Szobatárs

Hitetlenkedve néztem a szelíd szempárt, mely már-már ártatlannak tűnt. Pedig előző nap még azt hittem, hogy meg akar ölni. Elgondolkodva vakartam meg az állam – biztos, hogy ez a valami akart tegnap olyan kegyetlenül végezni velem? Most valahogy nem tudtam elképzelni róla.

A bohóc kék szemei fátyolosan tekintettek le rám a festményről, arcán meg idétlenül üde vigyor ült. Egyszerűen úgy festett, mint aki tudatmódosító szert használt. A másik, ami viszont szemet szúrt az az volt, hogy eltűnt a sapkája és a jogara, ami a rend kedvéért őt ábrázolta. De, amikor megvettem ezt a képet, akkor még az előbb említett két tárgy is hozzá tartozott! Mármint, a bohóc akkor még viselte őket. Szép lassan kisétáltam a szobából, s végig szemmel tartottam a falon oly békésen logó alkotást.
Hamarosan egy kávé társaságában tértem vissza, s szembesültem a festmény hangulatváltozásával. A bohóc arcán gúnyos vigyor ült, fagyos kék szemeit egyenesen rám szegezte, aztán elnézett a szoba másik felébe. Még a kávémat is kilöttyentettem meglepetségemben. Így hát visszaszaladtam egy rongyért, feltöröltem. Amikor újból felpillantottam a képre egy komor arccal találtam szemben magam. Ez az alkotás nagyon csúnya játékot űz velem. Szándékosan akar az őrületbe kergetni? Már értem, hogy miért adott túl rajta előző gazdája. A festményt talán, ha egy hete vettem meg egy garázsvásáron. S egészen tegnapig semmi gond nem volt vele, azonban azóta azt játszotta, hogy életre kell. Mindeközben a bohóc felvette a sapkáját, olyat viselt, mint az udvari bolondok. Amikor megrázta a fejét, a sapka végén a csengettyűk csilingeltek. Arról már nem is beszélve, hogy a sminkjétől kirázott a hideg. Az arca hófehérre volt mázolva, a haja vörös volt, a szemeit vérvörös smink ölelte körül, ahogyan a száját is hasonló árnyalat ékesítette. Néha pedig viselt krumpli orrot, máskor meg nem – mikor éppen milyen kedve volt hozzá. Most viselt. 

Viszont hamar megunta és lekapta az orráról, majd hozzám vágta. Egy pillanatig tényleg úgy tűnt, hogy kiesik a festményből, ám mielőtt elért volna, a vászon megállította. Megint kimentem a konyhába és egy jó darabig elidőztem ott. Semmi kedvem nem volt visszamenni a szobába, vagy látni azt az ostoba tintapacát. Ekkor azonban megszólalt a telefon a szobában, kényszeredetten masíroztam be a helyiségbe. A bohóc amint meglátott kivillantotta fogsorát felém, majd torz grimaszt vágott.
– Hagyd már abba! – kaptam fel egy lepedőt a közeli kanapéról és letakartam vele a képet. Majd megkönnyebbült sóhajjal ültem le a bútordarabra. Ám nyugalmam nem tartott sokáig. A lepedő percekkel később leesett és a bohóc küldött felém egy igazán ördögi mosolyt. Ijedtemben rögvest bevetődtem a kanapé mögé, onnan lestem a képet. Az gonoszul figyelte minden mozdulatom, már amit éppen látott. Visszabújtam, aztán újból kinéztem. A bohóc ekkor csücsörített vérvörös ajkaival, majd csókot dobott felém. Mit tegyek? Nem bírok ki még egy éjszakát ezzel az idegölő szobatárssal!
A bohóc most a markába röhögött. Mikor újra felnéztem rá, éppen sírt. Hitetlenkedve néztem, amint véres könnyeket hullat. Hogy szabadulhatnék meg tőled mielőtt te szabadulsz meg tőlem?
Erre a sápadt arc kajánul elmosolyodott. Úgy váltogatta az érzelmeit, akár egy mozgókép. Az előbb még jókedvűen nézett rám, aztán meg rosszallóan, mintha bármit is elkövettem volna ellene. Na, jó... talán a letakarását joggal sérelmezhette. Most meg rám öltötte a nyelvét! Kezdett nagyon elegem lenni új lakótársamból, merthogy legalább felért eggyel. Hirtelen eszembe jutott valami, s nagy lelkesedéssel berohantam a konyhába. Lekaptam a konyhapultról egy kenyérvágó kést és úgy futottam vissza a szobába, mint aki csatába vonul. A bohóc a szemgolyóit piszkálta, amikor átestem a küszöbön. Egy gyors tigrisbukfencet követően támadásba lendültem.
– Te fogod húzni a rövidebbet, nem én!
Döftem volna, ám a kezem centikre a kép előtt megállt a levegőben, mert a bohóc megragadta a csuklóm. Annak ellenére is éreztem szorítását, hogy ő képtelen volt kinyúlni a képből. Egy percig ijedtnek tűnt sápadt ábrázata, ám hamar rájöttem, hogy csak engem utánoz. Dühömben a levegőbe döftem a késsel. A festmény röhögött. Mulattatta a szerencsétlenkedésem. Elejtettem a kést, ő meg a jogarával hadonászott, mely a gazdájával együtt hahotázott.
– Ez nem lehet igaz! – nyúltam a kés után. Újra döftem, de ezúttal sokkal erősebben. A bohóc most nem tudott megállítani, hanem a szeme elé kapta a kezét rémületében. A kés beleszúródott a homlokába, majd egy erőteljes mozdulattal végighasítottam vele a vásznat. A rémes alak hófehér arca kettéhasadt, de még ekkor is idétlen vigyor ült rajta.
– Mondtam én, hogy te húzod a rövidebbet!