Keresd a valótlant!;)

2014. június 18., szerda

Bloodlust: 10. fejezet

Holdtölte
Reggel arra ébredtem, hogy valaki kopogtat a szobám ajtaján. Riadtan ültem fel az ágyamban, egyrészt, mert fogalmam sem volt arról, hogy hogy kerültem ide, másrészt meg azért, mert azt sem tudtam mit hoz a mai nap.
- Gyere be! – kiáltottam álmos hangon, miközben visszadőltem az ágyba és a fejemre húztam a takarót.
Halkan nyílt az ajtó és azonnal csukódott is. Mikor kilestem a takaró alól, Nagymamát láttam az ágy mellett.
- Jó reggelt, drágaságom! Hogy telt az éjszakád?
Válaszképpen motyogtam valamit az orrom alatt – még magam sem értettem, nemhogy ő.
- Vár a reggeli, a konyhában. Te hétalvó!
Értetlenül néztem rá, aztán rápillantottam az éjjeliszekrényen heverő karórámra. Még csak fél hetet mutatott.
- Jól van, mindjárt megyek. – adtam meg magam. Nagymama elmosolyodott, majd kihátrált a szobából. Én meg csak néztem utána a párnák közül.
Miután sikerült valamicske életet lehelnem magamba lebattyogtam a lépcsőn. Akár egy holdkóros, gondoltam. Nagymama dalolva tett-vett a konyhában.
- Álmodtál valamit? – kérdezte váratlanul. Ám én nem válaszoltam azonnal, hanem eltűnődve oldalra ejtettem a fejem, mint a hűséges eb, mely lesi gazdája minden szavát.
- Hm…azt hiszem igen.
- És mit? – az idős asszony szeme kíváncsian ragyogott. Vártam néhány percet a válasszal, mintha próbálnék visszaemlékezni.
- Azt hiszem egy farkasról álmodtam, egy hatalmas ordasról.
Nagymama kék szemei hitetlenkedve elkerekedtek. Aztán rezignált hangon így szólt.
- A farkas jó barát.
Elgondolkodva kavargattam a müzlit a tálban. Nem értettem. Eszembe jutottak a múlt éjszaka képei, a szörnyeteg és a kegyetlen játéka. Mit is mondott korábban Caleb? Hogy ő ismeri a mesét és az, amit mi úgy gondolunk, hogy ismerünk fabatkát sem ér. De a mese szerint Piroskát megeszi a farkas, a nagymamájával együtt, aztán jön a vadász és megöli a farkast…
- Hol van apa és kereszt anyu?
Nagymama nem válaszolt, csak elmosolyodott. Ismerős volt ez a mosoly, s megfagyott tőle az ereimben a vér. A szeretett idős asszony pont úgy mosolygott, mint ő. Ő a farkas!
A megdöbbenés, mely oly váratlanul ért, mint derült égből villámcsapás, megbénított.

***
- Caleb! – kiabáltam teli torokból, ameddig be nem rekedtem. Kétségbeesetten botorkáltam, a hóbuckákat kerülgetve, a csontszerű fák között szlalomozva. Reméltem, hogy Nagymama nem jön utánam, hisz olyan gyorsan futottam el előle, amennyire csak bírtam. Már tudtam, hogy nem az erdő szelleme ölt, ő csak egyetlen életet vett el és azt a szemem láttára, az anyámét.
- Tudom, hogy nem te tetted! – próbálkoztam újra miután visszajött a hangom.
Hirtelen valami rám vetette magát, s durván letepert a földre. Tépőfogai csupán pár centire voltak a torkomtól.
Hát nem voltam elég világos? Mondtam már, hogy menj el!
- Nem, mert most már tudom. Tudom, hogy ki vagy.
Na, ki? Ki lennék, ha nem egy gyilkos? De hiszen te is láttad, vagy tévedek?
Megráztam a fejem.
- Te nem olyan értelemben vagy szörny Caleb. Elolvastam azt az oldalt, a hiányzó lapot.
Na és, számít ez?
- Igen, számít. Te alakváltó vagy és csak azért ölsz, mert nem bírsz parancsolni az ösztöneidnek. Tehát nem vagy gyilkos. Csupán leszámoltál az ellenfeleddel. De ő…más. Képes volt végezni a családjával és mindvégig az erdő szellemének legendája mögé bújt. Ő ismeri a mesét úgy, ahogy te, míg én nem. Nekem nem az eredetit mondta el, egyszerűen elferdítette az igazságot.
Mi volt még azon a lapon? Mit gondolsz, mi igaz egy ősrégi meséből, amit történetesen egy mesekönyvből téptek ki? A mesék nem valósak, érted?!
- Én…nem tudom. Csak azt, hogy ma telihold lesz és, hogy szükségem van a segítségedre, ha élve ki akarok jutni innen.
Miből gondolod, hogy segítek neked? Hogy végzek azzal a boszorkánnyal?
- Mert dühös vagy rá, mert gyűlölöd őt. Tudok a levélről! – próbáltam ép érvekkel meggyőzni a vérfarkast, mert hát ez volt ő, valójában ember és az emberekben kell lennie érzéseknek. – Mert van benned annyi emberség, hogy megtedd érte, Emmáért.
Az ordas felmordult, borostyánszín szemei szomorúan csillogtak a könnyektől. A szeretet és a gyűlölet két olyan közeli érzés, hogy csak az egyikük lehetséges – hallottam a fejemben és igazat is adtam neki.
- Akkor segítesz? – kérdeztem reménykedve, ő pedig beleegyezően bólintott busa fejével. Gyorsan vázoltam előtte a tervet, amit időközben kiötöltem, majd visszamentem a házba. De még visszanéztem a vállam fölött, ám Caleb már nem volt sehol, mintha elnyelte volna a föld.

***

A megbeszéltek szerint, az erdő szélén, a pajta mögött találkoztunk. A nap folyamán sikerült felfegyverkeznem, így már készen álltam a harcra. Mert már nem volt visszaút, meg kellett küzdenem az életemért.
- Merre vagy? – suttogtam az éjszakába. Caleb váratlanul lépett elő az erdő fái közül. Most még nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnt, mint eddig bármikor.
Készen állsz?
- Igen.
Akkor jó, de egyet tarts észben. Sose bízz bennem! Ma telihold lesz, bár még van egy kis időnk addig. Ez idő alatt kell megtennünk, különben mindenkivel végzek. Tehát siessünk!
- Rendben.
Vettem egy mély levegőt mielőtt kiléptem volna a fák közül, Caleb pedig eltűnt a pajtában. Csodálkozva csóváltam a fejem. Most nem vadásznom kéne a nagyanyámra, hanem ünnepelnem a Karácsonyt a szeretteimmel. És én mégis az életemért küzdök, hát milyen téli szünet ez?
Mosolyt erőltettem magamra mielőtt beléptem volna az ajtón. Nagymama a konyha és a nappali között sertepertélt, mintha minden rendben volna, pedig semmi sem volt úgy.
- Szia, drágaságom!
- Szia, Nagymama! – mondtam, miközben a nappaliba indultam.
- Ne, oda nem mehetsz be!
Nagymama hangja a konyhából jött. Megborzongtam. Úgy tűnt hát ő mindent lát és ez megijesztett. Caleb megérezhette a félelmemet, mert hirtelen az ő hangját hallottam a fejemben. Ne félj! Amíg nem jön fel a hold  nem eshet bántódásod és különben is, itt vagyok pár méterre a háztól, csak kiálts és jövök.
A tudat, hogy számíthatok valakire megnyugvással töltött el, az viszont eléggé zavart, hogy apám és a keresztanyám már vagy fél napja eltűnt. El is határoztam, hogy rákérdezek – bármi is legyen a válasz.
- Nagymama? Lehet egy kérdésem?
- Igen, Magen. De előbb foglalj helyet, a vacsorához.
Engedelmesen leültem, aztán feltettem a kérdést.
- Hol van apa és kereszt anyu?
Az idős asszony arca elkomorult egy pillanatra, gondterhelten túrt bele ősz hajába.
- Ők…Nos. Ők nem ünnepelnek velünk, mert másfajta vendégszeretet élveznek jelen pillanat.
- Ez mit jelentsen? Pontosan mit értesz ez alatt? – adtam a tudatlant, mint egy buta kislány.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjak neked pár dolgot. Te tudsz az erdő szelleméről, de nem ismered a mesét.
Bölcsen hallgattam és vártam, hogy mit mond.
- Szóval. Sok-sok évvel ezelőtt egy nemesi családból származó hitetlen fiút utolért a családi átok. Vérfarkas lett, miután vér tapadt a kezéhez. Minden teliholdkor fájdalmas átváltozásokon ment keresztül, ugyanis szinte kivétel nélkül minden egyes csontja eltörött, valahányszor a hold bűvkörébe került. Egyszer megkérte az egyik öreg szolgálót, hogy segítsen rajta, egy boszorkányt. Ám az a nő olyan ostoba volt, hogy elkövetett egy nagy hibát. Ahelyett, hogy enyhítette volna a fiú fájdalmát, megátkozta. Bár elmúlt a fájdalma, örökre farkas maradt és azt mondják, hogy rajta csak az segíthet, ha valaki meglátja benne a jót. Nos, sok évvel később az én egyik édes lányom, Emma meglátta a jóságot abban a szörnyetegben és beleszeretett. Én próbáltam beszélni vele, hogy ne legyen ilyen bolond. Ő, meg egy farkas – el tudod te ezt képzelni?
Megráztam a fejem és csak úgy hegyeztem a fülem.
- Hát én sem. Mivel nem tudtam rá hatni szép szóval ráuszítottam a testvérét. Addig hergeltem édesanyádat, amíg bele nem őrült. Míg egy éjjel el nem intézte Emmát. Aztán jöttél te! – a hangja hirtelen megváltozott, úgy beszélt mintha Emmához beszélne és nem hozzám. – És mindent tönkretettél. Azonnal felismertem benned a volt lányomat és tudtam, hogy ő is fel fogja. Ezt pedig nem hagyhatom. Ezért próbáltalak távol tartani az erdőtől, de te…!
Értetlenül néztem rá.
- Igen, én voltam az, aki ellened hergelte a farkast. Azt akartam, hogy kövesse el megint azt a nagy hibát. Mert hát ő végzett Emmával, pedig szerette. Aztán úgy döntöttem, hogy más módszerekhez nyúlok. Először figyelmeztetésképpen kinyírtam a kutyát, szegény Morzsa!
Nagymama teljesen átszellemül, úgy beszélt, mint egy őrült.
- De te nem értettél belőle semmit, pedig még nyomokat is hagytam, hogy elég világos legyek, később mindent rendbe raktam, hogy a szüleidnek ne tűnjön fel. Majd embereket kezdtem ölni, úgy gondoltam, ha a családtagjaid lesznek az áldozatai a farkasnak, akkor már mindent megértesz, de te még ekkor sem…!
Nagymama hirtelen elhallgatott, úgy tűnt már nincs több mondanivalója számomra. Vártam egy pici mielőtt kiböktem volna azt a kérdést, amivel magamra irányítom a veszélyt.
- És most mit akarsz tenni?
Az öreg hölgy elmosolyodott, megint azzal az ördögi mosolyával.
- Mivel már mindent tudsz, mi sem egyszerűbb, mint, hogy végzek veled.
Kitekintettem a konyhaablakon. A hold halovány alakját láttam derengeni az erdő mögött.
Aj jaj, – gondoltam – elkéstem.
Nagymama vészjóslóan kelt fel az asztaltól, mire futásnak eredtem. Olyan erővel ugrottam fel a székemről, hogy az felborult.
Nagymama nem rohant egyből utánam, hanem a konyhafiókokhoz lépett és sorra nyitogatta őket. Hallottam amint kotorászik bennük, de nem álltam meg, hogy lássam is. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy végezzen velem. Mert már tudtam, hogy én vagyok a családom utolsó élő tagja azok közül, akik eljöttek ide, hogy itt töltsék a téli szünetet. Amiről mindannyian azt hittük, hogy milyen békés lesz. Hogy mekkorát tévedtünk!
Elrejtőztem a bejárat közelében. Azt akartam, hogy keressen.
Hamarosan meg is hallottam az idős asszony reszketeg, mégis erőteljes hangját.
- Hol vagy, Magen? Mond csak, merre bujkálsz? Csak én vagyok az, a Nagymama!
Csöndben lapultam rejtekhelyemen, melyet az egyik előszobai szekrény jelentett. Amikor Nagymama a szekrény elé ért, teljes erőmből nekiugrottam az ajtajának. A vastag tölgyfaajtó fejbe vágta az idős hölgyet, s én egy pillanatra meg is sajnáltam érte, de aztán eszembe jutott, hogy mit tett és mit akar még tenni. Nem törődöm módon magára hagytam az ájultan heverő alakot az előszobában és a biztonságot jelentő pajtába menekültem. Ekkor még nem sejtettem, hogy a vesztembe rohanok.
Az udvar ezüstben úszott, míg az erdő sötét árnyként ölelte körül. A hold telt alakja immár az égbolton ragyogott. Már tényleg túl késő, futott át az agyamon. Mégis mentem tovább, a terv szerint.
Nagymama hamarosan magához tért – amilyen szívós hölgyemény – és máris a nyomomban volt.
- Hol bujkálsz, te kis Piroska? Tudod, rá emlékeztetsz, Emmára és ez az egyetlen bűnöd.
- Ezért kell meghalnom? – fedtem fel magam. A hold ezüstjének hála már nem rejtőzködhettem tovább és sietnem is kellett. Caleb biztosan itt van valahol és csak a jelre vár, biztattam magam.
Még beljebb csaltam Nagymamát, a fészer felé, ahol szövetségesemnek kellett rejtőzködnie.
- Ha te vagy a farkas és ismered a mesét, akkor azt is tudod, hogy a szörnyeteg nem éli túl. Ahogy te sem fogod!
- Mire akarsz ezzel célozni? – Nagymama kíváncsian nézett rám.
S én mosolyogva válaszoltam.
- És, ha te vagy a farkas, akkor kell lennie egy vadásznak is.
Ebben a pillanatban Caleb előugrott a fák közül. Szemei vérben forogtak, vicsorgott és morgott. Még én is megrettentem tőle, pedig csak a megbeszéltek szerint cselekedett. Legalábbis reméltem.
Mindketten a bestia felé fordultunk. Az ordas vérszomjasan közeledett felénk, teljesen megtébolyította a telihold ereje.
Amikor már majdnem elért minket, Nagymama megragadta a karom és maga elé rántott, mintegy élő pajzsként használva engem.
- Őt biztosan nem bántod, annál emberibb vagy! Ha szeretted Emmát, akkor őt is, hiszen nézz csak rá! Pont olyan, mint ő. Tudom, hogy ezzel te is tisztában vagy, ezért nem ártasz majd neki és így nekem sem, mert ha közelebb jössz, megölöm.
De a szörnyeteget nem sikerült meghatnia. Csak az üres szavak jutottak el hozzá. S ő még közelebb jött, míg karnyújtásnyira nem állt tőlünk. Ekkor ez az aljas nőszemély, akit a Nagymamámnak hittem akkorát taszított rajtam, hogy megtántorodtam és egyenesen a bestia felé zuhantam.
- Neee! – sikoltottam, ám már nem tehettem semmit. Tehetetlenül vágódtam neki az ordas busa fejének. S akkor megláttam a szemében a gyűlöletet és tudtam, hogy ez már nem az a Caleb volt, akivel én ma beszéltem.
A farkas mellett lecsúsztam a földre és onnan csodáltam rettegve hatalmas agyarait. Az megvetően pillantott le rám, majd felkapott a földről és megrázott, akár egy rongyot. Aztán egyszerűen elhajított. Miután repültem vagy hét métert, nagy puffanással értem földet. Még a lélegzetem is elakadt, bár igyekeztem a vállamra érkezni, egyszerűen telibe találtam egy nagyobb hókupacot. Ott is maradtam, beleburkolózva a jótékony sötétségbe. Elvesztettem az eszméletem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése