Keresd a valótlant!;)

2019. február 4., hétfő

Szabad egy táncra?


Képzelj el több egyforma, üres folyosót, amiknek a csempéje megannyi színben pompázik. Minden nap ezeken az utakon bolyongok, amelyek szüntelenül egymásba futnak, így sosem tudom, pontosan hol vagyok. Annyira egyformák, hogy már képtelenség megkülönböztetni őket egymástól, pedig még az elején szemet szúrtak az apró részletek. Most meg sokszor azt sem veszem észre, ha az egyik átjáróból sikerül belépnem egy másikba.  Azt hiszem végleg eltévedtem, sosem jutok ki innen…
Üres tekintettel bámultam a kék égen úszó lusta bárányfelhőket. Vattacukorra emlékeztettek. Egy pillanatra kiragadtak abból a valótlan világból, ahova a valóság sivársága lökött. Hosszú hónapok óta ez ment; ki-be ugráltam a képzeletem mentsvárába. Eleinte nagyon tetszett ott, tökéletesen feledtette velem az unalmas órákat, amelyeket a munkahelyemen töltöttem. Csapongtam a múltban és ábrándoztam egy elérhetetlennek ígérkező jövőről. A jelen ilyenkor jelentéktelenné vált, pedig ott élt a számomra legfontosabb motiváció egy rézvörösen aranyló ló képében. Ezért az élőlényért voltam még a szürke hétköznapok része. Miatta nem tettem semmilyen meggondolatlanságot. Elvégre ő jelentett számomra mindent: örök barát, társ, akire az életem is rábízhatom, tanár, menedék és gyógyír volt a körülöttem lévők elviselhetetlenségei ellen. Egy idő után sajnos betévedtem arra a folyosóra. Persze, hogy követnem kellett, mert kíváncsi voltam hová vezet és megtetszettek a színes darabkái, amivel ki volt kövezve. Kezdetben gyönyörűnek találtam, hiszen meseszép jövőt ígért. Időközben azonban rá kellett jönnöm, hogy ezek csupán csalóka álmok és mindössze a megtévesztésemet szolgálják. Hiába lebegett szinte az orrom előtt a cél, hamarosan ráébredtem, hogy hiába van olyan közel, sosem fogom elérni. Kezdeti lelkesedésem a munka iránt hamar elszállt, mivel az emberek zömmel csak átnéztek egymáson, ahogy rajtam is. Egy buta, kirakati bábúnak, egy kelléknek gondoltak. Eszköz lettem egy lelketlen világban. Azt a csekély feladatot, ami számomra akadt elvégeztem, de nagyon kevés dologgal tudtam lekötni magam a maradék időben. Habár annak örültem, ha szóltak hozzám, mert ilyenkor még úgy éreztem: nem vagyok láthatatlan, tényleg ott vagyok. Az ebédszünetnek vége lett, az emberek visszatértek a munkájukhoz. Néhányan rám köszöntek, de a többség csak a maga gondolatába merülve elsétált. Azt hiszem ők úgy voltak vele, hogy reggel már letudták a kötelező illendőségeket. Így telt a hétköznapok fele – többet nem is bírtam volna elviselni a folyosókon való veszteglésből – a többi napot, ha tehettem a szabadban töltöttem, a lovam társaságában és energiát merítettem az ő megnyugtató állandóságából és abból a biztonságból, amit én jelentettem neki. Nevetséges, hogy az egyetlen alap dolgot, ami ráadást pénzbe sem igazán került egyetlen állat meg tudta adni, míg az emberek idővel hátba támadták egymást. Fájdalmas volt rájönnöm, de éreztem amint a lelkem napról napra sorvad. Az ábrándok elhalványultak, helyette negatív visszhangok verődtek vissza a színes falakról. Ekkor kezdtem el felgyorsítani a lépteimet, mígnem futva eredtem a kijárat nyomába. Azonban az éles szögben elkanyarodó gangok rövid időn belül összezavartak és elvesztem. Hirtelen arra eszméltem, hogy nyílt a bejárat fotocellás ajtaja, de az is lehet, hogy csak beléptem egy újabb sehova sem vezető átjáróba.
- Szia! Eltévedtél? – a barátságos hangra megfordultam, mire egy sötét hajú, tengerkék szemű fiúval találtam szemben magam. A srác húszas évei közepén járhatott, alig lehetett idősebb nálam. Egy kék farmert és szürke rövid ujjú pólót viselt. Meglepettségemben szóhoz sem jutottam.
- Na, beszélni azért tudsz nem?
Hangja továbbra is kedvesen csengett, sőt barátságosan el is mosolyodott. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam összeszedni magam.
- Helló! Igen, eltévedtem. Te ki vagy?
- Bocsi, Scott Nolan a nevem. És a tiéd?
- Nettie – vágtam rá gyorsan és nem is szándékoztam többet mondani. A legutóbb ugyanis bajba kerültem a nevem miatt, ezt most el akartam kerülni.
- Én ismerem a kiutat és ki tudlak vezetni innen. Gyere velem!
Haboztam mielőtt elfogadtam volna a segítségét, természetesen észrevette.
- Mi az? Nem bízol bennem?
- Dehogynem – feleltem minden meggyőződés nélkül. Volt valami a megjelenésében, amitől rossz előérzetem támadt. Nem szívesen mentem vele, de ez tűnt az egyetlen lehetőségnek a megoldásra. Követtem őt és lassan a színes kövek újra értelmet nyertek, megláttam az apró különbségeket a falakon. Hosszas sétát követően az ablaktalan átjárókat felváltották a kisebb rések, amik fényforrásként szolgáltak. Ideáig egyedül sosem jutottam volna el. Egyszer csak beléptünk egy óriási terembe, talán bálterem lehetett valamikor. Zavartan néztem körbe, mert nem erre számítottam. Úgy tűnt innen nem vezet tovább semmi. Már éppen szóra nyitottam a szám, amikor valahonnan a távolból halk zeneszót hallottam.
- Szabad egy táncra? – Scott kérdése teljesen váratlanul ért. Úgy gondoltam nem utasíthatom vissza felém nyújtott kezét, amint felkért táncolni.
- Igen, ha nem bánod, hogy a lábadra lépnek.
- Azt hiszem, túl fogom élni.  
Eleinte tartott némi távolságot tőlem – talán komolyan vette a figyelmeztetésemet –, de aztán fokozatosan fogyott el kettőnk között a távolság, mígnem egy tenyérnyi hely sem maradt és csak forogtunk körbe-körbe a tágas teremben. Rövid időn belül beleszédültem a tánclépésekbe és azt hiszem ő is így lehetett ezzel, mert egyszer csak mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat, s elvágódtunk. Ijedten felkiáltottam és utána nem győztem sűrű elnézést kérni tőle, amiért ráestem.
- Bocsánat, igazán nem akartam. Ugye nem ütötted meg magad?
Teljesen feleslegesen tettem fel a kérdést, elvégre magam is hallottam mekkorát koppantunk a kemény kőpadlón. Akkor éreztem meg valami meleg, ragacsos masszát a gyomortájékomon.  Sietve odakaptam a kezem, s egy vérben úszó kés markolatát tapintottam ki, amint az kiállt a hasamból. Amikor elestem, rázuhanhattam. Tudtam, ezennel vége. Nem jutok már ki a színes folyosók erdejéből, pillanatok alatt minden semmivé lett. De hogyan és mikor került hozzám a kés?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése