Keresd a valótlant!;)

2014. június 17., kedd

Bloodlust: 2. fejezet

Árny a fák között
Másnap délkörül ébredtem, s amikor kinéztem az ablakon a tájat friss hóréteg borította. Ezek szerint az éjszaka folyamán havazott, tűnődtem magamban. De nem töprenghettem sokáig az időjáráson, mert hirtelen kopogtattak a szobám ajtaján.
- Magen drágám, ébren vagy már? – bár anya hangja tompán ért el hozzám, teli volt élettel. – Igazán felkelhetnél végre, mert már lassan az ebédidőnek is vége.
- Ébren vagyok, anya. Fél óra és lent leszek, oké?
- Rendben.
Anya távozása után  égnek emeltem a tekintetem. Ki nem állhattam, hogyha nyaggatott, néha tisztára az agyamra tud menni!
Ahogy ígértem, harminc perccel később megjelentem a konyhában, hogy ebédeljek vagy inkább reggelizzek. Közben Nagymama kérdéseire kellett választ adnom, úgy tűnt nem fogyott ki belőlük, sőt mintha még több lett volna tegnap óta.
- Mi lesz a mai program? – kérdeztem, csakhogy végre véget vethessek a szüntelen szóáradatnak, amit az idős asszony produkált.
- Na, de Magen! Nagymama csak érdeklődő, ami érthető, hiszen régóta nem látott.
Naná, hogy anya őt védi – füstölögtem magamban, nem mintha bajom lett volna szeretett nagymamámmal. Csak hát, nem akartam az egész szünetet azzal tölteni, hogy koptatom a szám.
- Jól van, bocsánat. Szóval?
- Látom tiszta lázban vagy. – apa hangja a konyha bejárata felől szállt felénk. – Tehát a mai program, hogy segítesz nekem a ház körül.
Remek, gondoltam, de nem mondtam semmit, csak bólintottam.

***
- Most pedig hozhatnál egy kis fát, oké?
- Oké. – szélesen mosolyogtam apára, bár semmi kedvem nem volt bemenni az erdőbe. Apa valószínűleg megsejthette ezt, mert hirtelen így szólt.
- Nem kell félned az erdőtől, ezen a részen nincsenek vadállatok, nem eshet bántódásod, ha bemész a fák közé. Különben is csak itt, a szélén kell bóklásznod.
- Hát jó, ha te mondod. – sóhajtottam, s belementem a dologba. – De mibe cipeljem a gallyakat?
- Várj! Mindjárt megoldom ezt a kis problémát.
Percek múlva egy kisebb kosárral tért vissza, a kert végében álló fészerből.
- Így ni, most már mehetsz is! De aztán ne maradj sokáig!
Még visszanéztem a vállam fölött – de ekkor apát már sehol se láttam, biztosan a fészert javítja, gondoltam – mielőtt habozva ugyan, de bevetettem magam az erdőbe.
A fák közé érve mintha még hűvösebb lett volna, vacogva húztam össze magamon piros köpenyszerű kabátomat, míg a kosárkát letettem egy pillanatra a földre.
Majd tétován nekiláttam a munkának. Nem volt egyszerű kesztyűvel a kezemen tördelni az ágakat. Talán ezért is tartott olyan sokáig, amíg szereztem néhányat. Már éppen mentem a következő fához, amikor úgy éreztem figyel valaki. Á, ugyan – nyugtattam magam. Még mindig abban reménykedtem, hogy apának volt igaza, de azért óvatosan elnéztem az erdő fáit. Mind olyan csontszerűek voltak, mintha már nem is élnének. Biztosan csak a tél teszi, igen ez lehet az oka.
Miközben odaléptem a következő fához, megint megéreztem a tarkómat égetően bizsergető, kellemetlen érzést. Most már biztos voltam benne: valaki figyel.
- Hahó! Van itt valaki? – kérdeztem, nem túl magabiztos hangon. Ám válasz nem érkezett, de a figyelő tekintetet még mindig magamon éreztem.
Mivel semmi gyanúsat nem láttam, illetve hallottam folytattam a munkát. Feszült idegekkel jártam fától-fáig, gallyakat tördelve. Sajnálatomra a kosár igen lassan telt, de csak tördeltem tovább.
Váratlanul a közelben ág reccsent, mire megdermedtem. Kezdtem egyre jobban utálni ezt az erdőt és úgy tűnt, ez a téli szünet nem fog olyan jól telni, mint azt szerettem volna.
Mély levegőt véve mentem a következő fához. Éppen egy a magasban lévő ágért nyújtózkodtam, amikor mintha elsuhant volna valami a közeli fák között. Bár csupán egy elmosódott árnyat láttam, ez a pillanat elegendő volt ahhoz, hogy lelkem mélyén megszólaljanak a vészcsengők.
Riadtan néztem körül, de semmit se láttam a megszokott tájon kívül. Mindenfele fák voltak, s szinte mind kivétel nélkül csontszerű. Azon kívül mindent hó borított. S én hiába kerestem, a friss hórétegben, semmilyen nyomra nem bukkantam – szóval, ha volt is valami a közelemben remekül álcázta magát.
Miközben igyekeztem nyugtatgatni magam a fákat figyeltem és akkor újra megpillantottam volna az árnyat. Ugyan, biztos csak érzéki csalódás – bizonygattam magamnak, reménytelenül.
Tördeltem még néhány gallyat, aztán mentem volna a következő fához, ám  valami furcsára lettem figyelmes.
Ölni, ölni! – a hang egészen halk volt és hátborzongatóan mély. – Drága prédám, hát nem ismered a mesét?
Megborzongtam és ide-oda kapkodtam a fejem, de sehol se láttam senkit, akitől érkezhetett volna a hang. Megpróbáltam menekülni, de nem jutottam messzire, ugyanis sikerült elbotlanom a kosaramban. Ahogy földre kerültem azonnal tápászkodtam is fel, futottam tovább vagy inkább csúszkáltam a hóban. Össze-vissza botladoztam és hol négykézláb, hol két lábon küzdöttem magam egyre előrébb az ösvényen.
Ölni, ölni – lüktetett egyre a fülemben, véremmel együtt. Levegőért kapkodva menekültem, miközben szemem sarkából néha-néha felfigyeltem valami furcsa, árnyszerű lény mozgására. Azt még most sem tudtam, mi üldöz.
Mikor sikerült kijutnom az erdőből meg sem álltam a házig. Valósággal berontottam a konyhába, ahol a szüleim értetlen tekintetével találkoztam.
- Odakint…az erdőben…van valami…– hadartam, közben pedig igyekeztem minél több levegőhöz jutni. Erre a szüleim arckifejezése még értetlenebbé vált.
- Nyugodj meg Magen és mond el, mi történt.
Nagymama hangja megnyugtatóan hatott rám. Miután letelepedtem egy székre, a konyhaasztal mellé, elmeséltem, hogy mi történt velem az erdőben.
- De hát az erdő ezen részén nem lehetnek vadállatok és, ha vannak is, akkor azok ártalmatlanok, mert ragadozók már régóta nincsenek a környékben. Az utolsó farkast például akkor lőtték ki, amikor annyi idős lehettem, mint te most.
Az idős asszonynak – bármennyire is igyekezett – nem igazán sikerült eloszlatnia félelmeimet. A szívem még mindig a torkomban dobogott. Pár perc töprengés után feltettem ésszerűtlennek tűnő kérdésemet.
- Ti ismeritek a mesét?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése