Telivér - illúziók és álmok: 5. fejezet

A távok hétről-hétre nőttek és nekem még mindig voltak tartalékaim. Kiderült, hogy szívvel-lélekkel futok, tehát vérbeli versenyló vagyok. Mivel egyre jobb időket futottam rövid és hosszú távon egyaránt, s az istállóban alig akadt ellenfelem, Mr. Evans úgy határozott, hogy benevez egy két hét múlva esedékes nyeretlenek versenyére, hogy tapasztalatot szerezhessek.
Az edzéseken nagy lelkesedéssel vettem részt, viszonylag könnyen megbarátkoztam a startkapuval és megtanultam belőle is startolni.  Ez a két hét gyorsan telt, hiszen a reggeli és esti órák szinte csak edzésből álltak, amikor pedig nem edzettem akkor a pihenőmet töltöttem bent a hűvös istállóban, vagy kint a tágas karámban. Néha pedig a tapasztaltabb munkalovasok kivittek terepre magukkal lazításképpen.
Az utolsó napokban már csak pihentettek, s az utazás előtti nap óriási lett körülöttem a nyüzsgés. Eljött hozzám egy állatorvos, hogy megvizsgáljon és mivel kedves volt hozzám, nem ellenkeztem. Sőt, igazi úriemberként viselkedtem. Dant alig láttam aznap, mert ki lett neki adva, hogy tisztítsa meg a versenyfelszerelésemet, ám ő nem feledkezett meg rólam és ugyanúgy, mint eddig, megkaptam tőle a szükséges gondoskodást.

Ó

Mikor megérkeztünk a versenypályára csak ámultam és bámultam. Sehogy sem tudtam betelni a látvánnyal és a nyüzsgéssel, igaz még volt néhány nap a versenyemig. Ez hát Belmont!
Miután Dan elhelyezett az egyik bokszban magamra hagyott egy kis időre, gondolom a többiekkel tárgyalta meg a másnapot, mely a versenyem napja lesz.
Az istálló folyosóján fel-alá vezetgették a nemesebbnél nemesebb telivéreket, s én mindegyiküknek barátságosan odanyerítettem, de nem mindegyikük méltatott válaszra.
Egyesek nagyon is fennhordták az orrukat, ami nagyon nem tetszett, és azt már most elhatároztam, hogy ha már híres versenyló leszek, én nem fogom ezt tenni. Ugyanakkor valamiért féltem is a hírnévtől, tartottam tőle, hogy a dicsőség a fejembe száll.
- Barátkozz szépen a környezettel, mert délután kipróbáljuk a pályát. Mit szólsz hozzá, Illúzió?
Dan kedves hangjára érdeklődve billegettem a füleimet és már alig vártam, hogy pályára léphessek.
A délutáni edzés (vagy inkább ismerkedés a pályával) hamarabb eljött, mint azt gondoltam volna. Ugyanis a rövid sétáknak köszönhetően az idő csak úgy repült.
A lovászfiú beletúrt barna hajába, mikor belépett hozzám, s mintha némi aggodalmat láttam volna az arcán. Megpróbáltam felvidítani szegény fiút, utáltam, ha a körülöttem lévő emberek szomorúak.
Amikor Dan csutakolni kezdett kivettem a kezéből a kefét, majd kiköptem a földre.
- Na, ne csináld már, fiú! – nevette el magát a lovászfiú. Végre nevet!
Dan erőteljes, de ugyanakkor finom mozdulatainak hála gyorsan végzett, aztán már hozta is a nyerget és a kantárt. Először az izzasztót helyezte fel a hátamra, utána pedig a nyerget. Míg a hevedert húzta, megbökdöstem a vállát. A srác rákoppintott az orromra, már sokkal jobb kedvében volt. – Hagyd abba, te kis mocsok! Nem vehetsz fel rossz szokásokat, különben is te jó fiú vagy!
Nagyot ásítottam, majd kiöltöttem a nyelvem Danre, mire ő felnevetett.
- Vedd be szépen azt a zablát! – tartotta elém a vasdarabot – ugyan, kinek van kedve ezt a vackot bevenni a szájába – a fiú hüvelykujjával benyúlt a szájszegletembe, mire kinyitottam a szám és ő gyorsan becsúsztatta fogaim közé a zablát.
- Gyere, menjünk! – húzta meg finoman a szárat, s én engedelmesen megindultam utána, ki a pályára.
Mr. Evans már Nickkel beszélgetett a pálya mellett.
- Ne feledje, ma csak ismerkedik a pályával, semmi rohanás!
A fiatal munkalovas igenlően bólintott, majd odalépett hozzám. Dan erősen tartotta a szárat, amíg a fiatal férfi felkászálódott a nyeregbe.
- Jól van, fiú! – suttogta a fülembe a lovász még mielőtt elengedte volna a szárat.
Ficánkolva léptem be a pályára, nagyon izgatott voltam. Idegen hely, új pálya, ismeretlen lovak… és s a többi. Idegesen prüszköltem, s a zablát rágtam, miközben vártam Nick segítségeire.
Egy kis bemelegítést követően néhány méteren keresztül rövid vágtáztunk, aztán nekirugaszkodtam. Térölelő vágtaugrásokkal galoppoztam és talán még mentem volna gyorsabban is, de Nick nem engedte. Lovasom hamarosan felállt a kengyelben, s én azonnal lassítottam.
Majd visszasétáltunk a külső korlát mentén a pálya bejáratához, ahol Mr. Evans várakozott.
Nick szárat adott, így jól ki tudtam nyújtóztatni az izmaimat. Egészen a földig lógattam a fejem és ütemesen bólogattam, minden egyes lépésnél.
- Jól van, mára elég is ennyi.
Idős trénerem cserzett arcán elégedettséget véltem felfedezni.