Salvador - Enwood: 5. fejezet

Egyszer csak valami különös erőt éreztem magamban. Eleinte csak a szívemben, de aztán az végig járta egész lényemet. Aztán a kezemben tartott kard izzani kezdett, míg ki nem pattantak belőle a szikrák és zölden nem ragyogott. Olyan volt, mint egy fáklya.
A zöld fény nem is Salvador képessége?! – döbbentem rá, hanem azé, akié szeretne lenni.
- Micsoda? – egyértelműen sikerült meglepnem ellenfelem, erre egyáltalán nem számított.
Újult erővel forgattam a kardom, míg a vezér földre nem került. Akkor a sisakjának az illesztéséhez emeltem kardom hegyét, a torka tájékán. S egyetlen mozdulattal leszedtem róla a sisakot.
Az ismerős arc láttán megdöbbentem.
- De az nem lehet… – suttogtam magam elé.
Hogy tehette? Pont ő?! De ez nem lehetséges! Vagy mégis?
A kérdések egyre csak kavarogtak a fejemben, míg teljes nem lett a káosz. Összezavarodva néztem anyámra. Hiszen ő már nem élhet, sikoltotta egy hang a lelkemben.
Anyám eszméletlenül hevert előttem, s mikor ezt a többi szörny is észrevette minden abbamaradt körülöttünk, mintha megállt volna az idő. Körülnéztem, tekintetem Salvadort kereste, de csak sérülteket és halottakat láttam, mindenfelé.

~*~

Az elkövetkezendő hetek során beköszöntött a béke Infierno Isla vad tájain. Sőt, már nem is nagyon illet rá a pokol szigete jelző. A szörnyek, a lények és az emberek fokozatosan meg tanultak egymás mellett élni, már amennyire az lehetséges. Anyámat a csata után hadifogolyként elvittük Demonicfallsba és most a város egyik tömlöcében raboskodott. Én minden nap lejártam hozzá, hogy megtudhassam a titkát, mert még most se nagyon értettem, hogy ő miért van életben, hogyan került hatalomra és miért tette, amit tett. Egyszóval rengeteg kérdésem volt, de mindent csak szép lassan adagolhattam neki, ha az igazat akartam tudni tőle.
Salvador egy nap odajött hozzám, hogy elbúcsúzzon.
- Köszönök mindent. – mondta – Nagyon sokat segítettél nekem, megmutattad, hogy milyen nagyszerű érzés jónak lenni és segíteni a bajbajutottakon. De te és a többi ember már biztonságban van, rám többé nincs szükséged.
- Ne köszönj semmit, nekem kell hálásnak lennem. Te igazi őrangyal vagy!
Salvador elmosolyodott.
- Nélküled nem javulhattam volna meg, de most már mennem kell.
- Ugye látlak még valaha? – kiáltottam bele a zöld ragyogásba, mely vadul örvénylett szövetségesem körül.
- Természetesen, csak gondolj rám és én máris itt termek. Addig is minden jót!
A zöld fény izzani kezdett, míg fel nem robbant, s mindent beborított vakító fénye.  Innentől kezdve valamiért sokkal jobban éreztem magam, talán a különleges és kiismerhetetlen erő, a zöld fénynek hála, de az is lehet, hogy Salvador csinált valamit. Nem is firtattam ezt tovább, inkább visszamentem a legelőkre, ahol Monocerus és Nashe már vártak rám.