Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Salvador - Infierno Isla: 2. fejezet

Korán ébredtem, odakint még csak pirkadt. Nagyokat pislogva igyekeztem kiűzni szemeimből az álmot, miközben körülnéztem. Nem igazán értettem, hogy mit keresek ebben a barlangban, de aztán minden beugrott és immár tisztán emlékeztem a tegnap történtekre. Álmos tekintetem végül egy idegen zöld szempáron nyugodott meg, mondhatom, azonnal felébredtem.
Rémülten kúsztam hátra, míg neki nem ütköztem a barlang hideg falának, már nem menekülhettem.
- Ki vagy te? – Kiáltottam, hangom remegett, tekintetem teli volt gyanakvással.
A fiú mielőtt válaszolt volna leguggolt, hogy ne tűnjön olyan ijesztőnek.
- Ne félj tőlem, nem bántalak. Barát vagyok, nem ellenfél…
- Mit akarsz tőlem? – vágtam közbe, mire ő kényszeredetten elmosolyodott.
- Segíteni. – mondta – A nevem Salvador, a te szövetségesed lehetek, ha akarod.
Elbizonytalanodtam. – Miért bízhatnék meg benned?
- Mert az én segítségemmel életben maradhatsz.
Elgondolkodva néztem az idegent; zöld szemei titokzatosan csillogtak, fekete haja a szemébe hullott, bőre hófehéren fénylett. Hamar felfogtam, hogy egyedül tényleg nincs sok esélyem az életben maradásra Infierno Isla vad tájain. Mégis visszautasítottam a lehetőséget.
- Köszönöm szépen, de tudok magamra vigyázni, nem kell tovább fáradoznod.
Salvador megértette, hogy ezúttal kudarcot vallott, ennek megfelelően visszakozott is, de azért még halkan megjegyezte. – Hiszen, te kérted a segítségem.
Azonban ezt meg se hallottam, vagyis igyekeztem tudomást sem venni róla. Nem akartam rá hagyatkozni, mert akkor legalább olyan gyenge lennék, mint az itteni legtöbb ember.
Egy bő órával később nekiindultam céltalan utamnak, melynek pillanatok alatt célja is lett. Találnom kellett minimum egy pocsolyát, ha nem akartam, hogy minden maradék erőm idő előtt elhagyjon.
Salvadorral a nyomomban iparkodtam a folyó felé, melynek hangja egyre erősödött, ahogy közeledtem. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire szomjas vagyok. A torkom kapart a szárazságtól, az ajkam is ki volt már cserepesedve, nem álltam messze a szomjan halástól.
Már alig láttam a szomjúságtól, talán ezért sem vettem észre a veszélyt, melyet a kavaró víz jelenthet. A fiú megpróbálta az utamat állni, de nem járt sikerrel; egyszerűen félrelöktem az útból.
Egyenesen az örvénylő vízhez mentem, majd fölé hajoltam, s ekkor megpillantottam a tükörképemet. Hát, hogy őszinte legyek: nem szívesen találkoztam volna magammal. Vörösesszőke hajam csapzottan omlott a vállamra, kék szemeim fáradtak voltak, az arcom pedig nyúzott. Egyértelműek voltak rajtam a végkimerülés jelei. Reszkető kézzel mertem a zavaros vízből, majd mohón kortyoltam az éltető folyadékot. Mikor végre csillapítottam szomjúságomat közelebb hajoltam a vízfelszínhez, hogy fröcskölhessek néhány cseppet az arcomba, ám ekkor váratlanul valami felém kapott.
Pillanatok alatt elmerültem a vízben, a tüdőm megtelt vízzel és némi levegővel. Valami, ami nálam sokkalta erősebb durván forgatott és egyre lejjebb rántott magával a mélységbe. Azonnal rájöttem, hogy ez már tényleg maga a vég, esélyem sincs megúszni ezt a kalandot. Még tompán hallottam, hogy valami csobban mögöttem, de aztán elvesztettem az eszméletem. A nyálkás csápok szorosan rácsavarodtak a végtagjaimra, én pedig csak süllyedtem, akár egy kő.
Eközben Salvador erős karcsapásainak köszönhetően gyorsan merült, még az izmait megbénító jeges víz sem tántoríthatta el. Hamarosan megpillantotta a zavaros vízben védencét, amint a kraken gyilkos ölelésében tengődik. Bár magát a szörnyet nem látta, csupán a csápjait, tisztában volt azzal, hogy ez egy hatalmas fejlábú. Miután felmérte a helyzetet megpróbált kiszabadítani, de sehogy sem tudta lefejteni az erős csápokat rólam. Végül a kavargó víz sötét mélyét megtörte a zöld fény és a szörny elengedett. Undorító csápos lábait megperzselte a különleges erő, s úgy tűnt a fájdalom nagyobb volt, mint az ösztönök. Salvador nem is tétovázott tovább, azonnal megragadott és a víz felszíne felé kezdett úszni velem. Ám a folyó dühödt hullámai nem engedtek levegőhöz jutni, hanem összecsaptak a fejünk felett, majd tovább sodortak. S még a szövetségesem sem tehetett semmit a természet ereje ellen. Együtt sodrottunk az árral, mely amilyen kegyetlen bármely pillanatban nekicsaphatott volna minket egy tarajos sziklának. De valami csoda folytán mindig az utolsó pillanatban elkerültük, majd elszakadtunk egymástól. Fuldokolva sodródtam a könyörtelen folyó tombolásában, s már előre tudtam, hogy ezt biztosan nem élhetem túl. Hiszen Infierno Isla minden vize a semmibe vezet.
Ekkor történt valami, ami mindent felülmúlt. Az eddig oly kegyetlenül taszigáló hullámok vad mozdulatai váratlanul megtörtek, a víz már nem örvénylett körülöttem, s a levegő is megdermedt, mintha megállt volna az idő. Értetlenül álltam a helyzet előtt, és furcsamód kaptam levegőt, anélkül, hogy lélegeztem volna. Furcsa volt ez az állapot, kezdtem azt hinni, hogy meghaltam. Aztán egy kéz erőteljesen megragadott és egyetlen mozdulattal kirántott a vízből. Innentől kezdve valamilyen nem e világi energia járta át egész lényem, aminek köszönhetően felköhögtem a vizet a tüdőmből és újra levegőhöz juthattam.
- Hol… vagyok? Mi… tör… történt? – köhécseltem.
- Megerősítettük a szövetségünket.
- Hogy… mit… csináltál?
Erre Salvador halványan elmosolyodott. – Én, semmi különöset, csak megmentettem az életed.
- Hát tud meg, hogy… – De nem tudtam befejezni a mondatot, mert a rám törő köhögő roham belém fojtotta a szót. Csak úgy rázkódtam, a köhögés sehogy se akart abbamaradni. Hétrét görnyedve próbáltam levegőt venni, de egyszerűen nem ment, ő meg egyáltalán nem tudott segíteni.
Vajon van értelme az életnek ebben a nyavalyás világban? – futott át az agyamon a keserű gondolat.
Természetesen választ nem kaptam, de legalább a köhögés alább hagyott, aztán elmúlt.
Ezúttal nehezen ugyan, de lélegeztem.
- Jól vagy? – kérdezte a fiú, hangjában aggodalom csendült. Én csak bólintottam, majd megpróbáltam felállni, de nem sikerült, egyszerűen visszazuhantam a földre. Túlságosan átfagytak az izmaim a jeges vízben, annak ellenére, hogy még javában tartott a nyár.
Salvador oldalán botorkáltam a fák közé, mert ott biztonságot reméltünk. Hogy mi mekkorát tévedtünk! De hát előre tudhattam volna, hogy itt az ember sosincs biztonságban.
Egy hatalmas, lomha mozgású lényt pillantottam meg és azonnal elfogott a rettegés. A trollokat igazán ocsmány és agresszív lényeknek ismertem és nem egy történetet hallottam már felőlük apámtól. Ezekben mind gonosz, erőszakos, de legyőzhető teremtménynek állították be őket. Nos, ez a példány nem éppen tűnt legyőzhetőnek, már az meggyőzött emberfeletti erejéről, hogy egy termetes bunkót vonszolt maga után. Salvador pont az utolsó pillanatban rántott le maga mellé, egy bokor mögül lestük a nem mindennapi szörnyet. Az együgyű rémség üres tekintettel nézett körbe, majd megtörölte leírhatatlanul nagy orrát. Hegyes fülei és csúcsos koponyája volt, még a gólemnél is undorítóbbnak találtam, méltó ellenfele lett volna a halképűeknek.
- Nem mehetnénk el? – kérdeztem reménykedve, de Salvador csak a fejét rázta.
- Még nem vett észre, de ha megmozdulunk, akkor már tudni fogja, hogy hol vagyunk.
Ekkor valami pár méterre tőlünk becsapódott, földrögök és kövek, na meg por szállt a levegőben.
Majd a bunkó újra lesújtott és ezúttal kis híján agyoncsapott minket. Ám az utolsó pillanatban szövetségesem felém vetődött és együtt gurultunk jó pár métert, mikor feleszméltem Salvador alatt hevertem. Szabadon maradt kezem ökölbe szorult a haragtól és már meg akartam ütni a fiút, amikor eszembe jutott, hogy mekkora veszélyben voltam pár perccel ezelőtt.
- Leszállnál rólam?!
- Ó, bocsánat. Hát persze. – s máris legördült rólam, én meg tápászkodtam is föl, miközben rongyos ruhám gyűrődéseit próbáltam kihajtogatni. De a veszély még korántsem múlt el.
A troll most már visszavonhatatlanul kiszúrt bennünket és feltett szándéka volt, hogy rajtunk töltse ki a minden dühét. Salvador mögül néztem, hogyan dühöng a förmedvény; bunkóját a feje fölött pörgette, dühös üvöltözések közepette.
- Maradj itt!
Még mielőtt tiltakozhattam volna a fiú eltűnt mellőlem. Aztán egy hatalmas zöld villanást láttam, mintha felrobbant volna valami a levegőben. A titokzatos zöld fény szikrázott és sistergett, mintha égne valami. A troll eget rázó üvöltése megadta minden kérdésemre a választ: a zöld fény kiismerhetetlen ereje ezúttal feléje irányult. Egyszer pedig mindennek vége lett.
- Most már nyugodtan előjöhetsz, biztonságban vagyunk!
Azonban én még lapítottam egy kicsit rejtekhelyemen, mert Infierno Isla vidékén az ember sosincs biztonságban. Ez volt a legelső szabály, amit megtanultam és szigorúan tartottam is magam hozzá.
Végül csak előmásztam, most meg ott álltam szövetségesem mellett és a földön elterülő égett kupacot néztem. Hamu, ennyi maradt csupán az egykori trollból. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése