Álomfogó - csalóka álmok: 11. fejezet

A következő két-három hét azzal telt, hogy a fiúra főztem minél hizlalóbb ételeket Abbie parancsára. Általában Mort nem ette meg a neki szánt ételt, hanem a cellája egyik sötét zugába rejtette. Azért néha evett egy-egy falatot, de figyelt rá, nehogy hízzon.
– Jegyzetelj le mindent! Ez lesz életed története, általad leszek híres!
Vagy inkább hírhedt, te banya, csikorgattam a fogaim. Majd sebesen leírtam az előbb elmondott kis monológot. Már egyáltalán nem érdekelt, hogy mi van a munkámmal, nem akartam mást, csak szabadulni innen. S számtalan alkalmam volt, hogy lelépjek, de Mortot nem akartam itt hagyni. Ő még nálam is rosszabb helyzetben volt. Odalent tengette napjait a pincében, egy hideg és mocskos helyen, erős rácsok mögött. Eleinte kiabált, de hamar rájött, senki sem hallhatja meg ezen a kietlen vidéken. Minden nap lementem hozzá napközben azért, mert Abbie ételt nyomott a kezembe és megparancsolta, hogy menjek. Éjjelente pedig azért, mert ígéretet tettem rá, hogy együtt fogjuk élve elhagyni ezt a helyet. Legnagyobb bánatomra a boszorkány magánál tartotta a cella kulcsát; a nyakában hordta és sosem vette le. Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy elveszem tőle, de valahányszor eljött a megfelelő pillanat, nem mertem lépni. Bementem a vendégszobába egy újabb jegyzetfüzetért. Már vagy egy stóc hevert hevenyészetten a szobában. Gyűlölöm ezeket a jegyzeteket, rúgtam bele a kupacba. A füzetek, lapok szanaszéjjel repültek. Néhány becsúszott az ágy alá sötét titkaival együtt. Véres volt mindaz a tudás, ami ezekre a lapokra íródott. Abbie évszázadok óta élt itt és mindig is az emberi áldozatok tartották életben. A régi időkben építtetett egy mesés házat, melyet mézeskaláccsá változtatott és azt használta csaléteknek. Az éhes árvák, fattyak mind ide tévedtek előbb-utóbb és sosem tértek haza. De ahogy fejlődött a világ, úgy kellett haladnia a boszorkánynak is a korral. Egy ideig működött is az, hogy látványosságot csinált ebből a helyből, de aztán az is kevésnek bizonyult. Nem tudott elég embert ide csalni, ahhoz, hogy jóllakjon. Ezért jó ideig éhezett, ha valaki erre tévedt, az többet nem látta a napot. Most pedig én jöttem és félő, nem jutok ki innen. Felkaptam egy üres füzetet, vagyis egy olyat, amit annak hittem. Az elejében ugyanis egy vérrel gazdagon átitatott történet volt egy fiatal lányról, aki kísértetiesen eltűnt a városból több, mint harminc évvel ezelőtt. A sajátomat is leírhatnám, futott át az agyamon és hisztérikus nevetésben törtem ki. A földre rogytam és a padlót püföltem ökölbe szorított kezeimmel. Eltartott egy ideig mire újból normálisnak éreztem magam ebben a képtelen helyzetben. Mennem kell, mielőtt bármi is túl gyanússá válna a banya számára – súgta a maradék józanságom. Kitéptem azokat az ocsmányságokról árulkodó papírlapokat, de minek is, amikor jól tudtam, hogy csak újabbak fognak a helyükre kerülni. S egy tollal, meg a füzettel a kezemben vadul levágtattam a konyhába. Abbie már várt, negédes mosolyt küldött felém, amiből én csupán az ördögi vigyort láttam.
– Akkor folytassuk is! Nagyjából öt évvel ezelőtt… – kezdett bele az újabb véres mesébe és nekem le kellett írnom. Undorodva jegyzeteltem, az érdeklődés vagy lelkesedés legkisebb szikrája nélkül. Egy időben megpróbáltam úgy tenni mintha írnék, ám valójában egy árva betűt sem vetettem papírra. Akkor a banya nagyon dühös lett és megfenyegetett, hogy rögtön megfőz magának. Elnézve a most is rotyogó fazekat a tűzön, akkor jól döntöttem. Inkább leírom azt a sok szörnyűséget, minthogy egy kannibál vacsorája legyek!
***

Későre járt már, amikor felébredtem. Vetettem egy sanda pillantást az ébresztőórára, mely szerint nem sokkal múlt éjfél. Aztán eszembe jutott a terv és mindjárt kiröppent az álom a szememből. A mai nap után minden eddiginél erősebbnek éreztem a késztetést: Meg kell szöknünk!
Anélkül, hogy villanyt kapcsoltam volna, megindultam az ajtó felé. Igyekeztem olyan halkan lépkedni, amennyire az csak lehetséges volt. A fülemben lüktető vér elnyomta a ház összes zaját. Így nem hallhattam a padlástéren keresztül rohanó szelet, az egerek falánk neszezését falba vésett járataikból, vagy éppen a pincéből felhallatszó mély sóhajokat. Vajon mit csinál Mort? – tűnődtem, miközben óvatosan lépkedtem az öreg, cukortól édes padlón. Minden egyes lépésnél megállt a lábam egy pillanatra a levegőben, mielőtt letettem, mert attól tartottam, hogy megreccsen valamelyik deszka. Lassan közeledtem Abbie szobájához, mikor elértem, megálltam egy pillanatra az ajtó előtt. Tétován tartottam kezem a kilincs felett, miközben gondolataim szerteszéjjel repültek a fejemben. Meg tudod csinálni, biztattam magam. Vettem egy mély levegőt, aztán lenyomtam a kilincset. Az ajtó halkan nyikordult egyet, amint kinyílt. Ijedten tartottam vissza a levegőt és füleltem. Az ágy rugói reccsentek, ahogy fordult egyet a banya. Hortyogott egy kicsit, s békésen aludt tovább. Túl egyszerű, mentem az ágyához. Megálltam fölé hajolva és vártam, s csak néztem az alvó banyát. Ráncos képe, kampó orra úszott a saját nyálában. Tedd meg! – parancsoltam magamra. Egy gyors mozdulattal letéptem a nyakából a madzagot, melyen a kulcs függött. Meg vagy! Lelkesen és amilyen halkan csak lehetett távoztam a szobából. Lesiettem a pincébe, ahol Mort a cella egyik sötét sarkában próbált aludni.
– Hé! Mort! Ébredj! – suttogtam bele a sötétségbe. A fiú nyöszörgése egészen közelről jött.
A rácsnál álltam és a lakat után tapogatóztam. – Megszökünk!
Mort rekedten felhördült.
Hol az az átkozott lakat?
– csuklómat beütöttem a cella rácsainak egyikébe. Feljajdultam fájdalmamban. Aztán végre megtaláltam; a zár hármat kattant mielőtt engedett volna. Belöktem a rácsot. Mort bánatomra még mindig a mocsokban hevert.
– Na, gyere! – próbáltam meg felrángatni a padlóról.
– Hova? – kérdezte élettelen hangon – Innen nincs menekvés…
Értetlenül néztem rá, ez meg miről beszél? Hogy adhatta fel ilyen hamar?
– A fiú igazat mond – hallottam a hátam mögül az öreg, reszkető hangot. Meg kellett volna, öljem, amíg lehetett, gondoltam. Végre sikerült Mortot felsegítenem és kiugrottunk a cellából. A boszorkány a pince ajtaja előtt állt, eltorlaszolva az egyetlen lehetőséget a menekülésre. Szerencsétlen srác teljes súlyával rám támaszkodott, így alig bírtam megtartani saját egyensúlyomat, róla már nem is beszélve. Abbie ördögien felkacagott. Röhögésétől kirázott a hideg.
– Jól van, megadjuk magunkat. – nyögtem ki elgyötörten a szavakat, melyeket annyira hallani akart.
A boszorka feltessékelt minket a konyhába. Kelletlenül engedelmeskedtem. Míg Mort alig vonszolta magát. Nem hiszem el, hogy tényleg feladta! – döbbenten néztem, hogyan botorkál előttem.
– Üljetek le! – parancsolta Abbie, ellenkezést nem tűrő hangon. Engedelmeskedtünk. Mort élettelen tekintettel bámult maga elé és ütemesen topogott jobb lábával. Időközben Abbie elővarázsolt valahonnan egy középkori kínzóeszközhöz hasonló dolgot. Kellett pár perc, hogy rájöjjek, mi célt szolgál. Azzal darabolja fel az embereket! – elszörnyedve bámultam bele a vad táncot járó sárga lángokba. 
Abbie tett-vett. Fűszerezte a tűzön rotyogó óriási üst tartalmát, állítgatta a kínpad-darabolót.
Akkor fantasztikus ötletem támadt, tudtam, ez az utolsó esélyünk. Amikor Abbi újból a masinához lépett és ezúttal háttat fordított nekünk, felugrottam és meglöktem. Mort kissé megkésve reagált, de végül sikerült együttes erővel legyűrnünk a banyát és a többit elvégezte a gép.

Megjegyzések

  1. Szia !
    Nagyon tetszett a történeted..
    Lessz esetleg folytatása ??
    PUSZI

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Örülök, hogy tetszett. Sajnos Álomfogó című történetem nem folytatódik, de mellette találsz néhány másikat a honlapon és lesznek újak is.

    Üdv: Viki :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött