy mi történik. A könyvek továbbra is ívesen repültek, míg földet nem értek. Jó pár kötet vágódott neki a falnak, vagy landolt éppen a kanapén és volt néhány, amely pont a fejem fölött szállt el. 

·

Mindeközben Taylornak sem lehetett valami kellemes, legalábbis nagy csatazaj szűrődött ki a konyha vékony falai közül. Nagyon bele se mertem gondolni, hogy vajon ott mi történik. Ekkor viszont a fiú felüvöltött fájdalmában. Jobbnak láttam előbújni rejtekhelyemről, még mielőtt bármi baj történne.
Ahogy kiugrottam a kanapé takarásából eldőlt a könyvespolc, egyenesen rá a bútordarabra s nem sok kellett hozzá, hogy engem is maga alá temessen.
- Mi történt? Jól vagy? – guggoltam le a fiúhoz, gondolkodás nélkül tapintottam ki a pulzusát, s csak ezután könnyebbültem meg valamelyest. Taylor még élt, de nem éppen volt jól. Ekkor beletenyereltem valami ragacsos izébe. Ijedten kaptam fel a kezem a földről, s megszemléltem a tenyeremet, vértől vöröslött. A fiú alatt terjedelmes vértócsa terjengett.
- Megsérültél! De mégis mi történt?
Taylor barna szemei teli voltak fájdalommal, az arcán megkeményedtek a vonások a szenvedéstől.
- A ház… megtámad… t…! – hörgött, alig tudott beszélni, annyira fuldokolt a torkán feljövő vértől. Csak most vettem észre szerencsétlen srác nyakán a mély karcolást, emellett a bordái között volt egy mély szúrás.
- Hívom a mentőket, rendben?
Meglepetésemre Taylor erőtlenül felkiáltott. – Ne!
Értetlenül néztem rá, hiszen mindjárt elvérzik. Hát nem volt ennyi elég egy napra? – pillantottam körbe, míg tekintetem meg nem akadt valamin a konyha vértől mocskos padlóján. Egy véres konyhakés sötétlett a padlón, kétségtelen, hogy ez sebesítette meg a fiút.
- Miért ne? – kérdeztem.
- Nem kell orvos, mindjárt jobban leszek! Inkább takarítsd fel ezt a mocskot körülöttem. Nagyon úgy tűnik, hogy ma nem ússzuk meg a takarítást.
Szomorkásan elmosolyodtam, hogy képes még ilyenkor is viccelődni?
- Na, menj már!
Kelletlenül hagytam magára a még mindig vérző fiút. A fürdőszoba mellőli kis helyiségben találtam meg a felmosót és a hozzá tartozó vödröt, ezekkel felfegyverkezve indultam vissza a konyhába. Mikor beléptem az ajtón, Taylor már a sarokban ült, nekidőlve az egyik konyhaszekrénynek. Döbbenten néztem rá, hogy lehetséges, hogy máris jobban van?
- Most már jobban vagy? – támaszkodtam rá a felmosó partvisára.
Taylor arcán egy fájdalmas, halvány mosoly jelent meg. – Kutya bajom! Amúgy is így szeretem a munkát; nézni, ahogyan mások dolgoznak. – nevette el magát, s már nem csordult ki vér a szája szegletéből. Félelmetes, hogy milyen gyorsan gyógyultak a sérülései, pedig eléggé komolyak voltak.
- Segítek visszarendezni a szekrényt, oké?
- Köszi. – néztem a szekrény felé, de a fiú már nem volt ott, hanem az ajtóban állt és a csatatérré változott nappalit nézte.
Az éjszaka további részében már nem történt semmilyen szörnyűség, miután rendbe tettük a nappalit és a konyhát fáradtan dőltünk le a kanapéra, majd én felvonszoltam magam az emeletre, hogy kényelmesen kipihenhessem magam. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése