Bloodlust: 11. fejezet

Egyszer volt, hol nem volt

Amikor magamhoz tértem fagyos hideg járta át a testem.
– Hol vagyok? – motyogtam magam elé. Ám válaszra senki sem méltatott, csupán egy apró madárka dalolt valahol, a közelben. Vidám éneke élni akarással töltött el. Fel kell kelnem!
De nem ment. Erőtlen izmaim egyáltalán nem engedelmeskedtek az akaratomnak. Kétségbeejtő volt a gondolat, miszerint a halálomon vagyok. Lassan sikerült a hátamra fordulnom. Azonnal megéreztem arcomon a napsugarak lágy érintését. Hirtelen kinyitottam a szemem, s elvakított a hajnali derengés, mely a tájra borult, mint egy takaró. Hamarosan sikerült összeszedni a gondolataimat és újra tudtam parancsolni az izmaimnak, még ha azok nem feltétlenül engedelmeskedtek nekem.
Valahogy sikerült felülnöm és körülnéztem. A farkast sehol se láttam, csak vért. Mindent vér borított. Elszörnyedve gondoltam az elmúlt éjszaka történtekre, amikről olyan ostoba módon lemaradtam, de talán jobb is így.
Megpróbáltam felkelni, de a lábaim nem engedelmeskedtek, úgy remegtek akár a nyárfalevél. S ki is szaladtak alólam, amikor megpróbáltam megtenni az első bizonytalan lépést. Tehetetlenül vágódtam el a földön, az arcom belefúródott a hóba. Csak percek múlva emeltem fel a fejem. Próbáltam megszabadulni a jéghideg folyadéktól, mert amint hozzám ért megolvadt. Összevissza köpködtem, miközben levegőért kapkodtam – valószínűleg tisztára úgy nézhettem ki, mint egy vízköpő.
Kellet néhány perc, hogy összeszedjem magam, aztán újra próbálkoztam a felkelés nehézségeivel. Ezúttal nagyobb sikerem volt, sikerült megállnom a lábamon, majd tennem néhány lépést, anélkül, hogy elvesztettem volna a talajt a lábaim alól. Botorkálva lépkedtem a mély hóban, követve a vérfoltokat, melyek egy terjedelmes tócsából indultak el. Annak közepén pedig ott hevert egy alak, vérbe fagyva, a felismerhetetlenségig szétmarcangolva. Nagymama volt az. Hát legyőzte, de vele mi lett? – gondoltam, s elfutották szemeimet a könnyek. Undorodva húztam el a szám. Fájt, hogy elvesztettem minden családtagomat, hogy a téli szünetem ilyen rémálommá vált. De most csak az érdekelt, hogy megtaláljam a vadászt és meggyőződjek róla, ő túlélte-e a leszámolást. Követtem hát a vérnyomokat, az erdő irányába. Odaérve megpillantottam valamit a fák között, a földön heverni. Elképedtem, egy ember feküdt a hóban, arccal lefelé. Odamentem hozzá és tüzetesen megvizsgáltam. Sötét haja volt, izmosnak tűnt és szakadt ruhadarabok borították a testét. Miután meggyőződtem róla, hogy nincs eltörve semmije óvatosan a hátára fordítottam. Gyorsan kitapintottam a pulzusát, még élt, bár alig lélegzett. 

 

 

Megpróbáltam felnyalábolni a földről, csakhogy ez nem ment olyan könnyen. Amint sikerrel jártam a karja alá nyúltam és hagytam, hogy teljes súlyával rám támaszkodjon. Szép lassan betámolyogtunk a házba. A nappaliba érve leültettem a kanapéra az idegent. Majd elmentem, hogy megkeressem apám ruháit. Biztosan van köztük egy-két olyan darab, ami jó lesz erre az alakra, mert így nem maradhat.
Mikor visszaértem a göncökkel a kezemben a fiú már kezdett magához térni.
Döbbenten szegezte rám borostyánszín szemeit. Fáradt volt, az arca is nyúzott.
– Hol vagyok? – kérdezte erőtlen hangon.
– Biztonságban. – válaszoltam – De most át kéne öltöznöd, mert abban a rongyos, ázott göncben nem maradhatsz.
Ő csak fáradtan bólintott, én meg leraktam a ruhákat és kimentem a szobából. Pár perc múlva visszatértem, ekkor a fiú már apa ruháiban volt.
– Ki vagy te? – kérdeztem, annak ellenére, hogy sejtettem a választ.
– A nevem Caleb. Te pedig Magen vagy, ugye?
Úgy tűnt kezdenek derengeni neki a dolgok az elmúlt éjszaka eseményeiről.
– Gyilkos vagyok.
Jegyezte meg, inkább csak magának.
– Nem igaz. – csóváltam meg a fejem. – Te vagy a vadász, a megmentő. Te ölted meg a farkast, mint a mesében.
Caleb halványan elmosolyodott.
– Olyan, vagy mint ő, mint Emma. Ez hogy lehet?

– Hát, mivel a rokona vagyok, van egy kis hasonlóság közöttünk. – magyaráztam.
– Még, hogy kicsi!

A fiú arca eltorzult egy pillanatra.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Semmi, csak eszembe jutott, hogy mit tettem szegénnyel. Szörnyeteg vagyok, és te mégis bízol bennem, miért?
Elgondolkodva néztem rá. Igazán fogós kérdést tett fel, mert még magam sem tudtam, hogy miért.
– Azt nem tudom. – mondtam, az igazságnak megfelelően. – Ugye nem sérültél meg?
– Nem, a vérfarkasok gyorsan gyógyulnak.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, még most sem akartam elhinni, hogy egy ilyen különleges lénnyel beszélgetek, pedig nem volt különb nálam. Ő is csak egy ember volt.
Elgondolkodva ültünk egymás mellett, ki-ki a maga gondolatába merülve. Bár mindketten máson rágódtunk, egyetlen gondolat mindkettőnk fejében megfordult: mi lesz?
Ez a kimondatlan kérdés ott lebegett a szoba csendjében és senki sem tudta rá a választ.