Phantasy World

Hitetlenkedve néztem a szelíd szempárt, mely már-már ártatlannak tűnt. Pedig előző nap még azt hittem, hogy meg akar ölni. Elgondolkodva vakartam meg az állam – biztos, hogy ez a valami akart tegnap olyan kegyetlenül végezni velem? Most valahogy nem tudtam elképzelni róla. A bohóc kék szemei fátyolosan tekintettek le rám a festményről, arcán meg idétlenül üde vigyor ült. Egyszerűen úgy festett, mint aki tudatmódosító szert használt. A másik, ami viszont szemet szúrt az az volt, hogy eltűnt a sapkája és a jogara, ami a rend kedvéért őt ábrázolta. De, amikor megvettem ezt a képet, akkor még az előbb említett két tárgy is hozzá tartozott! Mármint, a bohóc akkor még viselte őket. S zép lassan kisétáltam a szobából, s végig szemmel tartottam a falon oly békésen logó alkotást. Hamarosan egy kávé társaságában tértem vissza, s szembesültem a festmény hangulatváltozásával. A bohóc arcán gúnyos vigyor ült, fagyos kék szemeit egyenesen rám szegezte, aztán elnézett a szoba másik felébe. Még a k...

Egyszer csak valami különös erőt éreztem magamban. Eleinte csak a szívemben, de aztán az végig járta egész lényemet. Aztán a kezemben tartott kard izzani kezdett, míg ki nem pattantak belőle a szikrák és zölden nem ragyogott. Olyan volt, mint egy fáklya. A zöld fény nem is Salvador képessége?! – döbbentem rá, hanem azé, akié szeretne lenni. - Micsoda? – egyértelműen sikerült meglepnem ellenfelem, erre egyáltalán nem számított. Újult erővel forgattam a kardom, míg a vezér földre nem került. Akkor a sisakjának az illesztéséhez emeltem kardom hegyét, a torka tájékán. S egyetlen mozdulattal leszedtem róla a sisakot. Az ismerős arc láttán megdöbbentem. - De az nem lehet… – suttogtam magam elé. Hogy tehette? Pont ő?! De ez nem lehetséges! Vagy mégis? A kérdések egyre csak kavarogtak a fejemben, míg teljes nem lett a káosz. Összezavarodva néztem anyámra. Hiszen ő már nem élhet , sikoltotta egy hang a lelkemben. Anyám eszméletlenül hevert előttem, s mikor ezt a többi szörny is észrev...

Gyorsan elmagyaráztam az erdőjárónak és Salvadornak, hogy mit találtam ki. Majd várakozóan néztem rájuk, miközben kardommal megsebesítettem egy újabb szörnyet. - Biztos vagy benne, hogy ennyin múlna az egész? – meredt rám hitetlenkedve Nashe. - Igen – Bólintottam. De a két fiú közül egyikük sem volt olyan biztos a dologban, mint én. - Nézzétek, fiúk! Én biztosra veszem, hogy ez lehetséges, csak akarat kérdése az egész. Tudom, hogy hihetetlen, de igaz. Nem mondanám, ha nem éltem volna át az előbb azt a fenséges érzést, a diadalét. Ti hisztek a jóslatban és ők is, pedig az nem feltétlenül bír jelentéssel. Kérlek, higgyetek nekem! Esdeklően néztem rájuk, míg Salvador arca meg nem enyhült és úgy tűnt, Nashe is beadta a derekét. - Akkor? – Kérdezték. - Támadás! Hangom csak úgy szárnyalt, s vele együtt repült harcias lelkem. Olyan volt, mintha nem is önmagam lettem volna, de mégis én voltam. Míg a többiek megpróbálták végrehajtani a tervemet, én igyekeztem megkeresni a szörnyek vezé...

Miután felsorakoztunk és megszólaltak a kürtök elkiáltottam magam. – Támadás! A két sereg egyszerre indult meg a két egymással szembeálló dombról. A völgy aljában érve összecsaptunk, s végre küzdhettünk a szabadságunkért. Mindenki ordított, a kardok fémesen csendültek össze, a pajzsok nagyokat csattantak, amint egymásnak rohant a két sereg. Velem és Monocerusszal az élen, Salvadorral és a többiekkel a nyomunkban. Bátran forgattam kezemben a kardot, sorra döfve le a gonosz kis manókat és hasonló szörnyeket. De az igazi bestiákhoz kevés voltam, ahogy a többi ember is. Őket már csak a lények győzetik le , döbbentem rá és bíztam benne, hogy erre is sor kerül majd. Mert egy biztos volt: halálomig harcolni fogok, vagy addig, amíg meg nem nyerjük a csatát. Hamarosan Salvador elveszett mellőlem, viszont egyszer csak Nashe bukkant fel az oldalamon. Olyannyira nem számítottam rá, hogy felé csaptam a karddal. Nem sok kellett hozzá hogy megsebesítsem. - Hé, csak én vagyok az, Devon. – mondta...

Bódultan ébredtem, s amint felpattantak szemeim az immár ismerős zöld szempárt láttam magam előtt, Salvador arca és tekintete csupa aggodalom volt. - Mi történt? – kaptam a sebemhez. Csakhogy nem volt ott semmi, még egy aprócska karcolás sem, pedig emlékeztem, hogy a nyílvessző órákkal ezelőtt – vagy talán napokkal? – a bordáim közé szúródott. - Nyugodj meg, kérlek! Ígérem, mindent elmondok. Megpróbáltam felülni, de a fiú óvatosan visszanyomott az ágyra. - Ne mozogj! – mondta – Most pihenned kell! Egy órával később már sokkal jobban éreztem magam és megint kérdőre vontam őt. Salvador bűntudatosan nézett rám. - Sajnálom, ott kellett volna lennem! Nem lett volna szabad, hogy bajba kerülj… - Miért, mi történt? – nem akartam, hogy tovább kerteljen, a lényeget akartam hallani. - Meghaltál, Devon. Hitetlenkedve néztem rá, arcomból minden vér kifutott. – De akkor most…? Ez, hogy van? Szövetségesem látva ijedségemet innentől kezdve kétszer is meggondolta, hogy mit mondjon. - Az a ...

Monocerus hátán ülve csendesen osontunk a fák között. El se akartam hinni, hogy végre itt lehetek. Furcsa volt ide belépni, hiszen ez a szörnyek birodalma, itt élnek egész Infierno Isla legkegyetlenebb lényei. Ez Enwood , az az erdő, ahova épeszű ember be nem teszi a lábát.  Az egyszarvú megtorpant egy pillanatra, mintha elbizonytalanodott volna, vélhetően neki sem tetszett ittlétünk. –  Menjünk tovább! – biztattam, holott a félelem már teljesen behálózott. Úgy szorította a szívemet, akár egy jeges kéz. Pár méter után eltűnt az ösvény a lábunk alól. Most én tétováztam, nem tudtam, hogy merre tovább. Ám Monocerus helyettem is döntött, egyszerűen jobbra fordult, majd mindketten belevesztünk az erdő holt fáinak sötétjébe. Bármennyire is igyekeztünk minél óvatosabbak lenni, mind hiába. Csendes lépteink még így is halkan dobbantak az erdő talaján. Riadtan néztem ide-oda, mert egyre kevésbé éreztem magam biztonságban. Ráadást időközben leszálltam az unikornis hátáról, még nagyo...

Dühömben meg sem álltam az istállókig, csakhogy ott sikerült belefutnom az erdőjáróba, nos, ő volt a másik véglet. Szomorúan néztem föl a fiúra, majd bocsánatot kértem tőle és mentem tovább. Bár Nashe utánam fordult, szerencsémre nem követett. Jelen pillanat nem akartam mást, csak egyedül lenni. Egyszerűen fájt az igazság, bármennyit is törtem rajta a fejem – nem lett jobb. Keserű szájízzel gondoltam vissza az elmúlt hetekre, amiket nélküle valószínűleg nem éltem volna túl. Lássuk be, Salvador – bármennyire is haragszom rá, akkor is segített életben maradnom, nélküle tényleg halott lennék, s minden bizonnyal most nem itt, Demonicfallsban tengetném a napjaimat. Végül valahogy sikerült elaludnom a szénapadláson, ahol senki sem találhat rám és egymagam lehetek. A pihentető alvást követően még kora reggel sem voltam hajlandó lemászni innen, ez volt a tökéletes rejtekhely és ez tetszett. Váratlanul kiabálást hallottam odakintről, s mintha enyhe füstszag terjengett volna a levegőben. Azo...